Sonkoly Éva : Negyven szeretőm volt

Nyomtatás

(meghallgatom)

— Számoltad? — kérdeztem, mert hirtelen nem tudtam mit mondani.

Negyvenes nő ült velem szemben. Karcsú, még szép jelenség, de arcát mintha pókháló borította volna, apró ráncok korán  mutatták, múlnak az évek. Cigaretta nyoma gondoltam, amikor először találkoztunk.

Másik megyében élt, ahol én néha vendég voltam. Egy-egy vacsoránál futottunk össze. Ő a férjével, én a barátommal, közös asztalnál. Aztán a férfiak külön vonultak. Így ért a furcsa vallomás.

Kérdésemre vállat vonva cinikusan válaszolta:

— Persze, hogy számoltam!

Negyvennégy lehet, vontam meg magamban a mérleget. Húsz éve számol, fél évenként cserélődtek a férfiak?

Én öt éve látom. Mindig vidám, olyan feleslegesen nem beszélő, frappáns gondolatokat közlő, érdekes nő.

Öt éve nekem a barátomon kívül senki… Nem vagyunk egyformák!

— Tudod — kezdte a történetét — valamikor szép lány voltam, amikor először… Szóval, valaki összetörte a szívemet, én pedig azt hittem, ő az igazi. Egy fenét!

Kiitta a kávéját, tovább forgatta az üres csészét, mint aki abban keresi a múltat.

— Összeszedtem magam, karriert építettem — gondolkodik.

Tudom róla, hogy egy jól működő Kft vezető helyettese. Miért nem ő a főnök? — ötlött fel bennem a kérdés.

A Kft vezetője kicsit távolabb ürítgette a poharát, de fél szemmel gyakran nézett felénk. No, nem engem nézeget, értettem meg hirtelen.

— Ahhoz, hogy egy nő sikeres legyen, némi áldozat is kell — folytatta Kata könnyed hangvétellel. — Kihasználtam mindenkit, akit akartam. Három nyelven beszélek. Sok külföldi utam volt. Jó szeretők az orosz férfiak. Sokat nem várhat tőlük az ember, mert a romantika elveszi az eszüket…

Olyan magabiztosan mesélt, hogy meglepett, főleg az intim részletekkel.

Hasonló a hasonlónak mesél, villant fel bennem. Mit gondolhat rólam? Jövök, megyek, tudja-e, hogy hozzá képest unalmas az életem, én „csak” tanítok.

Mintha megérezte volna…

— Tudom, hogy most megbotránkoztatlak, de olyan jólesik végre valakinek elmondani. Azért, mert soha nem hittem, hogy újra találkozhatok a szerelemmel. Egy éve történt. Véletlen, egy internetes játékon ismertem meg.

— Akkor volt a férjed kórházban? — kérdeztem.

— Igen! Hidd el, látogattam rendesen. Mindent megtettem érte. Meggyógyult — válaszolta.

— És a játszótársad? — kérdeztem.

— Hát, ez az, amiért mesélek… Azt hiszem — újabb cigarettafüst —,  ő volt az egyetlen, igazi szerelem az életemben! — kanalát forgatja, szinte keveri vele az eseményeket.

— Volt? — csodálkoztam.

— Kidobott! — folytatja. — Bár ő szakításnak nevezte, szerinte becsületesen bevallotta, talált mást. Hónapok óta tudtam, hárman vagyunk az életében. Feleség, új szerelem, meg én. Hidd el annyira szerettem, hogy nem voltam soha számonkérő, féltékeny. Nem bántam volna, ha így marad, de nem. Vége!    

Bort töltött magának, ivott. Mélyültek arcán a redők. Mint egy férfi! — gondoltam. Aztán, csak úgy magamban, elnézést kértem a gondolatért, hiszen közülük sem mindenki ilyen.

Hol romlott el az élete? Csalódás? Nekem is volt. Karrierépítés? Az nem volt. Én a családi életet, gyerekeket választottam, az is a múlt…

Hirtelen észrevettem a fehér abroszon a foltokat, sűrű fojtogató lett a levegő.

Elnézést kértem, kiléptem az épület elé.

Friss levegő, holdfény, távoli lámpák parázsló fényei mutatták a hosszú utat.  Utak. Sokfélék, ahogy mi emberek. Választhatunk?

(meghallgatom)