Mentovics Éva : Piroska és a farkas napjainkban (Felnőtteknek szóló verzió)

“… Ordas úrfi nyálcsorgatva settenkedik utána:
– Hú de cuki az a piros leheletnyi ruhácska! …”

 

 

 

– Szegény öreg nagymuterod ágyat nyomja betegen.

Itt van ez a kosár kaja – cipeld hozzá, hadd egyen!

 

Vedd fel ezt a piros gúnyát, meg a babos fejkend?d!

Húzd fel még a csinos csukád, ha a lábad meg nem n?tt!

 

Jaj, de szép vagy édes szentem, olyan, mint egy csepp virág…

Kerüld el az ordas farkast, mert a fogát feni rád!

 

Erre kószál a rút szerzet, s éhezik a friss húsra.

Jól jönne a kecskék után egy porhanyós kis fruska.

 

– Sose aggódj drága mutter, megtanultam vigyázni.

Nem akarom, hogy berágjon, nem fogom most fikázni.

 

Felkapta a kosár kaját, s tovaszökdelt Piroska…

– Jaj, de kurta ez a szoknya! Anyám tuti kimosta.

 

Ordas úrfi nyálcsorgatva settenkedik utána:
– Hú de cuki az a piros, leheletnyi ruhácska!

 

Kocsányon ül mindkét szeme, nyáladzik a pofája.

(Álszent módon becserkészem – nem is olyan sokára.

 

Nem vagyok én öreg róka, nem járok még nagy bottal.

Ifjú vagyok, délceg vagyok – hosszú, lompos farokkal.)

 

Nyájas képpel elétoppan: – Hová tipegsz kedvesem?

Nem nehéz a kis kosárkád? Szeretnéd, hogy elvegyem?

 

– Kedves farkas, megtisztel? részedr?l e figyelem…

nagymutterhoz húzok vele, az erd?be cipelem.

 

Egyébként meg dehogy nehéz… töltött liba van benne.

Hadd rágja az öreganyó, hogyha húshoz van kedve.

 

Felcsillan az ordas szeme: – Fenséges a kínálat.

Jó az orrom, mérföldekr?l éreztem a libádat.

 

Örülhet a drága nagyi… milyen pompás falatok…

Ha nem kell a segítségem – viszlát! Továbbszaladok.

 

– Viszlát kedves Ordas úrfi, de jól vigyázz magadra!

Itt kószál egy morcos vadász puskájával nyaranta.

 

– Mégsem volt ez olyan necces… – kuncogott a leányka,

miközben a farkas nyomát undorodva lehányta.

 

– Meglepem egy kis csokorral – szedek néhány virágot.

Libát enne, nem ám sóskát… ilyen vénlányt ki látott? –

 

dohogott a lompos farkas, s készen állt a nagy terve:

– Én leszek az unokája… drága mama engedj be!

 

– Gyere édes kicsi szentem! – szólt anyóka kedvesen.

– Akad egy kis hús is rajta? No… majd mindjárt meglesem.

 

– Nem értettem mit suttogtál, rosszul hallok – rémesen.

Cseréld ki a fülhallgatóm elemeit édesem!

 

Szörny? ez az ocsmány bagó, elrontja a hangodat…

mit keres a szép orcádon az az ocsmány vakolat?

 

Látásom is egyre romlik – karcos ez a szemüveg.

Alig látom pápaszemmel a legnagyobb bet?ket.

 

Hogy megn?ttél drága kincsem! Milyen nagy lett mindened!

Felugranék megölelni, csak ne volnék szívbeteg.

 

– Ne károgj már öreganyó, rühellem a sok ricsajt!

Bekaplak, oszt desszertnek meg letolom a jó kis csajt –

 

dörmögte, majd tágra nyitva rettenetes pofáját –

rágás nélkül le is nyelte, s kiköpte a topánját.

 

Hálósipkát húzott menten, s paplant rántott magára.

Hortyogása áthallatszott az akácos tanyára.

 

– Drága mama, hogy adhatsz ki ilyen szörny? hangokat?

Beleremeg minden ablak… potyog rám a vakolat –

 

rémüldözött a kis lányka, ám amikor belépett,

s meglátta a kedves ?sét – mit ne mondjak – elképedt.

 

Horrorfilmben nézett éjjel ilyen rémes szörnyeket…

… meg kell hagyni, hetek óta nem látta az özvegyet.

 

– Édes, drága nagyanyókám, jaj, de furcsa mindened…

(…bizonyára a maszkmester rólad kapott ihletet…)

 

– Meglehet, a sok orvosság… az a b?nös, gyermekem.

(…a hétszázát… a kis fruska rettent?en szemtelen…)

 

– Öleld meg a nagymamádat, te kis kópé, ebadta! –

szólt az ordas, s a leánykát kosarastul bekapta.

 

El is pilledt azon nyomban, s hanyatt d?lt a faágyra…

az érkez? vadász mester mély álomban találta.

 

– Teringettét, te bélpoklos, telhetetlen bolhazsák!

Megzabáltad azt a drága, aranyszív?, jó mamát?

 

Nem tetszett a menzakaja, az erdei kínálat?

Hogy a molyok rágnák ki a kopaszodó irhádat!

 

El?kapta vadászt?rét, s mit nem tesz a nagy rutin…

felvágva az ordas gyomrát – átküzdött a sok trutyin.

 

Ki is mászott szegény anyó, s a megszeppent Piroska,

majd az alélt farkas képét bizony meg is tiporta.

 

Ez alatt a bátor vadász követ hordott a zsákba,

s azt tömte az ébredez? torkos jószág hasába.

 

Befércelte, mint egy sebész – remek lett a plasztika…

– Mindig mondta édesanyám: bezabálni nagy hiba –

 

sopánkodott hasát fogva az erdei szörnyeteg.

– Elhúzok a folyópartra, most vannak a sörhetek.

 

Barna sör, vagy néhány korsó aranyszín? maláta…

jól jön most a rostban gazdag, fehérjedús kajára.

 

Kikullogott a ház elé, s mivel a k? zavarta,

elvánszorgott a közeli sziklás szél? patakra.

 

– Itt is szúr, meg ott is sajog… allergia – meglehet…

felfrissítem egy parányit a káprázó szememet.

 

De mivel a tömegvonzást a kövek is ismerik,

szólította Föld anyácskánk évezredes kincseit.

 

Így járt hát a szegény ordas, bepottyant a patakba,

s megáztatta minden tagját – pedig nem is akarta.

 

Beleveszett, vagy megúszta? Arról nem szólt a fáma,

hisz a sziklák ott lapultak plasztikázott hasába’.

 

Hogyha netán bambán kérded: mi ebb?l a tanulság?

Mese végén minden galád kiharcolja a jussát.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Mentovics Éva 23 Írás
Akinek megadatott, hogy édesanya legyen, tudja, hogy talán nincs is annál felemelőbb, szeretetteljesebb érzés, és felelősségteljesebb feladat. Nekem három csodálatos gyermekem van. Mindegyiknek imádtam mesélni, egy ideje pedig nemcsak a kanapéra kuporodva mesélek a legkisebb gyerkőcömnek, hanem le is írom a verseket, meséket. römömre szolgál, hogy Veletek is megoszthatok belőlük néhányat. Nem csak gyermekeknek írok... mindenről, ami megérint.