Psenyeczki-Nagy Zsolt : A hullámvasút IV.

Béla meghódítja a Távol-Keletet!

 

Telt, múlt az id?, a cég szárnyalt. Az árbevétel évr?l-évre megkétszerez?dött – néha háromszorozódott – és Bélánk lassan kezdte elhinni magáról, hogy bármihez ér, az arannyá változik. A kutyagumit és a pöcegödör-beltartalmat, mint az arannyá változtatás tárgyait, kényes ízlésével mell?zte, de azért több, számára teljesen idegen üzletbe is belevágott.

Jobb esetben csak pénzt fektetett a dologba – ilyenkor azért legalább akadt a környéken valaki, akinek volt sejtelme a dologról – rosszabb esetben maga vágott az ígéretes lehet?ség közepébe.

Legemlékezetesebb dobása az volt, amikor – saját megfogalmazásával élve – saját kezébe vette a dél-koreai számítógép-ipart.

Az én okvetetlenkedésemet, miszerint jó lenne többet is tudni a számítógépr?l, mint hogy szép, színes képerny?je van, és jól tud számolni, az alábbi megfellebbezhetetlen érveléssel némította el.

– Ugyan,öregem! Egy jó vezet?t a tárgyi tudás csak zavarja a vezetésben!

Lévén, hogy ezt a maximát már a Szöul felé tartó KLM gép fedélzetén sütötte el, magamban elkezdtem buzgón imádkozni azért, hogy a hollandok a kapitányok és másodpilóták kiválasztásánál ne ezt az elvet alkalmazzák!

Béla egyébként tervszer?en készült a távol-keleti turnéra. Azzal kezdte, hogy gyorstalpaló angol nyelvtanfolyamon vett részt – a már említett nyelvi univerzalitását tovább szélesítend?.

A harmadik óra után már komolyan kezdte hinni magáról, hogy adhatna pár nyelvleckét Sákszpírnek, és folyton angol szavakat kevert a beszédébe.

Az egyik kedvencem a „b?rding” volt. Egészen Anchorage-ig kellett eljutnunk, hogy megfejtsem. Addig azt hittem, hogy a „lóding” valamiféle távoli rokona csak talán b?rb?l készült – ott azonban félreérthetetlenül kiderült, hogy a beszállás Béla által sajátosan intonált angol megfelel?jér?l (boarding) volt szó.

A felkészülés másik súlyponti eleme a Béla által exportképesnek vélt potenciális magyar exportcikkek felkutatása és begy?jtése volt. Valamelyik távoli rokona a Szobi Szörpgyárban dolgozott, így aztán vagy tizenkét félliteres üveg szörpöt zsúfolt bele a b?röndjébe.

– Ne izgulj, jól beágyaztam az ingek közé!

Én nem is izgultam – izgultak helyettem a holland határ?rök az amszterdami átszállásnál…

Ahogy meglátták a b?röndb?l vastag sugárban öml?, a vérre a megtévesztésig hasonlító folyadékot, megállt az élet Schipolban. El?ször azért, mert minden hadra fogható fegyveres minket fogott körbe cs?re töltött stukkerral, utána meg azért, mert a b?rönd t?zszerészekkel és járványügyi szakemberekkel felügyelt felnyitása után többeket keringési rendellenességekkel kellett kórházba szállítani – ugyanis képtelenek voltak abbahagyni a röhögést.

Szó, ami szó, a zöld-sárga-piros trutymákban úszó Guccik látványa magáért beszélt.

Ez azonban még csak a kezdet volt.

Szöulban Béla a „Swiss Grand Hotelben” foglaltatott szállást.

– A svájciakban meg lehet bízni! A sárgák meg… ki tudja!

A hotel tényleg szép volt, hatalmas, modern épület, alpesi enteri?rrel – ám a svájci köt?dés a névvel kezd?dött és az enteri?rnél ért véget.

 

Lévén Budapest az autóval közleked?k Mekkája Szöulhoz képest, Béla az errefelé szokásos megoldáshoz folyamodott: a leend? export?röket félórás váltásban berendelte a szállodába.

Pontban kilenckor csengett a telefon, a recepciós jelezte, hogy Mr. Kim megérkezett. Béla udvarias leereszkedéssel lement lifttel az el?csarnokba, és mivel soha életében nem találkozott még Mr. Kimmel, hangosan elkiáltotta magát:

– Mr. Kim, plíz!

Ennél nagyobb hibát aligha követhetett volna el.

A futballpályányi el?csarnok tömve volt külföldi vev?kre vadászó koreai üzletemberekkel. Mivel Koreában az számít ritkaságnak, ha valakit NEM Kimnek hívnak, Bélánk hamarosan olyan helyzetbe került, mintha Fradi-Újpest rangadón a B középen azt kiáltotta volna:

– Hajrá Újpest!

Rövid félóra alatt sikerült a recepciósok és a katasztrófavédelem segítségével kimenekítenem Bélát az egymás hátára taposó, üvöltöz? tömegb?l.

A napirendünk persze teljesen felborult, viszont az id?-eltolódástól úgy szédelegtünk, mint az ?szi légy. Délben már végképp nem bírtuk tovább és lementünk a szálloda presszójába némi koffein utánpótlásért. Béla persze mindenáron demonstrálni akarta perfekt angol tudását (ld. Sákszpír) és maga rendelt.

Udvariasan megkérdezte t?lem, mit iszom, aztán odaintette a pincért.

– Van normál kófi and van víner ájsz kófi plíz! (One coffee and one Viennese Iced Coffee please!) – hangzott volna, ha nem Béla mondja, ám most ütött vissza a csalóka látszat.

A koreai pincérnek ugyanis pont annyi fogalma volt Bécsr?l, mint Svájcról – hogy a bécsi jeges kávéról már ne is beszéljünk.

Balszerencséjére (és a miénkre is) nem volt egy kérdez?sköd? fajta – vagy az is lehet, hogy Bélánk kiejtése nyomán támadt leküzdhetetlen kisebbségi komplexusa az angol nyelvtudását illet?en – így aztán azt hozta, amit a rendelésb?l megértett.

Nekem szerencsém volt – a „kófit” még Béla intonálásában sem lehetett félreérteni – a „bécsi jeges” azonban kicsit félre sikeredett.

Pincérünk hamarosan megérkezett KÉT kávéval és egy pohárnyi jégkockával.

Én somolyogtam egyet a nem létez? bajuszom alatt és a kávémért nyúltam, Béla azonban személyes sértésnek fogta fel a dolgot és felpattant.

– Ez teljesen hülye! – mondta a kávézó közönségének, ahol mi voltunk az egyedüli magyarok, majd a pincérhez fordult, kezében a jeges pohárral.

– Bé-csi  je-ges  ká-vét kértem – mondta felemelt hangon, szótagolva, miközben a kezében lév? jeges pohárral gesztikulált.

A pincér arcára fagyott mosollyal, egy elhaló „Yes, Sir” kíséretében kivette a kezéb?l a poharat és elinalt.

Két perc múlva visszatért, kezében egy teli jeges vödörrel.

A hatás leírhatatlan volt.

Bélánk feje érett padlizsánszínre váltott és olyan hangot hallatott – valahol a támadó oroszlán bömbölése és egy szíven szúrt víziló halálhörgése között -, amit?l Dzsingisz kán ereiben is megfagyott volna az a vér.

Ám mi kultúremberek vagyunk, így Bélánk, amikor észrevette, hogy a pincért már csak egy hajszál választja el az infarktustól, visszafogta a hangját és magyarral kevert angolsággal elmagyarázta a pincérnek, mit is kíván.

– Van kugli vanilli ájsz bele a kófiba! Érted?! – közben a jeges vödörb?l kivett jégkockával demonstrálta, mit is kell csinálni a „van kugli vanilli ájsszal”.

Engem a pincérhez hasonlóan szintén csak egy paraszthajszál választott el a hirtelen haláltól – annyi különbséggel, hogy engem a fulladás fenyegetett. Az arcszínem a visszafojtott lélegzett?l lassan a Béláéra kezdett hasonlítani – ezt Bélánk alighanem az együttérzés jeleként értékelte –, de én pontosan tudtam, ha egy molekulányi leveg? is távozik a tüd?mb?l, a jöv? héten se leszek képes abbahagyni a röhögést. Így hát elnyomtam magamban az életösztönt, és terepszín? pléhpofával igyekeztem beleolvadni a környezetbe, keservesen átkozva a balsorsom, amiért a békákhoz hasonlóan nekem nem megy a b?rlégzés!

A pincér utolsó leheletével kipréselt magából egy elhaló „Yes, Sir”-t, majd bizonytalan léptekkel elkóválygott a konyha vagy az intenzív osztály felé – többé nem láttuk.

Hosszú percek teltek el keserves várakozással.

Annyi hasznom volt a dologból, hogy sikerült elnyomnom magamban a mindent elsöpr? röhögési ingert és apránként kortyolgattam a kávét.

Béla, mint aki karót nyelt, feszült arccal és fens?bbséges testtartással várta a rendelését.

És ekkor beütött a krach!

A pincér alighanem harakirit követett el odakint, mert helyette a teremf?nök jelent meg, ráadásul nem a konyha fel?l, amerr?l vártuk, hanem a bár irányából, ami épp a túloldalon volt, így megjelenése a rajtaütésszer? támadás MINDEN elemét ötvözte.

A f?nök szmokingban, tükörsimára vasalt, hófehér ingben, arcán a halálba induló szamurájok elszántságával jelent meg asztalunknál – tálcáján egy félliteres kólás pohárral, amely csurig volt töltve jégkockával, erre volt ráöntve a hányattatott sorsú kávé.

Éppen kortyoltam egyet a kávémból, amikor megjelent – és mindennek vége lett.

Mindössze a másodperc töredékéig voltam képes visszafogni a mindent elsöpr?, elemi erej? röhögést, majd mind ?t, mind a foteljéb?l leveg?ért kapkodva éppen felemelked? Bélát nagy ívben beterítettem a lefelé igyekez? kávéval.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt

Szerző Psenyeczki-Nagy Zsolt 30 Írás
Megértem fél évszázadot - túlnyomó részét a "létező szocializmusban". Szereztem 1,9 diplomát - azért a tört szám, mert az ELTE-nek (és saját magamnak) még tartozom egy államvizsgával... Gyerekgyártásban már megtettem a magamét (tudjuk: 2 szoba, 3 gyerek, 4 kerék ...) most már irány a halhatatlanság! - Ez a busz megy a Párnás Szuszra? P.s. előbb-utóbb teszek fel képet is, csak találnom kell egy olyat, ami nem meríti ki az esztétikai környezetszennyezés fogalmát.