Pápay Aranka : Szerelem

Szemelvények

 

A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu

(meghallgatom)

Előadó: Telegdy Virág

~*~

Mihály bá’, jómódú, egészséges gondolkodású, olvasott pékmester volt. Unokaöccsét a saját fiaként nevelte és taníttatta tovább. A „nyersanyag” alkalmasnak is bizonyult a formálásra. Az eszes, jóvágású parasztfiú nála kiművelt, ifjú iparossá kupálódott.

A romhányi kenyérboltban naponta megjelent egy szép szolgálólány. Egy kis palóc faluból jött el, és ő sem buta kis cselédnek bizonyult, hanem a felvágott nyelvű, értelmes, mindent megtanulni akarók fajtájába tartozott. Szolgálni is azért állt be, hogy egyedül is megéljen, és közben az urak életéből ellessen, amit csak lehet, amit majd hasznosíthat a maga teremtette kis világában. Gyorsan meg is szerették az ügyes kislányt, akinek a keze nyomán ragyogott minden. Ápolt volt, városiasan öltözött, természetesen illett rá minden, amit viselt. A takaros cselédlány és a nyalka péklegény hamar felfigyelt egymásra és a nagybácsinak egyáltalán nem volt ellenére az alakuló románc. Mégis arra intette az öccsét, hogy az otthoniaknak mindezt csak óvatosan szabad adagolni, időt kell adni, hátha más az elképzelésük a fiuk jövőjéről.

~*~

Otthon frissen bérelt pékséggel várták. A nagy tervezgetéseket látva egyre kínosabbnak érezte azt, hogy itt semmit nem tudnak még Mariskáról. Aztán amikor kimeszelték a szobákat is, a bátorságát összeszedve előállt végre:

— Édesapám, várjunk még azzal a rendezkedéssel!

— Mire, te? — csudálkozott rá az apja, és nagy bajuszáról lecsippentette ajkával az aranyló leves gyöngyét. Gyuri elszántan nézett szembe vele.

— Hát, én Romhányban elköteleztem magam…

— Hátaztán! Mivel? Kinek? A sógornak nem tartozunk, úgy tudom.

— Neki nem is, de egy lánynak igen, akit el akarok hozni, hogy megismerjék.

— Aztán kiféle lenne az? — De erre már Magda néni is megigazította a keszkenőjét.

— Nagyon rendes, dolgos lány, szép is, eszes is, én szeretem, és el akarom venni. Csak a maguk beleegyezése hiányzik, és elhoznám…

— Nofene! — jegyezte meg az apja, mintha azt vette volna tudomásul, ami nem fontos, hogy eleredt a futó zápor. Kanalazott tovább.

 — Városi? — élénkült meg Margit. Erre a szülők is várakozással néztek. Gyuri beesett a csapdába.

 — Most lehet mondani. De csak mióta ott szolgál. — Vészt jóslóan, fojtott hangon szólt a kérdés:

 — Szóógáll?! Hát cseléd?!!

 — Nagyon jó, úri háznál… És csak addig, míg el nem veszem.

 — Cselédet csak ágyba visz az ember. Aztán az a móggya, hogy kifizeted a doktort, utána eefelejtyük — legyintett is hozzá az öreg a nyomaték kedvéért. Mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant fel ültéből a fiú. Remegett a hangja.

 — Apám, ezt maga csak azért mondhatta, mert az apám és még semmit nem ért. Mariska tisztességes lány, aki dolgozik, hogy az is maradhasson, és mi szeretjük egymást. Vár engem, és megígértem, hogy visszamegyek érte. Senki nem sértegetheti többet, mert a feleségem lesz. Ehhez a beleegyezését kikérem, de ha nem adja, anélkül is elveszem. — De erre már az öreg is felugrott. A szék kidőlt alóla, a kanál nagyot ugrott a lesújtó ökle mellől. Az arcán a mindig pirosló két folt szétterült az egész fején. Ugrásra készen néztek farkasszemet:

— Cselédet akarsz behozni a családba, cselédet elvennyi, pékmester létedre? Te nem vagy eszedné! — ordította. — Urat akartunk belüled, mindent azér csinyálunk! — Anyja az egyik, húga a másik oldalról kapaszkodtak a karjába, úgy csitítgatták a ház urát.

— Nyughass aptya. Nem gondúta még meg a gyerek, tudod milyenek a fiatalok, efelejti hamar, talál itt egy ujjára százat is. Esőgazda lyányát is. Hiszen kapós legény lett a mi Gyurink…

— Anyám! — akart tiltakozni a fiú, de Margit az apja háta mögül némaságra intette.

~*~

A vita napokig nem ért véget, az öreg hajthatatlan maradt.

— A gyerekem vagy. Ezt a lapátot is én adtam a kezedbe. A kötényeddel is nékem vagy adósom… mindenünket ezér áldoztuk!

— Édesapám! Ne akarja nekem megmondani, mit kell tennem. A gyereke vagyok, de nem gyerek. Amivel tartozom, azt visszakapja. De az életembe nem szólhat már bele. Én már választottam.

— Azt a nőt ide nem hozod. Inkább lássalak kiterítve!

— Vigyázzon apám, nem tudja, mit beszél!

~*~

 Mariska a forró lúgos vízből egy bögrényit kiborított a padlóra a derekába felgyűrt szoknyája alól kilátszó meztelen térdei elé. Erős kis kezével szaporán körözve súrolta a deszkát, amíg a hab el nem szürkült. Utána a másik vödörben megemelgette a felmosórongyot, aztán lendületes félkörökkel felszedte a piszkos habot. Újra tiszta vizet vitt a frissülő foltra. Mozdulatai harmonikusak voltak, kihevült arcán nyugalom látszott, amikor a maga alá hajlított lábára ülve végignézett a már patyolat területen, hogy nem „térképes”-e valahol. De ellenőrző pillantása nem jutott el messzire, mert megérezte a figyelő szemeket.

— Jaj! — sikkantott, felugrott, de nem felejtette el gyorsan betakarni a térdeit, azt se bánva, hogy a szoknya alja toccsant a vízben. Gyuri állt az ajtóban. Eddig nem szólalt meg, előbb kigyönyörködte magát a hevült, de mégis üdén fiatal arcban, és a mozdulatok szépségében, ami ezt a nehéz munkát is könnyednek hitette le.

— Hát megjöttél?

— Megígértem.

Szelíden bontakozott ki a karjából:

— Menjen már, csurom vizes lett tőlem.

— Hát nem tegeződünk?

— De, dehogynem… csak be kell ezt fejeznem… — simogatta le zavartan a nedves szoknyáját.

Amíg a súrolással elkészült a lány, Gyuri a pékségbe ment. Mihály bá’ nyugodtan hallgatta végig, aztán szomorúan mondta:

— Azt elhiszem, hogy az apádat nem tudtad legyőzni. Azt is megértem, hogy rendes gyerekük akarsz maradni. De azt mégse gondoltad meg, hogy mindenkit cserben hagysz, ha nem éled túl. A háború nem arra való, hogy oda meneküljünk.

— Bátyus tudja, hogy mennyivel tartozom az apámnak. Miattam adta el a büszkeségét, az egy pár szép ökrét. Amíg tartozom neki, addig azt hiszi, joga van parancsolgatni nekem. Megtilthatja, hogy azzal éljek, akit nekem rendelt az Isten? Akkor jobb is, ha ott maradok. Megtudja az apám, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan ő elrendeznél.

— Forró a fejed, a vesztedbe rohansz.

— Nem tart már soká ez a háború. Majd az Isten elrendezi. Már nem léphetek vissza. Jelentkezem. Vissza is fogok jönni, mert itt várni fog valaki. — …Meg aztán már döntött, az apai áldás nélkül is esküvő lesz. A zsebére tette a kezét, amiben a kicsi doboz lapult. Hitt a jegygyűrűk varázserejében…

~*~

Úgy sétáltak, hogy a fiú átfogta a lány vállát.

— Amit mondani akarok, annak egyikünk se fog örülni. Egyetlen szavamat se vették otthon komolyan. Ők egészen másképp gondolkodnak. Tudom, hogy szeretnek engem, de rosszul. Apám azt hiszi, csak a gazdag ember lehet boldog, nagyon mélyről tört fel, ragaszkodna ahhoz, hogy én azt folytassam. Anyám nem tud, vagy inkább nem mer neki ellent mondani. Én meg tőled nem tudok, nem is akarok elszakadni, de a szüleim rossz gyereke se lenni. Ezért kell elmennem, hogy ráébredjenek, mekkorát vétenek ellenünk.

— Miket beszél maga? Hová akar elmenni?

— Ahová most sok fiatalt elvittek már…

— Jaj! Csak nem kapta meg a behívót?!

— Azt az apámnak köszönhetően sose kapnám meg. Önként jelentkeztem.

Mariska picit megrogyott. Hirtelen hidegnek érezte a kellemes, május végi estét. Gyuri szorosabban fogta, de neki is a kemény dac adott csak erőt. Megállt és szembe fordult a lánnyal.

— Hoztam neked valamit, amivel örökre összekötöm veled az életemet. A két kis karika megcsillant a tenyerén. — Akarod-e? — kérdezte. — Akarod-e úgy is, ha most elmegyek?

— Akarom hát! — emelte rá a nagy szemeit Mariska. — De nem akarok özvegy menyasszony lenni… Ezt én nem értem. Azt akarja, hogy a mátkája legyek, mégis a halálba megy? Szeret maga engem?

— Az életemnél is jobban Mariskám. Azt akarom, hogy a feleségem légy. De én nem tudom kiváltani magamat az apám csinálta adósságból.

— Maradjon itt, minek magának az a puccos pékség? Majd eladják, ha magukra maradnak. Meg aztán milyen szerelem az, amiből a biztos halálba megy inkább. — Gyuri kék szeme némán, szomorúan beszélt: „Nem érted? Te s érted?” A lányban lassan derengett valami. Nézte az arcát… Kutakodott a fiú gondolataiban. Ez egy jó ember, hisz épp’ ezért szeretett belé. A benne dúló fájdalmakat ki értse meg, ha nem ő? Az a kilátásba helyezett, távoli, de nagyon ígéretes boldogság úgy látszott távolodni, mint egy pályaudvarról kiinduló vonat. Aztán gondolt egyet: Talán mégsincs veszve minden…

A kapu előtt szoktak elköszönni. Most Mariska kézen fogta Gyurit, és csak mögötte csukta be a kovácsoltvas kisajtót. Elkerülve a bejárat előtti lépcsőket, félrehajtotta a lehajló vadszőlő ágakat, a ház hátuljához kanyarodó járdán, a kertre nyíló kis szobája felé húzta a fiút. A csend többet mondott, mint a fogadkozások. A függöny résén beragyogtak a csillagok és békés éjszaka borult a világnak addig még boldogabbik felére.

— Mégse tudom hát visszatartani? — könnyesedett be a két fekete szem.

— Minket már nem választhat el senki és semmilyen háború, de nekem menni kell… — szorította szívére Gyuri.

~*~

Az állomáson már nem sírt a lány. Egy kis ezüstláncot vett elő, elkérte Gyuri gyűrűjét és arra fűzte fel.

— Ezt itt viseld, ez majd megvéd és visszahoz — mondta, míg a nyakába akasztotta az amulettet. Úgy nézett a vonat után, hogy a szívét valami jeges kéz markolta össze. „Ott megy el a boldogság!”

~*~

Jöttek is a hírek, a posta meg hozta a zöld tábori lapokat csaknem minden házba, de a pékházba sokáig nem jött levél. Romhányba annál több érkezett, és a válasz sem késett, akkor még soha. „…Visszavár szerető Mariskád” aláírással. Az egyiket aztán furcsa üzenettel küldte el a lány: „…Visszavárunk, csókol szerető Mariskád”.

Gyuri felnézett a szürke égre, és már nem csak meghalni nem akart, de még megleckéztetni se akart volna senkit, hanem nagyonis hazajutni. — Uram Isten, mi a szándékod velünk?

~*~

 — Mariska, jöjjön be fiam — szólt ki a konyhába a nagyságos asszony. A megszólított felhajtotta köténye egyik csücskét a derekára, és kezét kis pocakján felejtve lépett asszonya elé. — Mondja meddig akarja titkolni, amit ott takargat? Míg a háborúnak vége nem lesz? — Csend volt a válasz. — Mi figyeljük magát. El nem tudom képzelni, hol szedte össze ezt a gyereket, hisz kimenőre se jár régen, ide se jön senki magához. A nyalka péklegény is eltűnt. De ez nem a mi dolgunk. Na, idefigyeljen fiam: a barátnőmnek a szakácsnője be akar magának mutatni egy derék embert. Az nem kérdez, de hajlandó feleségül venni, mivel elmondtuk neki, hogy maga valójában egy rendes lány… volt vőlegénye is.

— Nekem van… — kezdte volna Mariska, aztán mégis inkább hallgatott.

— Ha elveszi, nem kell felmondanunk, de ha nem, akkor — beláthatja — nem maradhat nálunk szolgálatban.

— Értem asszonyom. Még ma elmegyek.

— Ne legyen már ilyen sértődős! Ha nem, hát nem. Van más megoldás is. Szeretjük, a munkáját megszoktuk. Ha elmegy, megszüli a babát, utána visszajöhet. Majd szerzünk egy jó helyet a gyerekének. Mert ugye ide nem hozhatja. Magának is csak teher lenne… — Szavai súlyosan zuhogtak, de a lány nem akarta felfogni az értelmüket. Csak kifordult a hófehér, szárnyas ajtón és csomagolta is már a kis motyóját.

A pékbolt előtt egy pillanatra megállt. Aztán ment tovább, csak úgy, gyalogszerrel.

~*~

A kicsi faluban volt már „megesett lány”. Az a párszáz ember jól ismerte egymást. Tudta, ha hazamegy, a szüleinek is, neki is kemény időszak következik, és nem csak a létfenntartás miatt. — Ha nem csinálod meg a szerencsédet, ide ne gyere többet — engedte el a negyven évesen is öreg, szegénységtől megkeseredett, palóc asszony.

Most mégis némán álltak egymással szemben, a nyitott pitvarajtóban, aztán ellépett az asszony és nyitva hagyta lányának a bejárást.

A plafon gerendáját könnyen elérte, a bevert szögről leakasztott egy bögrét.

— Csak savanyú téj van — mondta, és a köcsögből töltött. — Látom, hoztál vendéget is. De pap előtt nem vótá — nyugtázta a jobb kezén látott gyűrűt…

~*~

 A jó ismerősének ezt írta a Don-kanyarból Gyuri, a magyar baka:

        „Kedves P. Úr! A menyasszonyomnak legyenek szívesek írni, és megvigasztalni. Írjon az otthoni helyzetről… Sokat írjanak! Üzletről bővebben. Én és az Isten együtt masérozunk a Szovjet paradicsomba. Isten Velük”

 

A tábori lap első oldalának felén a címzés és másik felén bekeretezett hely a hivatalos feljegyzések számára, benne az ELLENŐRIZTEM! pecsét alatt Szabó ezredes szignója.

A keret felett apró betűkkel: „Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket!”

 

~*~

(meghallgatom) 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Adminguru
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/