Idegenvezető kísért minket Barcelonába. Autóbusszal utaztunk, s közben más településekről is voltak felszállók.
Elsőként a Güell parknál álltunk meg.
Eusebi de Güell egy parkos kertvárosi városrész kialakítását tervezte. Erre kapott megbízást Antoni Gaudi, de az épületek közül csak kettő készült el. Ma a park a Világörökség részét képezi.
Gaudi munkája közben ott is lakott, a ház megtekinthető. Mindent mozaik-berakással díszített, ellentétben a környező parkkal, amelyet leginkább elefántlábakhoz hasonló sziklaállványok szegélyeznek, mintegy sétányként övezve azt, amely alatt, mellett egyaránt érdekes szinte minden kő.
Kissé távolabb, a tágas oszlopcsarnokban mindig hűvös van. Nagyon jó az akusztikája, sok zenész megfordult már itt. A mennyezetét kör alakban díszítő mozaik-berakásoknál már mindent felhasznált Gaudi. Güellnek ugyanis elfogyott a pénze, ő pedig a gyárakban kidobásra ítélt törött cserepeket, csészéket, alátéteket is felhasználta. Hihetetlen, ezekből milyen szépet alkotott, pedig némely helyen látható még a csésze füle is.
Tervezett egy kör alakú színházat, olyan régi rómait, hatalmas tér, pénz hiányában befejezetlen. Körben, hullámalakban elkészültek az ülések, legömbölyített mozaik-berakással a háttámlánál. Lentről is nagyon szép látvány.
A híres, nagyon színes szalamandra mellett, amely több méteres mozaikborítású, mindig sokan fényképezkednek. Széles lépcsősor vezet két oldalán az említett színház nézőterére.
A környező pálmafákon zöld papagájok rikácsolnak, zavarjuk őket.
Évekkel ezelőtt egy dél afrikai hajóval érkeztek. Valami gond volt a papírokkal, így vissza kellett volna szállítani, de az költséges volt a szállítónak. Egy éjszaka aztán csak úgy „véletlen” elszabadultak a madarak.
Szeretnek a parkban lakni, egy nagyhangú rám is kiáltott: „Mit akarsz?” — kérdezte (gondolom), de akkor már késő volt, nekem adta fotóját. Állítólag a városban is repkednek, de ott nem láttam.
Hallottam viszont iskolás gyermekek jellegzetes lármáját. A parkban ugyanis iskola működik. A Güell családtól az állam megvásárolta egy jelképes, semmi összegért mindazt, amit láttunk, s nem láttunk. Az ő kikötésük az volt, hogy abban a bizonyos épületben olyan iskola működjön, ahol szegény gyermekek is tanulhatnak. Nehezen tudnám felmérni, hogy az itteni körülmények között ki számít szegénynek, de biztosan vannak, mert vidám gyereksereg futkározott a kialakított udvaron.
Isten sok szépet adott az embereknek: tehetséget, kedvet az alkotáshoz, nagy lelket a bőkezűséghez, romantikát a képzeletnek.
Ezt éreztem a Sagrada De Família (Szent család) templom mellett.
Alapkövét 1882-ben tették le. Gaudi tizenöt évet dolgozott itt. Az eredeti tervek szerint 2026-ra készen lenne. Egy alkalommal, egy érdeklődő kérdésre Gaudi azt felelte: „Az ügyfelem nem siet”.
A szürreális, szinte mesebeli mű, melyet ő alkotott, a „születés temploma” tetszett nekem legjobban, de ez egyéni vélemény. Még ma is épül, csak az apszis, a homlokzat és a kripta készült el. Itt a kripta alatt nyugszik az építész Gaudi. Szabadkőműves elvei miatt Franco kereste sírját, de nem találta meg, viszont a templom belső egy részét felégette. Sajnos akkor elégtek az eredeti tervek is. Azóta igyekeznek a mester művét folytatni, de kicsit más, modernebb, s persze ki-ki a maga elképzelése szerint építi.
Méretét érzékeltetve negyvenöt perc séta volt, amíg körbejártuk. Egy része felállványozva, építés alatt áll.
Bent csak a magassága érzékelhető, ott is dolgoznak. Néha két órát is várni kell a liftre, amely felmegy a toronyba. Itt nem álltam sorba.
Köréje eredetileg parkot terveztek, de már beépítették házakkal. Szeretnék a barcelonaiak, ha az eredeti terv valósulna meg, de nem valószín?, hogy a már megépített házakat lebontják. Az építést csak kizárólag a látogatók adományaiból fedezik, így gyakran állnak a daruk, mint most is.
Szabadidős programként végig sétálhattunk volna a Ramblas sétányon. Ez azonban látnivalót, s a sétány hosszát tekintve csak terv maradt.
A széles utca két oldalán zajlik a forgalom, két sávon is. Középek pedig nyüzsögnek a turisták, helybeli lakosok vegyesen. Itt vannak a különböző dolgokat árusító pavilonok, mutatványosok, élőszobrok.
Kezdetben ott volt az a kút, „igyál belőle, s visszatérsz ide!” címmel. Tudom, hogy nem ezen múlik, mégis…
Régen ittam ilyen ízű folyadékot. Gyermekkorom esővizes csatornáinak kóstolgatására emlékeztetett. Szerencsére utóhatás nélkül…
Elsétáltunk ketreces kis állatok, madarak, virágok mellett. Az utóbbiak szemet gyönyörködtető, színes kavalkádot alkottak.
Néhol azonban meg kellett állni. Engem hosszú ujjával magához intett egy élő szobor. Valami vámpír- fogú, szárnyas figura. Ujjai félméteresek. Előtte persze persely volt. Lehajoltam, bedobtam a pénzt. Mire felemelkedtem, átölelt, hosszú ujjaival úgy körbetapogatott, ahogy még fénykoromban sem történt velem.
Gondoltam, ezért nekem is jár egy kézfogás, kézcsókot, s még puszit is kaptam, kimázolt képével igen furcsa érzés volt. Sok kép, video készült közben, nevetések innen-onnan. Kicsit állt a forgalom.
Később bekanyarodtunk a piacra.
Itt minden kapható volt. A bőség zavarával küzdött a szemünk. Gyümölcs, zöldség, tengeri halak, rákok bekötött ollóval, hiszen még éltek, füstölt húsok, zöldségek méteres tornyokban, ízlésesen elrendezve. Halakat, sajtokat előre érezte az orrunk…
A sétányon fogyasztottunk egy laza kis uzsonnát, egy kávét, aztán lenézhettünk a Montjnic hegyről, ahonnan pazar kilátás nyílt a városra. A kikötőben tenger- és óceánjáró hajók álltak. Olyan harminc autó hosszúságúak, amelyek berakodásra vártak mellettük.
A hegyet a kikötői toronnyal drótkötélpályán is meg lehet közelíteni, szélcsendes időben. Elgondolkodtatott a magasság, s az út hossza, amit a tenger felett tesz meg a kis fülke.
Jól látható volt Kolumbusz szobra, akit nem nagyon zavart, hogy kinyújtott keze nem a felfedezett földrész felé mutat, de ellenkező irányba.
Az olimpiai stadion nekem méreteiben csalódást okozott. Valahogy a televízióból nézve nagyobbnak hiszi az ember. Köztudomásúan egy kilőtt nyíllal gyújtották meg a lángot 1992-ben. Az azonban célt tévesztett, s így elektromos gyújtást alkalmaztak. Persze ettől Egerszegi Krisztina aranyérme, melyet ott szerzett, mit sem vesztett csillogásából. Jó volt ott állni, ahol az esemény történt.
Mire besötétedett, várt még ránk egy agyon szép program: Font Magica, a táncoló szökőkutak látványa.
Megcsodáltuk a huszonnégy méter magasságba is felszökő, változó színekkel megvilágított, a zene ritmusára mozgó szökőkutakat. Közben zenét szolgáltattak, Verdi, Strauss, Mozart művei szóltak akkor, de más alkalommal változnak a zenék, könnyűzene, filmzene is lehet.
Itt leültünk egy közeli presszó teraszára, ahonnan jó volt a kilátás. Kis idő után udvariasan helyet kért mellettünk egy orosz házaspár. A férfi hozott még egy ötödik széket is, elénk rakta. Láthatóan, hallhatóan széles baráti köre volt.
Már épp kerekre gondoltam régi orosz töredék szavaimat, hogy tiltakozzak, mert majd ha leül valaki, nem látok.
Odaért orosz barátja, helyet kért. — Foglalt! — mondta az úr, két-három alkalommal is. Akkor értettem meg, hogy a rálátást biztosítja mindannyiunknak. Hálás voltam a sorsnak, hogy nem kellett elmondani azt az emlékeimből előásott, gondolom, alig érhető mondatot.
Angolul nem tudok. A német pedig, mint tudjuk, náluk nem volt nyerő.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.29. @ 17:36 :: Sonkoly Éva
