Kavyamitra Maróti György : Az idomár 1.

 

Az 18…-ik évben kisvárosunkat és még néhány környékbeli várost és községet szenzációs cirkuszi produkció tartotta lázban.

Az id? tájt jómagam három községnek és az ?ket lágyan ölel? falvaknak, tanyáknak voltam az állatorvosa, sokfelé megfordultam, így hát joggal mondhatom, hogy mindenfelé e cirkuszi el?adásról beszéltek.

A sokféle és különb-különb elbeszélésekb?l annyit sikerült lesz?rnöm, hogy két dologban rejlett a szenzáció. Mint megtudtam, különleges volt ebben a cirkuszban, hogy csak és kizárólag állatszámok szerepeltek m?soron, de ami igazán hihetetlenné tette az el?adást az volt, hogy az állatok egészen maguktól, idomár nélkül mutatták be különféle számaikat.

Volt még egy további különlegesség állítólag: a porondmester kérésére a közönség mondhatta meg, hogy miféle állatokat akar a porondon látni, úgyszólván rendelhetett, és bármiféle állatokat adtak is meg az emberek, azok az állatok mutattak be különböz? kunsztokat.

Eleinte legyintettem e hírekre; hisztéria – véltem. Aztán kezdtem kíváncsivá válni, hisz azon túl, hogy állatorvos vagyok, még kutató is, akit els?sorban az állatok viselkedése érdekel.

Így aztán egy nap rászántam magam, hogy jegyet váltsak az el?adásra.

 

Az igazat megvallva a nyitány semmi szenzációsat nem ígért, inkább középszer?, mondhatnám vacak el?adást. A szedett-vedett zenekar gyöngén muzsikált, de annál harsányabban, miként kibírhatatlanul bombasztikus modorban sipákolt a porondmester is.

Ami szenzációt ígért így kezdetben, az a közönség létszáma volt: még a széksorok közt hagyott lejárókban is szorongtak ácsorgó emberek; soha még ily zsúfolásig telt néz?teret nem láttam.

Nagyobbat nem tévedtem életem során, mint mikor azt hittem, érdektelen, unalmas este vár rám; amint az el?adás kezdetét vette, kiderült, hogy az utolsó szóig igazak a hihetetlen híresztelések. Úgy volt minden az utolsó szóig.

Valóban a közönség választásai alapján jöttek az állatok, és valóban idomár nélkül léptek porondra.

Leger?sebb élményem az est els? részéb?l, amikor egy tízéves forma kislány kívánságára egy oroszlán, egy feketepárduc és egy kis öleb mórikálta magát a porondon. (Közbevetem sietve: a porondmester kívánságára háromnál több állatot nem lehetett „rendelni”: ez valamiért szöget ütött a fejembe, de aztán átmenetileg elsiklottam fölötte.)

Az oroszlánra figyeltem föl: határozottan úgy t?nt nekem, hogy az oroszlán a f?nök az állatok e csoportjában.

Miként is magyarázzam hökkenésem?
Természetesen nem ismerem az állatok nyelvét, nem is nagyon hiszek abban, hogy létezne az állatoknál olyasféle nyelv, mint az embernél.

Viszont meglehet?sen jól ismerem az állatok és az emberek viselkedési formáit, így aztán képtelen voltam szabadulni attól az ostoba és csupán dereng? ötletemt?l, hogy az oroszlán utasításokat ad a másik két állatnak.

Semmi alapja nem volt ennek a hirtelen jött ötletemnek, de csak nem tudtam elszakadni t?le.
Kezdtem úgy figyelni az egyes m?sorszámokat, hogy van-e az állatcsapatban „f?nök”, és meg kell mondanom, minden számban megtalálni véltem.

A töprengést?l is, a fojtogató ember-állatszagtól is megfájdult a fejem, hát örömmel vettem a szünetet: kituszkolódtam a néz?térr?l, hogy friss leveg?höz jussak.

Csillagos, holdfényes estében találtam magam: csillagos, holdfényes nyugalomban.

Mélyet lélegeztem a nyáresti leveg?b?l, és engedtem kicsit elkuszálódott lelkembe áramolni a nyáresti nyugalmat.

Rövid szivart vettem el? tárcámból, szünetrövidet, és rágyújtottam.
Aztán csak néztem a csillagsziporkás eget, és csak lassacskán tudatosult bennem, hogy valami nincs rendben evvel a csönddel és nyugalommal: nem kellene itt a cirkuszok körül szokásos nyüzsgésnek lennie?

Lassan nekiindultam, hogy körbejárjam a nagy sátrat.

Hol vannak a ketrecek?
Hol vannak a gondozók?
Hol vannak az állatok?

Mindössze négy lakókocsit láttam, mialatt visszatértem kiindulópontomhoz, az oldalbejárathoz.
Semmi egyebet.

Eldöntöttem: következ? napon – nappali fényben – alaposan végére járok e dolognak.

 

Ám hiába ragyogott a cirkuszra a kora délel?tti ver?, mit sem változtatott a helyzeten, a látványon: sem ketreceket, sem tüsténked? embereket nem láttam másnap sem. Agyam ?rölt, dolgozott, egyre-másra állította el? a legkülönböz?bb ötleteket, olyan vad ötleteket, hogy elmondani sem merem azokat.

Valójában két dolog között próbált az agyam logikai kapcsolatot teremteni: a belém fészkel?dött idea – mely szerint az oroszlán abban a számban vezette a másik kett?t -, és a hiányzó állatketrecek látványa között.
Csakhogy épp e két dolog között nem teremt?dött logikus kapcsolat, csak ötletek, ötletek, ötletek: hej, bolond ötletek!

Töprengésemb?l paták kopogása és kerekek zörgése rántott vissza a való világba.

A cirkuszudvar kapuján csinos, jól ruganyozott, egylovas, könny? cséza gördült be: agglegények, nyugalmazott alezredesek, kisebb földbirtokosok szoktak ilyeneken utazni.
És a csézában…
A csézában hej! régi jó barátomat ismertem fel.

„Naason! Aminádáb Naason!” – kiáltottam rá, és ölelésre tárt karral indultam a megálló cséza felé.

 

Hagyjuk egyel?re, hogy Aminádáb barátom felé siessek tárt karral, hadd mondjam el, míg odaérek, hogy ki is volt ez az ember?

Aminádáb Naasont tizennyolc esztend?sen, els? egyetemi évemben ismertem meg. Naason akkor másodéves volt, s ? volt a diák.
Zsenialitásáról, fölkészültségér?l, kutató szellemének új – s újabb kalandjairól legendák keringtek a patinás egyetem falai közt.
? volt a professzorok kedvence, de a diáktársai közt is nagy volt nimbusza.

Elvileg állatorvosnak készült ? is, de mindenki úgy gondolt rá, mint a jöv? nagy kutatójára. ? maga is, mi tagadás.

Megtisztelve éreztem magam, ahogy felépül? – er?söd? – izmosodó barátságát tapasztaltam; úgy t?nt, elfogadja szellemiségem hozzá méltó színvonalát: persze, hogy ez elégedettséggel töltött el.
Mint mondtam: ? vitathatatlan géniusz volt.

Az utolsó egyetemi évében már kísérleteibe is bevont, tehát szakmailag is elismert engem: büszkévé tett, meg kell ezt mondanom.

Amúgy bolondos vagy izgalmas – kinek-kinek ízlése szerint legyen mondva – kísérleteket folytatott, illetve egy id? után folytattunk.

Aminádáb barátom az állatok tudatából szeretett volna lepárlással elvont esszenciákat létrehozni, majd azt visszajuttatni az emberi tudatba; mindezt a célból, hogy az ember teljességgel képes legyen egy állati tudatba behelyez?dni.

Barátom mindig azt mondogatta, hogy igazi ismeretre az állatlélektan területén csakis akkor juthatunk, ha belülr?l ismerjük meg pszichéjüket.

Ám sosem értünk kísérleteink végére, mert Aminádáb nemsokára különböz? ösztöndíjakat nyert el, azok révén hol itt, hol ott t?nt el a világ különböz? pontjain: Patagóniától Tibetig utazgatott keresztül-kasul az ismert világban.
Olykor az ismeretlenben is.
Evvel azt akarom mondani, hogy kisebb-nagyobb terra incogniták felfedezését köszönthetjük Aminádáb Naasonnnak.

Egy ideig – f?ként míg „civilizált” helyeken járt – váltottunk leveleket, aztán egyre kietlenebb, ismeretlen tájak bájaiba merült kutakodó lelke, és elvesztettük egymást.

 

Harminc éve már – sóhajtottam keser?en, miközben a csézához ért ölelésre tárt karom: most hát visszatérhetünk ide a rövid, de szükséges kitér? után.

Legkülönösebb az volt, hogy öreg barátom messze nem látszott meglepettnek, semmiképpen sem annyira, mint harminc év után elvárható lett volna.
Kicsit indignálódva, kicsit rezignáltan maga is ölelésre tárta ugyan karjait, de nagyobb meglep?dés e váratlan találkozás miatt: no nem, az nem látszott rajta.

A gyors és szemérmes üdvözlés után (félszeg ölelés? vagy milyennek mondjam?), mint gátat-tép? megáradt folyó zúdultak el? kérdéseim.

Hogy végleg hazatért-e? Hogy hol-mindenhol járt mióta nyomát vesztettem? Hogy hová indulna tovább? Hogy végleg felfedez? lett, avagy kutató tevékenységét is folytatta tovább?

? meg nyugtalanul körültekintgetve csak azt hajtogatta: majd, majd, majd…és terelgetett valamerre:

„No” – mondta végre – „jer csak, jer be a kocsiba!”

„A cirkuszi kocsiba?” – kérdeztem megütközve, s ? rábólintott:

„Most itt lakom, majd elmesélem… majd: no, jöjj már!”

Kitárta az egyik cirkuszi kocsi ajtaját, és betessékelt.
Az ajtóból visszanéztem, mert mintha hátamban éreztem volna egy vizslató tekintetet, s nem is tévedtem: egy meglehet?s konzervatívan öltözött, tömött harcsabajszos, cilinderes úrral néztem pillanatra farkasszemet: aztán becsukódott mögöttem a cirkuszi kocsi ajtaja.

Bent a finom óbor meg némi harapnivaló el?kerültéig barátom szót sem szólt, hát én sem kérdeztem semmit.

Aztán leült velem szemben, rám köszöntötte borát, ivott, és megszólalt:

„Lássuk csak: avval kell kezdenem, amit bizonyára megütközéssel vettél észre, hogy nem lep?dtem meg váratlan találkozásunktól. Ismersz barátom, nem tudok én alakoskodni, hát nem voltam képes eljátszani a meglepettet: tegnap este ugyanis már láttalak.” – kezdte Aminádáb.

„Hogy hogyan, miféle körülmények közt láttalak – rövidesen kiderül majd. El?bb azonban más circumstanciókat kell elmondanom, elmesélnem.”

Elgondolkodva kortyintott borából, aztán hozzákezdett.

 

– befejezés holnap –

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.