Vandra Attila : Köszönjkisfiam!

Amikor sétál az szül? a kisgyermekkel, s találkozik – a gyermek számára – idegennel, 99 százalékuknak els? dolga, hogy azt mondja: “köszönjkisfiam!”

Itt az érem másik oldala, hogy ezt egy kisgyermek miként éli meg!

 

 

Samuka nem akármilyen gyermek volt, hanem egyéniség. Például idejekorán felismerte azt, amire Albert Mehrabian csak évek fáradságos munkájával jött rá: hogy a verbális kommunikáció az emberi kommunikációnak csak elenyész? része. Akkor tehát elvileg jól eligazodik az ember gyermeke jelbeszéddel. A feln?tt, pedig, aki lenéz? arroganciával kezeli a “csak egy gyermek”-et az bizonyítsa be fels?bbrend?ségét! Legalább annyira, hogy értse meg a saját gyermekét. Mi az, hogy nem érti a jelbeszédet? Tanulja meg, ha netán elfelejtette! Mutasson jó példát! Tán t?le nem várja el, hogy tanuljon szavakkal kommunikálni? Mi jogon? ? nem várja el a feln?ttekt?l, hogy jelbeszéddel közöljék modanivalójukat. S?t megérti, amit mondanak. Akkor tessék ?t is megérteni! Nézze meg az ember! Micsoda oligofrén társaság!

Samukát feltehet?en nem fogja az utókor a türelmes pedagógusok példaképévé állítani, mert bizony elég heves dühkitöréssel nyugtázta, ha valamelyik buta tanítványa elégtelenre vizsgázott. A feln?ttek e téren való idomításában elég kitartó volt, mert több mint három évig meg se szólalt.

A nagyszül?k már komolyan aggódtak emiatt, s a logopédus szakvéleményezése is szóba került már. Szülei valamivel optimistábbak lettek, amikor megtudták, hogy Newton és Einstein se beszélt négy éves kora el?tt. Na, valljuk be az igazat, inkább önámítás volt. A hangszálainak megbetegedését már rögtön születése után ki lehetett zárni, mert a szülészeten volt olyan hangereje, mint a többi babának együttvéve. Halláskárosulás vagy alacsony intelligencia se merült fel, mert bonyolultabb szóbeli üzeneteket is simán megértett, csak azt remélték a szül?k hiába, hogy ezekre ? válaszolni is fog…

Samuka végül belátta, hogy ilyen idióta tanítványokkal nincs mit kezdenie, s feladott minden reményt, hogy “normálisan” kommunikáljon szüleivel. Megsajnálta a már komolyan aggódó családtagjait, és megszólalt. S hogy teljesen eloszlassa a már-már magasra hágó szül?i kételyeket fejl?dése esetleges visszamaradásával kapcsolatban, els? szava nem a “mama” vagy a “tata” volt, hanem a dackorszak jellegzetes kifejezése, a “Nem!” Hiszen három éves elmúlt már…

– Kérsz még Samuka?

– Nem!

– Akkor elvehetem a tányért?

– Neeem!

Na, persze erre lehetett is számítani, mert az ilyen jelleg? társagás addig is folyt, míg Samuka csak fejrázással közölte a “Nem!”-et. Azzal kárpótolta szüleit a késésért, hogy egyb?l mondatokban kezdett beszélni, minden hangot helyesen ejtve.

Samuka azt már igazán rossz néven vette, hogy ett?l a látványos fejl?dést?l elvakulva, a szül?k-nagyszül?k azonnal nevelési rohamot kaptak, hiszen rohamléptekkel be kellett pótolni a szocializációjában a beszéd kimaradása miatt keletkezett ?röket.

Tudta Samuka, amit tudott, hogy a “Tudjátok, ? még nem beszél…” szül?i magyarázkodás után az a sok hibbant ismer?s, akinek máskülönben els? dolga lenne letámadni ?t, a szüleit látja el fejcsóválással, aggodalmas hangvétel? jó tanácsokkal, amelyek közt a “már illene” minden második mondatban el?fordul. A számára boldog id?szaknak azonnal vége szakadt, miután beszélni kezdett.

Szül?i szemmel nézve a sürg?sen bepótolandó szocializációs hiányokat, f? helyen természetesen a “Köszönjszépenkisfiamazismeretlennéninek”, és a “Monddmegszépenhogyhívnakéshányévesvagy” típusú hülyegyerek, akarom mondani hülyefeln?tt szövegek állnak. Mert egy gyermek azonnal életveszélybe kerül, ha ezt nem tudja. Ugyanis az agyalágyult feln?ttek mást nem is tudnak kérdezni az ember gyerekét?l, s ha valamely hülye szófogadó totyogó ezt elszavalta nekik, azonnal le is zárják a beszélgetést, hiszen gyermekkel való kommunikációs képességük ezennel azonnal ki is merül. S még ?k mondják a nagyobbik gyermeküknek: “Te vagy a nagyobb, legyen több eszed!”

Samuka nem igazán értékelte a potenciális agyalágyultakkal való találkát, hiszen annak els? következménye e bugyuta kérdésekkel való lerohanás volt, melyet válasz hiányában rosszallás, “mármegintnemviselkedszmegfelel?en” éreztetése, az “illene már” hangoztatása követett, majd egy dögunalmas, véget nem ér? beszélgetés következett, miközben ?t leveg?nek nézték. Felháborító! Egy adott pillanatban betelt a keser? pohár, és a válaszként a “köszönjszépenkisfiamjóskabácsinak”-ra teljes er?b?l bokán rúgta édesapja volt osztályf?nökét. Ami utána következett, az pedig egyáltalán nem er?sítette meg az idegenek iránti vonzalmát… Nem elég, hogy idegesítette az a pasas, még meg is szidták jogos érzelemnyilvánítása miatt! Hol vannak az emberi jogok?! Így a következ? idegennel való találkozást még nagyobb ellenérzéssel fogadta. S hasonlóan heves érzelemnyilvánítással.

Szüleit hamar beidomította, hogy nála vannak “tabu” kifejezések. Az el?bb említetteket csak a “jajdeügyeskisfiúvagy” szárnyalta túl. S se szép szó, se szidás, se ígérgetés, se fenyegetés nem tudta rávenni, hogy hatásos konfliktuskezelési módszereit mell?zze. S az se zavarta, hogy szüleivel példálózták Brassóban a közmondást: „Cipésznek a jó cip?je, tanárnak a jó gyermeke…” Szülei végül feladták. Még mindig jobb volt, ha nem köszön, mintha bokán rúg valakit. S könnyebb volt az idegeneket figyelmeztetni, mint ?t rávenni, hogy ne rugdosódjon.

Hat éves volt, amikor az els? idegen kifogott rajta. A néninek szimpatikus lett a köszönés problémájában mutatott határozott magatartásával. Legközelebb köszönés helyett a következ?kkel fogadta:

– Nekem ne köszönj! Nehogy köszönni merj! – mosolygott rá. Majd nem foglalkozott vele többet. Na, lett dilemma ebb?l! Most hogy’ csinálja az ellenkez?jét, mert akkor köszönnie kel! Amikor jó távol volt, Samuka utána szólt: “Szia!” Na persze, nem „Kezicsókolom…” Ki a franc akar kezet csókolni neki? 

Aztán a tanító néni vette a rá a köszönésre. Igaz, azt még kiharcolta, hogy “Szia”-t köszönhessen. Neki el?jogai voltak. Másnak nem volt ez megengedett. Osztálytársai belenyugodtak, hogy neki el?jogai vannak…

Mikor másodikos lett, szülei egyre gyakrabban szembesültek azzal, hogy barátaik büszkén mesélték, hogy találkoztak Samukával, és ? – min? megtiszteltetés! – köszönt nekik.

– Hiszen, ha látom! – tamáskodott az apja. S neki lett igaza. Mert Samuka legközelebb megint nem köszönt. Aztán szülei rájöttek az ellentmondásra. Samuka újabban udvariasan köszön, de csak ha szülei nincsenek jelen… Hja, igen, van, aki tud szül?t idomítani…

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.