Alkonyodott a Mecsekalján, és a pécsi utcákon lassan, de biztosan beindult az esti csúcsforgalom. A belvárosi lakásokba, a lakótelepi panelokba, a mecseki villákba, a külvárosi családi házakba hazatértek az emberek. Ki autóval, ki busszal, ki gyalog. Ki kirándulásból, ki munkából, ki egy hosszú útról. Híreket néztek és vacsoráztak, fotelekben ültek semmittev?n, vagy számítógépeztek. E-mailt írtak, telefonáltak, csókolóztak, kártyáztak, imádkoztak. Egyesek moziba, vagy színházba mentek. Mindenhol mozgás, zaj, lárma, csak a külváros és a belváros határán álló huszonhat emeletes kísértetházban volt néma minden.
A pécsi magasházba már lassan húsz éve nem tértek haza emberek. Fent, a nyolcvanméteres magasságban – az üres, kongó falak között – mégis zajlott az élet. Különböz? madarak élték ott a mindennapjaikat.
A vörös vércse tojó – miközben az erkélyét söprögette – tollait mérgesen felborzolta: mostanában sokat kimaradt a férje. Ezen a napon is már két órát késett. Már majdnem végzett a munkával, amikor egy puha suhanásra lett figyelmes. Már azt hitte, hogy végre megjött a hím, de csak egy vándorsólyom telepedett meg az erkélye korlátján. A szomszédasszonya volt.
– Szervusz, Piroskám, takaríííítasz, takaríííítasz? – kérdezte a sólyom.
– Szervusz, drága Sárikám! Bizony, néha le kell söpörni az erkélyt, ha már ekkora lakásunk van. Ezek a mai fiókák borzasztó rendetlenek.
A szomszédasszony megért?en bólogatott: ? is túl volt néhány fészekalján már.
– A férjed?
A vércse most még jobban felborzolta a tollait.
– Ne is kérdezd! Azt ígérte, hogy öt órára hazajön, és még most sincs itthon. Pedig a gyerekek már éhesek…
– Ezek a hímek olyan linkek tudnak lenni! Az én férjem se jött még haza. Biztosan egy külvárosi kocsmának a padlásán vedel.
– Örülj neki, hogy a tiéd vedel. Azt gyanítom, hogy az enyém megcsal.
A sólyom majd leszédült a korlátról, annyira megdöbbent.
– Na ne beszélj…
– De. Így igaz, ahogy mondom. Képzeld el, legutóbb egy varjúval látták a mez?n. Most képzeld el, egy VAR-JÚ-VAL!!!
– Na ne beszélj…
– Hát most szólj hozzá, drága Sárikám, hová jutottunk?! Innen már csak egy szárnyverdesés a baromfiudvar. Maholnap egy tyúkkal áll össze.
– Inkább hozná el vacsorára.
– Ezekre a hímekre nem lehet számítani… Jut eszembe: a költési segélyem se jött még meg. Így nem tudok költeni. Úgy el vagyok keseredve, drágám! Ha nem lennék madár, leugranék innen a huszonötödikr?l.
– Jaj, Piroskám, nem szabad ilyet mondani – vijjogta a sólyom, majd letelepedett a vércse mellé. – Mindenhol vannak problémák, én például alig birok a kamasz fiókáimmal.
– Na ne beszélj…
– De bizony! Szemtelenek, visszavijjognak, cs?rölnek állandóan. Én mondom neked Piroskám, jobban jártam volna, ha annak idején a tojásaikból sütök egy jó rántottát, mintsem hogy kiköltsem ?ket. Képzel el, a nagyobbik rászokott a buszozásra.
A vércsének elkerekedtek a szemei:
– Na ne beszélj…
– Így hidd el, ahogy mondom. A fiatalok körében állítólag ez a men?. Leszállnak a buszra, ráülnek a tetejére, és vitetik magukat egész Fehérhegyig, meg vissza. Ülnek a buszon, és várost néznek. Néha meg lecsapnak az emberek nyúlfarok kulcstartójára. Már a galambok is rajtuk röhögnek…
– Hát most mondd meg… Borzasztó…
– Mondanom sem kell, hogy attól a héja fiútól tanulta, tudod, akik ott laknak a tizennyolcadikon.
– Hát mit vársz egy héjától, Sárikám?! Semmi morál nincs bennük. A nemi életüket is mindenki szeme láttára csinálják. Nemegyszer látni ?ket lent, az avaron. Pedig nekik is van hálószobájuk.
– Borzasztó… És ha tudnád, hányszor megtiltottam a fiamnak, hogy azzal a jómadárral csatangoljon, de mindig vele repked. T?le kapta el azt a csúnya madárinfluenzát is. Minap a saját szememmel láttam ?ket együtt. Este aztán kérd?re vontam a fiamat, és képzeld Piroskám, volt cs?r a képén a szemembe hazudni. Mondtam is neki: fiam, nézd már meg, hogy csupasz-e a hátam! Ne nézz engem embernek!!
– Az enyémek meg ki se akarnak mozdulni, állandóan a tévét nézik. Nem tudom, hogy mit tudnak rajta nézni, hisz húsz éve nem adnak semmi újat – vijjogta mérgesen a vércse, s bebökött a cs?rével a szobába, ahol a kis fiókák egy rossz, törött képerny?j? televíziót bámultak, amelyet még az emberek hagytak ott a kilakoltatáskor.
A sólyom óvatosan körbelesett, majd egészen közel lépett a szomszédasszonyához.
– És azt hallottad Pirikém – suttogta tompított hangon -, hogy a tizenötödiken lecsukták a kerecsent?
– Na ne beszélj…
– Tegnap vitték fel az állatkertbe. Képzeld, életfogytiglant kapott.
– Meg is érdemelte Sárikám, ott lopott, ahol tudott. Egyébként nem csoda, a héjákkal cimborált.
– Bizony, bizony… – helyeselt a sólyom – úgy látszik mégis igaz a mondás: embert ruhájáról, madarat barátjáról. De most mondd meg, drága Piroskám: hol kell nekünk élni!? Az én ?seim a belvárosban laktak. Az ükanyám még püspöki madár volt. Ott élt a Székesegyház tornyában, az pedig a legel?kel?bb hely a városban. Nem sokan költhetnek ott, hiszen tudod: csak négy tornya van…
– Ne is mondd! A férjem rokonai is egy belvárosi templomtoronyban élnek, és azt hiszed, segítenek?! A nagy karmokat! Olyan magasan hordják a cs?rüket, hogy ránk se pottyantanak.
A sólyom bánatosan forgatta a fejét.
– Bizony, Piroskám, prolik lettünk… Itt költünk a panelban. Na, de megyek is, mert talán haza talál verdesni az uram, aztán még f?znöm is kell. Még most sem m?ködik a lift, igaz?
– Már húsz éve nem jár… Micsoda világ ez?! Még jó, hogy madarak vagyunk, mert különben kénytelen lennék huszonöt emeletet lépcs?zni.
– Na, megyek, drága Piroskám, jó is hogy repülnöm kell. Ez az öt emelet nem távolság, de arra jó, hogy egy kicsit leadjak a súlyomból. Képzeld el, a múlt héten felszedtem száz grammot!!
– Na ne beszélj! Nekem is el kellene látogatnom már egy fitness-szalon padlására, mert már lóg a begyem… Mikor a tükörbe nézek, legszívesebben elrííínám magam. Nem csoda, hogy a férjem egy varjúnál keres vigasztalást.
– Na szia, Pirikém! – köszönt el a sólyom, majd kivágódott a leveg?be.
– Szerbusz, Sárikám!
A szobában gyanúsan nagy volt a csend, ezért a vércse betekintett az ajtón keresztül, vajon mit csinálnak a csemetéi. A látványtól még a cs?rét is nyitva felejtette: az egyik fióka a vakolatot csipkedte, a másik pedig egy villanyvezetéket próbált kihúzni a falból. A tojó egy éles vijjogást hallatott, majd néhány szárnycsapással ott termett fiókái között, aztán a horgas cs?rével egymás után fejbe kólintotta mindkett?t.
– Nem szégyellitek magatokat?! – zsörtöl?dött. – Tudjátok, hogy hány évig vártunk arra, hogy ide beköltözhessünk?! Ti meg szétszeditek a lakást! Hát nem elég romos már amúgy is?! Amikor én ekkora voltam, mint ti most, mi még fán éltünk. Értitek, egy fán!! Na most kimegyek, befejezem a takarítást, és ha megjön végre apátok, akkor elmondom neki, hogyan viselkedtetek. Csak tudnám, merre repked…
Ezzel kiröppent az erkély korlátjára. Lent az utcán épp akkor nyitotta ki ajtaját egy kék-sárga csuklós busz. Emberek szálltak le róla a járdára, és nagy lármával elindultak a környékbeli lakásaik felé. Egy n?nek és fiának épp az erkély alatt vezetett az útja. A vércse a nyolcvanméteres mélység ellenére jól láthatta és hallhatta ?ket.
– Szégyelld magad, fiam – veszekedett az anya, miközben három-négy szatyrot cipelt a kezében –, többet el? ne forduljon, hogy lógsz a suliból, megértetted?! És arról ne is álmodj, hogy ma este tévézhetsz. Ne félj, ha megjön apád – csak tudnám, merre jár –, az int?t is megmutatom neki. Gyere már egy kicsit gyorsabban, mert még f?znöm kell, különben is, majd leszakad a karom. Holnaptól pedig nem találkozhatsz azzal a Kovács gyerekkel többet, értve?!
Az anya hangja lassan beleolvadt a pécsi lármába. A vörös vércse még darabig forgatta a fejét utánuk, majd lábának gyors mozdulatával megvakarta a cs?rét.
– Ezeknek se lehet könny?, pedig ?k emberek – gondolta magában, aztán szétterített farktollaival folytatta a söprést tovább.
Alkonyodott a Mecsekalján. A lemen? nap vörös sugarai, mint valami ünnepi pántlikák, fennakadtak a magasház rongyos ormain.
Legutóbbi módosítás: 2009.05.12. @ 06:44 :: Smelka Sándor