dr Bige Szabolcs- : Simona Cratel: Az idegenek – 7. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban *

 

 

41. Azon a kora tavaszi napon a virágpor tömegesen úszott a levegőben. Ha fű közt jársz, a fűszálakról hull, ha a garázsból kiveszed az autót, el kell indítanod az ablaktörlőt, mert belepi a szélvédőt. Apa a repülőtérről három személyt hozott haza. Jött egy férfi, aki David Beckham román hasonmása, a felesége és egy nálam egy évvel fiatalabb kislány, Denisa. Anya küszöbön állva fogadta, és melegen megölelte őket. Biztosan megkönnyebbedett, hogy a várakozás feszültsége véget ért, és most már jöjjön, aminek jönnie kell. Ez nyilvánult meg a szoros ölelésekben, és ez áradt anya egész valójából. Nevettek, és látszott boldoggá tesz mindenkit a viszontlátás. Azt vártam, hogy a nő az anya barátja, de kiderült, a férfi az, régi kollega, vagy ilyesmi. Gyorsan a konyhában levő bárasztal mellé húzódtak, és csevegni kezdek felemlegetve a régi időket, és kibeszélve a közös ismerősöket. Az asszony a kislánnyal felment a vendégszobába kicsomagolni, vagy más általam ismeretlen dolgokat elvégezni. Mikor lejöttek átöltözve, anya végre bemutathatta a házat, végigvezetve a vendégeket és kellő magyarázattal szolgálva. Olyan volt, mint egy múzeumlátogatás, és anya egy felkészült tárlatvezető.

 

42. Aznap este avokadó levest ettünk tengergyümölcsével, nyúlpecsenyét mustáros mártással, zöldség krokettel és tiramisut. Másnap gombaleves, vaddisznósült és mandarintorta volt a menü. Utána a felnőttek Montalcino-i vörösbort ittak. A gyermekek pedig gyermekpezsgőt és üdítőt. A harmadiknapi fogásokat kaporkrém leves, tengeri farkas filé francia lecsóval és szederfagylalt alkotta. Negyedik napon lazac főtt tésztával, báránygerinc fűszeres bundában és epres bajorkrém képezte a felhozatalt. Felnőtteknek bordói és fekete dukált teasüteménnyel. Az ötödik nap a városban étkeztünk, és a hatodikon sokkal egyszerűbbre sikerült, mint anya kezdeti ünnepi rendezvényei: rostonsült burgonya és üzlet fagylalt. A hetediken a vendégek elutaztak. 

 

43. Anya összes turisztikai feladatát teljesítette. Apa levezetett sok száz kilométert, megtekintettük Bajorország minden kastélyát, anya addig sétáltatta ez embereket München utcáin, amíg a lábuk bírta. A város közepén álló királyi rezidenciát értő szemek csodálták, mert a férfi műértőnek bizonyult, aki többet beszélt a múzeumi alkalmazottaknál is. Büszkén fitogtatta tudását. Nagyra tartotta saját magát. Olyan dolgok csodálatával volt eltelve, amelyek nekem semmit sem jelentettek. Egyedül én nem áldoztam neki bámulattal. Végül még apa is behódolt.

     Egy szó, mint száz, München tetszett nekik. Azt mondták, hogy tiszta, civilizált város, ahol sok érdekes látnivaló található. És lehet, még máskor is eljönnek. Mi pedig büszkélkedtünk München nevezetességeivel, pedig egyáltalán nem a miénk. Mi is csak egyfajta turisták vagyunk, akiket ottfelejtett az Isten, és most kíváncsi, vajon mit teszünk.

 

44. Miután visszamentek, az életünk kezdett egyre rosszabbá, és szomorúbbá válni, és egyik szerencsétlenség követte a másikat. Minden megváltozott. Jobban, mint gondoltuk volna, még Dániel előtt. Gyökeresen megváltozott. Ennek az új életnek a kegyetlensége úgy tört ránk, mint az északi szél nyár közepén. Az ég elborult, mások által láthatatlan sötét felhők borították be, az a régi ragyogó kék ég darabokra tört, ránk zuhant, és összelapított. Ami a szerencsétlenség után maradt, olyan volt, akár egy piszkos szürke nyílás a moslékos veder fenekén. Csakhogy bármennyire is figyeltük, nem tudtuk felfedezni saját képünk tükörképét a folyadék felületén. Végül is nem víz tükröződött ott, hanem megsejtett jövőnk. Néhány napig valóságos orákulumok voltunk, így egy csoportban, és képeseknek éreztük magunkat behatolni a jövő titkaiba. Még az idióta Mihnea is, saját piszkában ülve a konyha közepén olyan tekintettel nézett maga elé látva saját jövőjét, akárcsak mi többiek is egy röpke pillanatig. Csendesen sírni kezdett, ami teljesen idegen volt tőle, hiszen mindig hangosan bömbölni szokott. Csak ült ott a szagokkal nem törődve, és csendesen sírt.

 

45. Ha valamit anyáról meg akarsz tudni, nem az a célravezető mód, hogy egyenesen megkérdezed, mert akkor mindig elkomorodik, felidegesedik még jobban, hanem megközelíted óvatosan, és megfigyeled, másokkal mit beszél. Hallgatózzál, hogy senki észre ne vegye. Én is így tettem.

    A következőképpen történt:

    Meleg van kint, fúj a szél és a madarak a szokott módon zajonganak. A télikertben tartózkodunk. Itt árnyák és hűvösség fogad, Mihnea pedig a vendég kislánnyal együtt a kinti műanyag medencében lubickol, apa éppen ma reggel töltötte fel. Denise nincs tisztában a veszéllyel. Azt hiszi, hogy Mihnea lévén hat éves, ura a hólyagjának, mikor a valóságban más funkciónak sem ura igazán. És úgy látszik, senkinek sincs kedve felvilágosítani. Így hát, együtt játszanak. A leányok mindig is vonzódtak a sorsüldözöttekhez, így hát Denise is lelkesen veti bele magát a játékba, nagylelkű gesztusokkal. Tele szájjal kacag, és Mihnea is a maga ferde módján, ő is nevet. Egy-egy cuppanós csókot nyom az arcára, s ő még jobban nevet. Nekem bezzeg nem jut még a leghalványabb mosoly sem, engem gyűlöl, hiszen én csak egy normális gyerek vagyok, akinek semmilyen fogyatékossága még, bár rejtett nincs. Én az ellensége vagyok. Gyűlöl. Rózsaszín szoknyácskája csurom víz, soványka combjaira tapad. Tornainge is rátapad, hogy még a csontjai is látszanak. Átnedvesedett hajfürtjei a szemébe lógnak, és ő boldogan kacag. Buta tehén.

    Még Rasputin is elárul. Őrülten rohangászik a medence körül, és játékosan ugat.  

    Én hanyatt dőlve terpeszkedek egy fonott széken, fejemet fotel hátának támasztva halálosan unom magam, és harangozok a lábaimmal. Tudom, ez idegesíti anyát, de tekintettel a vendégre nem szól. Ezt is akarom. Ő mereven ül a fotelben, és nézi, ahogy játszanak a gyerekek, de látszik, gondolatai máshol járnak. Mintha nem is lenne jelen. Zsinórba szívja a cigarettát, és hosszasan hallgat. Anya lassan kortyolgatja a vörösborát hallgatva, amit a másik nem mond.

    Nyilvánvaló, hogy zavarom őket.

    „Miért nem mész számítógépezni?” — kérdezi egy idő után, türelmetlenül. „Nincs kedvem!” — mondom, közben magamban jól tudom, legszívesebben behúzna egyet nekem, s ha még orron is találna, ő lenne a legboldogabb ember a világon. „Apa új számítógépes játékot vett neked, igaz?” „Vett, de az csak butáknak való” — válaszoltam. Arra utazom, hogy szembe öntsön a vörösborral. Szemei összeszűkülnek, mint egy ragadozónak a támadás előtt. „Akkor vegyél elő egy régebbit” — javasolja visszafogottan. „Unom azokat”. „Nézz meg egy filmet akkor!” Nemet intek a fejemmel, és csak egy „cc” hagyja el a számat. Libabőrös leszek magam is ennyi szemtelenségtől. Olyan szemekkel néz rám, mint az a macska a fészekből kiesett madárfiókára, mielőtt bekapta volna. „Megengedem, hogy a legfelső polcról válassz egy filmet” — ajánlja fel nyugodt hangon. „OK!” — válaszolom, és már ugrom is. Hallom a hátam mögött, amint a férfinek magyarázza, hogy a legfelső polcon vannak azok az iszonyatos és számomra túl durva filmek. Magyarázza, ha bárki esetleg másképp gondolná. Közben anya a hajával játszik ameddig beszél.

    Kutatgatok a felső polcon, hátha találok valami igazán rémisztő vámpíros és véres filmet. Ez majd elsöpri a rosszkedvemet, és bosszúságomat, amiért kihagytak a titkos beszélgetéseiktől. Ez majd kárpótol. Kárpótol majd az egész világ miatt. Berakom a filmet a DVD-lejátszóba, végignyúlok a kanapén egy tonnányi pattogatott kukoricával, és boldogan rágcsálok, amíg röhögve nézem a kemény jeleneteket. Folyik a vér, nő az adrenalin, fejek gurulnak, fűrésszel levágott karok, növekvő agyarak, egyik alak megeszi a másikat, véres bosszú. Messzire fröcsköl a vér, művészien széthasított húsok, az ellentétek maradandó nyomot hagynak a testeken. Legalább a filmen láthatók a sebek. A haldoklók rettenetes grimaszokat vágnak, így érzékeltetik, micsoda kínok között halnak meg.  

    Vidáman tekintek ki az ablakon. Anya mosolyogva társalog beszélgető partnerével. Úgy látszik, nagyon fontos dolgokat közöl, mert a férfi arcán komor kifejezés jelenik meg, és egy pillanatra mintha fájdalom, csalódás futna át a tekintetén. Felkelek és óvatosan közelebb lépek. Mivel nem csapok zajt, nem vesznek észre. Továbbra is beszélgetnek elmerülve fontos mondanivalójuk mélységeiben. „Tudod” — következett anya a magyarázatokkal —, „én azt hiszem, mi nem a megfelelő pillanatban találkoztunk. Nem akkor kellett volna. Gondold meg, éppen egy kapcsolat végén jártál. Később, amikor már érzelmileg nem voltál elkötelezve, én csatlakoztam máshoz. Ha a megfelelő időben találkozunk, minden másképpen történik.” Elhallgat. Denise csurom vizesen, de túláradó vidámsággal halad el mellettük, „a mosdóba kell mennem!” felkiáltással. Mellettem pedig úgy megy el, hogy rám se néz, észre sem vesz, mintha levegő volnék. Nedves testéről csöpög a víz egyenesen a parkettára, de senki sem szólítja meg. Lics-locs hangzik minden lépésére.

   A férfi folytatja: „Emlékszel, mikor először jöttél hozzám éjszaka?” Még jobban vicsorog, mintha a fogát húzták volna azon az éjszakán. Anya: „Persze, csodás volt”. „Aranyos trikót viseltél” — emlékszik vissza a másik —, „nem is tudom már mi volt ráírva”. „Mindenféle buta dolgot viseltem akkoriban, hisz alig múltam húsz. El se hiszem, milyen bolond voltam azokban az id?kben. Nagyon… vad voltam”. „Az”. „Megváltoztam. De te is. Mindannyian megváltoztunk”. „Így igaz. De a dolgok nem változtak meg”. A férfi elváltozott tekintetében az eltelt évek visszfényei tükröz?dnek, bár anya lehajtott fejjel másfele néz, folytatja: „Ahogy felejteni sem lehet egyes dolgokat.” „Fejezzük ezt itt most be!” — vágja el anya a beszélgetés fonalát. „Megjöhetnek akármelyik percben. Hagyd abba”. Akik minden percben megjöhetnek, azok nem mások, mint apa és a vendégasszony, akik vásárolni mentek együtt. Hátat fordítok, mert képtelen vagyok tovább is rájuk nézni. Fáj. A legrosszabb, ami még jöhet, ha megtudom, hogy én egy véletlen esemény vagyok csupán.

    Az ebédlő felé fordulva állok, a Tv-ből szörnyű hangok hallatszanak, sikolyok, feszültséget fokozó zene. Aztán mozgás támad a teraszon. „Na, ne” — hallom anya hangját. A férfi nem szól. „Engedj!” Hozzányúlt anyához? A koszos kezét rátette anyára? Engedd el, engedd el, du arschloch! (seggfej) — üvöltöm magamban. „Hagyd békén! Hallod, azt mondja, hagyd békén?!” Anya fészkelődik, a szék nyikorog alatta, sóhajt, olyan hangokat hallat, mintha vinnyogna, majd ahogy fizikailag ellenkezik. A másik szék is nyikorog, összhangban. Suhogás hallik. Érthetetlen suttogás. Cuppogás. „Ne! — súgja különös hangsúllyal anya. „Már túl késő.”

   Váratlanul, anélkül hogy számot tudnék adni mit is gondoltam legelőször, kiejtem a kezemből a pattogatott kukoricás tálat, de lehet, csak úgy mindentől függetlenül elejtettem, mert el is felejtettem, mi van a kezemben. Ezer darabra törik, a törött cserepek és a kukoricaszemek szerteszét szóródnak a szobában. Fogadni mernék, hogy a leglehetetlenebb helyekre is eljutnak, s maradnak ott az idők végezetéig millió gondot okozva majd ezzel anyának. Anélkül, hogy nézném, hova lépek, rohanni kezdek. És csak rohanok. Minden terv nélkül. Fogalmam sincs, hova. Csak előre, jelentsen ez bármit is. Senki sem jön utánam. Hagyják úgy végezni ezt a futást, ahogy nekem tetszik. Nekilódulok a lépcsőknek és rohanok tovább. És tovább.

    Ahogy elhaladok a vendégek mosdója előtt, látom, Denise ott szárítja a haját egy törülközővel. Nem akármilyennel azonban, hanem az enyémmel. Fogalmam sincs, hogy került oda. Az ő kezébe. Kicsi kezeivel dörzsöli erőteljesen hosszú, szőke haját. Mezítláb áll az alatta felgyűlt kis tócsában érzéketlenül. Most értem meg, hová szaladtam. Végig tudtam. Ijesztő gondolat. Kimondatlan gondolat. Nedves lábnyomait követtem a lépcsőkön. Öntudatlanul, meggondolatlanul. Belépek hozzá a mosdóba. Denise felsikolt. Nem értem, miért, hiszen én egy rendes gyerek vagyok. Ezzel még jobban feldühít. Miért hiszi mindenki rólam, hogy gonosz vagyok? Beteszem mögöttem az ajtót, ne hallja meg senki, ha újra sikolt. Dühödten közeledek hozzá, súgva határozott hangon: „Mi lenne, ha megmutatnád a nyuszikádat? Mi lenne?” Ő remegve hátrál. A rémülettől elveszett a hangja, látom, hogy valamit mondana, de nem jön ki hang az ajkain. Remegnek, de hangot nem adnak. Nem képesek. A törülközőt úgy tartja előttem ingerlően, mint ahogy a bika orr előtt lobogtatják a vörös rongyot. Hozzálépek, és egyetlen mozdulattal lerántom az átázott szoknyáját a fürdő bugyival együtt. Megkövülve áll. Mintha jelen sem lenne. Kilépett a jelenből. Egészen máshol van. Még örülök is neki, mert nem szeretem, amit teszek. Hátralépek, hogy lássam. Ő azonban csak áll, megmeredve. Egyetlen pontra szegzi a tekintetét. Arca kifejezéstelen. Úgy néz ki, örökre így marad.

    Kinyitom az ajtót és kilépek. 

    Rohanok újra. Most a saját lépteim nyomát követem, melyek a lépcső csempelapjain vörösen virítottak. Nem is vettem észre, hogy véres nyomok maradtak utánam. A sebek a talpamon most kezdenek égni, a sebek, amiket az eltörött kukoricás tál cserepein átszaladva szereztem.

    Általában, anya nekünk, gyerekeknek csak műanyag edényeket ad a kezünkbe. Most látom, mennyire igaza van. Ragaszkodnia kellett volna a megszokott rendhez, de ez esetben a vendég előtt akart jó benyomást kelteni.

 

46. Téved, ha valaki azt hiszi, hogy egy tíz év körüli kislány majd elmondja, ha valami borzalom történt vele. Így aztán továbbra is csak ültünk esténként az asztal körül, és élveztük anya remekeinek finom ízeit. A felnőttek összevissza karattyoltak, és beboroztak. Egyik este még táncoltak is. Alkoholgőzös fejjel forgolódtak, és a párok ártatlannak tűnően összeölelkeztek.

    Abban is téved bárki, aki azt gondolja, hogy anya szóba hozta saját fiacskája előtt, vajon mit hallott és mit nem, abból a beszélgetésből.

    Denise szülei sem vették észre, hogy megváltozott a kislány tekintete. Nem vették észre, hogy hatalmas szemei alatt egyszerre mély árkok jelentkeztek. Untak ránézni saját gyermekükre, vagy azon ritka pillanatokban, mikor ránéztek, se látták. Csak annyira telt tőlük, hogy „csukott szájjal egyél, drágám!”, vagy „miért ezt az ócska blúzt vetted fel? Nem arról volt szó, hogy csak aludni használod?”

    Ennél súlyosabb dolgok észlelésére sem voltak felkészülve, mint például, amikor a férfi pillanattal hosszabban tartja anya kezét, vagy amikor a nyári ruhában szabadon hagyott vállán nyugtatja a tenyerét. Azt gondolom, csak én vagyok elég értelmes, hogy ezt a mocskos játékot észleljem. A többiek nem látják, ami az orruk előtt zajlik, és ami a legdühítőbb, hogy a két tettestárs a hallgatásomra számít. Igazság szerint, apa és az idióta feleség ideális pár lennének, a leglököttebb emberek a világon. Mindenki behúzná őket a csőbe, boldogan megvásárolnának minden szemetet égre kiáltó hülyeségük miatt. Azért is tökéletes pár lennének, mert ők a legjelentéktelenebb és leggusztustalanabb emberek. Mindezzel szemben anya a másikkal az évszázad párját alkotnák, őszülő halántéka és tizenöt évvel idősebb volta ellenére. Az a nyomorult egyik este sötétszürke öltönyt vett fel, és úgy nézett ki, mintha a film bemutatója előtt a vörös szőnyegen lépkedne. Mindjárt láttam, amikor apa a repülőtérről hazahozta, hogy jóvágású férfi, de abban a szürke öltönyben csillagos ötöst érdemelt. Én anya alakját örököltem, és remélem felnőtt koromban magam is ehhez az alakhoz hasonlítok majd.

    Bár ami a testmagasságot illeti, kissé bizonytalan vagyok. Mert, annak ellenére, hogy Mihnea három évvel kisebb nálam, fél fejjel magasabb. Ezek szerint, vagy őbelőle lesz egy óriás, vagy én maradok alacsonyabb.

 

47. Utolsó este, mikor újra táncoltak, és az illet? anyát bámulta, anya meg őt, és apró érintések, mint összeesküvés részei történtek, nem tudtam tovább türtőztetni magam, és megkérdeztem apától az ebédlőben, mindenki hallatára, „mit jelent az, amikor egy nő kijelenti, hogy a férfi nagyszerű volt éjszaka?” „Ki monda ezt?” — kérdezte apa nevetve. „Anya.” „Mikor?” — tette még hozzá bambán. 

    És már nem nevetett.

 

48. Nem ez volt azonban a Romániai vendégek — az évben első — látogatásának botrányos végkimenetele. Még csak nem is a második nap, amikor leírhatatlan tekintetet vetettek rám, elhaladva mellettem kezükben bőröndjeikkel indulásra készen. Arra kellett következtetnem, hogy egy tíz éves kislány mégis képes elmondani a vele történt iszonyatos dolgokat. Ha egy férfi felkeresi a régi szerelmét, anélkül, hogy a felesége tisztában lenne az illető nő helyzetével, semleges barátsággal leplezve azt, vagy a volt szerető férje tudatában lenne a vendég érzelmeivel, nyilvánvalóan nem hozzák szóba a dolgot. Nem beszélnek csak semleges és fölösleges dolgokról, sokáig mondanak semmit, ami nem fejezi ki a valóságot, nem világíja meg a dolgokat. Végül elhallgatnak, mert rájönnek, milyen szánalmasak. Milyen patetikusak. Milyen kicsik, középszerűek és gerinctelenek.

 

49. A dolgok folytatása akkorra esett, amikor a vendégeink már nem tartózkodtak nálunk, hanem ágyaikban aludtak otthon Romániában, és sebeiket nyalogatták, vagy próbálták a maguk ügyetlen módján helyrehozni, amit lehet.

    Igen, a folytatás. Jól emlékszem:

    Nem bírok elaludni. Elveszítettem az alvási képességemet. Félek, hogy soha többé nem fogok tudni aludni.

    Ott fekszem összegörnyedve a szüleim emeletén, pontosan az anya és az apa szobája között. A sötét hall halványszürke falára foltokat vetít az utcai lámpa fénye. Egész kicsire húzom össze magam. Síri csönd van. Csak ülök, és igyekszem semmire sem gondolni. Igyekszem csak a pillanatot élni, múlt és jövő nélkül. Állati ösztöneimhez fordulok. Ne legyek más, mint a puszta lélegzet, érezzem testem legutolsó sejtjét is, örüljek saját testemnek, saját érzéseimnek, ha lehet. A létnek. Önmagamnak. Csak nézni, lélegezni, érezni.

    Gyakorolom a létezés kiváltságát. Egy fal mellett lélegezni. Kinyújtom a kezemet, magam elé, mintha valami láthatatlant ragadnék meg, aztán kiengedném szétnyitott tenyérrel. Ez a cselekvés örömet szerez nekem. Van kezem, és azt teszek vele, amit akarok. Élek. Érzem, ahogy nő bennem az erő.

    Aztán kinyílik egy ajtó, és véget vet kellemes ábrándozásomnak. Az apa szobájának ajtaja. És anya lép ki rajta. Mit keres ott ebben az órában?  Porszívó nélkül a kezében? Portörlő nélkül? Anélkül, hogy a telesteli szemetes kosarat húzná maga után? Ezen töröm a fejem, de valami döbbenten megragadta a figyelmemet. Mintha érzéstelenítés nélkül tépnének ki belőlem valamit! A kintről jövő halvány fényben láttam arcán a vigasztalanságot, szabálytalanul legörbülő ajkait, borzos haját, nehézkes mozgását, ahogy húzza a lábait, imbolygó, bizonytalan járását, mintha minden lépés kockázatos lenne, láttam hálóingének leszakadt pántját, és végighasadt hálóingét. Mellbevágott a látvány, szóról szóra úgy nézett ki, mint akit megerőszakoltak.

    Úristen, mit tettem anyával?

    Mit tettem?   

    Meg sem látott, úgy ment el mellettem. Ha a kezem kinyújtanám, akár meg is foghatnám az ing csipkeszélét, és bocsánatot kérhetnék. Kisírhatnám magam a karjai között. Könyöröghetnék a bocsánatáért, hiszen csak egy kisgyerek vagyok, azt sem tudom, mit teszek. De nem hordott semmit az inge alatt, így illetlenség lett volna a mozdulat.

    Hagyom elmenni.    

    Belép a fürdőbe. Hallom a víz csobogását. Bőgve, négykézláb mászva belopakodok anya szobájába. Villanyt gyújtok, és belefúrom a fejem a párnájába. Magamhoz ölelem, mintha ő lenne. Valami a számba kerül, kihúzom a kezemmel: egy hosszú, fekete, göndör hajszál. Anya haja. A párna pazar gyöngyvirág illatot áraszt. Olyan erős, hogy beleszédülök. Fekszem mozdulatlanul, mintegy elvarázsolva.

    Később felkönyökölök, és ide-oda kúszok, mintha elveszítettem volna a két lábon való járás tulajdonságát. Kotorászok a fiókjában. Fehérneművel van tele. Mintha a Victoria’s Secret divatmárka teljes kollekciója itt lenne. Kiemelek egy feketecsipkés finom bugyit. Selyem, csipke, áttetsző anyagok, csupa fekete és vörös. Sírok és bőgök. Egy melltartó félgömbjétől még jobban zokogok. A ház, ez a monstrum nem zavartatta magát, nem zavarta a falai közt üvöltő vadállat. A csend megült benne. Tovább válogatok, íme: egy fűző, egy body, egy tanga, harisnyatartó, kombiné… nézem ezeket és bőgök megállíthatatlanul.

    Az éjjeliszekrény jobb sarkán rátalálok egy üveg parfümre. Kinyitom és beleszagolok. Micsoda csalódás! Csalódás a lelkem mélyéig. Nem is értem, miért éppen ez okozta a legnagyobb csalódást. Palackbazárt gyöngyvirágillat. Nem az ő csodálatos bőrének a terméke. Miracle de Lancôme — írja az üvegen. Ez minden. Mindennek van neve, minden hamis, minden gyárban készül. Ettől végképp odavagyok, csak nyögök, mint egy beteg állat.

    Érezte már valaki az életben, hogy minden hamis, üres és értelmetlen?

 

50. Másnap nem szól hozzám, rám se néz. A harmadik nap sem, s a negyediken sem. Észrevettem, a jobb lábszárán egy csúnya véraláfutást. Vajon hogyan szerezte?

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.