Hol voltál egykor, és hol nem vagy mára,
tagadtad magad,
felöltöztél örök lombhullásba.
A tegnap is csak egy
emlék-szakadás szívemen.
Keresztedre hajlott az est fekete csendje,
és én halkan imádkoztam,
…nézz le onnan fentről,
és Isten révészt játszott egy pillanatra,
sóhajomat vitte
lelkedért cserébe.
Fényévekre tágul a köztünk lévő távolság
csak az a domb-halom
ami még megtartja,
a zajban felfutó csendek ölelő indáját.
Most szememben őrizlek,
pupilláim mélységébe rejtelek,
ahova már Isten keze csak akkor érhet,
ha majd melléd hunyom végleg
hozzád felnőtt lelkem.
Huszonnyolc éve rajzolom hiányod,
de soha nem fogynak ki a kéktintás álmok,
csak néha elfáradnak, és pihenni térnek.
A hegy mögé, oda az Óperenciákon túlra,
hol könnyekkel törlődnek szívemből az emlékek,
hogy újabb, és újabb angyal-árnyak meséi
karcolódjanak az égre.
És lassan már minden pillanat,
egy napból napba forduló lesz,
hisz hajnalonként a napot ölelve
árnyékodon sétál át a hold.
Apám, tegnap elloptam
a konokul hallgató est öléből
egy sóhajnyi dobbanásra
a fáradt időt.
Benne rejtezett halványuló arcod,
most a fiók mélyén álmodik a többi mozdulattal.
Öleléssel, mosollyal, könyörtelen hiányoddal.
Nekem…
Hisz egykor voltál, tán a tegnapok
halovány fénycsíkjain is te táncoltál,
de már nem vagy,
csak egy keret, benne egy kép,
te és én,
egy ölelés, az utolsó,
egy pillanat
a májusi hajnal sistergő csendjében,
egy némán álló kereszt,
tenyeremben kucorgó hiány,
ennyi maradt
tőled
nekem.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.02. @ 13:34 :: Szilágyi Hajni - Lumen
