A napok óta tartó folyamatos es?zés alatt még reménykedtünk… Gyönge, s?r? szitálást id?nként er?söd? zuhé tarkított, s az egybefügg?, hamuszürke ég túl sok biztatást nem ígért. A szakadó áldás már útközben bokáig ért, ahogy futottunk a Nyugatinál a 26-os buszhoz. Felszállva, szétnézve egyértelm? volt: itt mindenki oda igyekszik. Állig húzott, többréteg? ruházatra es?kabátba gyömöszölt emberek, eltökélt, nyugodt arcok, puffadtra tömött, túléléshez nélkülözhetetlen nejlonszatyrok – így zötyköl?dött a busz. Az ablakokon ki sem lehetett látni, itt-ott kérdések hangzottak: „Itt kell leszállni?”
Izgulni felesleges. Majd ott szállunk le, ahol mindenki…
Hosszú, tömött sorok tódultak a Margitszigeten a szabadtéri felé. Semmi idegesség, csendes, fegyelmezett beszélgetés és vidámság jellemezte az embereket, akik hosszú hetek, hónapok óta készültek erre az estére.
Míg a jegyellen?rzésig áztunk, féltve rejtegettük az es? el?l értékes belép?inket. Fedett rész alá érve még sokáig ácsorogtunk, hangosbemondón közölték id?nként: Ferihegy jóslata szerint félórán belül csillapszik annyira az es?, hogy talán elkezdhet? lesz a koncert… A koncert, melyet Loreena nagyon szeretne megtartani, s köszöni a közönség kitartását; a koncert, melyet párezer ember annyira várt. Félóra – mintha tényleg csillapodott volna az égi áldás, s a rendez?k megnyitották az utat.
Ekkor, mintha utolsó erejét is beleadná, újra szakadni kezdett ?rülten az es?. Mire székünkhöz értünk, es?kabát ide vagy oda, már pacalra áztunk – így ültünk le, s pillanatnyilag szinte hihetetlennek látszott, hogy itt ma még valóban koncert lesz. Títpercnyi szakadó es?zés mellett a legnagyobb természetességgel el?perdültek Loreenáék, s egy kedves, dallamos „Jó estét!” után felcsendült a zene. Valóban hihetetlen volt. Az emberek es?t?l, hidegt?l megfeszített izmai, minél kisebb helyen elférni szándékozó, összébb zsugorított testrészei apránként kezdtek elernyedni. Az örömhormonok m?ködni kezdtek, a szemek talán már valamit látni is tudtak az öml? es? ellenére; egyszeriben nem számított, mennyire zuhog, zuhog-e egyáltalán.
Loreena istenáldotta, kristálytiszta hangja fenségesen zengte be a szigetet – ? is, zenészei is tökéleteset nyújtottak. S talán boszorkány ez a n?? Vagy csak es?isten könyörült meg az egyet akaró, mindenre elszánt közönségen? Az els? három szám után elállt az es?! Teljesen. Bár elázás szempontjából szinte mindegy volt – ezen már mindenki túljutott -, ám azért nem volt hátrány, és senki nem sírta vissza a nedves természeti jelenséget.
Kapucninkat hátrahajítva egyre növekv? lelkesedéssel vetettük magunkat a koncert hangulatába. A számok között vörösre tapsoltuk tenyerünket, széles mosoly, ragyogó öröm áradt az arcokról – de a számok alatt csend volt és odafigyelés. Nem csápolt, üvöltözött a közönség, mégis érezhet? volt az, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk mind, akik ezt a gyönyör?séget itt és most átéljük.
Ilyen nincs, ez maga a csoda! Elt?ntek a hétköznapok: küzdelmek, fáradtság, keser?ség, csalódások, gond, ny?g, bajok… Csak Loreena volt, a varázslatos tündekirálylány ékszerhangjával és társai – tökéletes összhangban; a zene, a szavakkal szinte ki nem fejezhet? szépség; a dallam, az élet, az öröm – mindez számunkra már-már eufóriával határosan. Csak a gyermekek tudnak ilyen fokozaton örülni. Ilyen szempontból itt mindannyian azokká változtunk vissza. Valóban, fizikailag is átélhet? volt a lélek emelkedése…
Pedig nem volt hatásvadászat, nem volt füstfelh? és fantasztikus fénytrükkök – a színpad mögött sejtelmesen megvilágított, hatalmas margitszigeti fák, az erd? olyan kit?n?en természetes hátteret szolgáltatott, amely nagyszer?en illett ehhez a zenéhez és Loreenához.
A dalokat, melyeket eddig csak hanghordozókról hallhattam, így él?ben hallani – hihetetlen, de – technikailag is szuper min?ségben lehetett. Mintha a legtökéletesebb CD-jüket hallgatnám…
Voltak számok, melyeknél alig lehetett ülve maradni, s voltak számok, melyeknél annyira er?s volt az öröm- és szépségérzet, hogy már-már alig volt elviselhet?, így szinte a sírás kerülgette az embert – hiszen valahol, valahogyan ki kell jönnie az érzéseknek a lélekb?l…
S még valami: jól érezhet? volt, hogy Loreenának és társainak ez nem kötelesség; a legnagyobb örömmel nyújtották a t?lük telhet? legnagyszer?bbet.
Azt hiszem, kivételesen szerencsés vagyok, hogy e csodát átélhettem, és részese lehettem. Még annál is szerencsésebb, hiszen az egészet együtt éltem át valakivel, aki fontos nekem – s ha lehet még fokozni a fent leírtak általi érzéseket, akkor az a tény, hogy els? számtól kezdve önkéntelenül egymás jéghideg, vizes kezét szorongattuk szavak nélkül és lélegzet-visszafojtva, akkor azt hiszem, mindent elmondtam.
