Olyan szeretettel írom le ezt a nevet, hogy alig érintem a billentyűket. Mintha Maria szívbillentyűi lennének. Azé az asszonyé, akivel nyelvismert nélkül majdnem barátnővé váltunk, de legalábbis barátnők lehettünk volna.
Megismerkedésünkkor kötényt viselt, amit naponta tisztára cserélt. Ellentétben más tulajdonosoktól, a mi házigazdáink maguk tartották rendben mindenüket. Maria takarította a szobákat, Vangelis, a férje pedig reggeltől estig a kertben dolgozott, kivéve a legnagyobb hőséget, amikot mindkettem kiültek az árnyékos teraszra. Maria kézimunkázgatott, Vangelis pedig valamilyen egyedül játszható kártyajátékot játszott.
Ha sok munkájuk volt, segítettek egymásnak. Ritkán láttam ilyet görög családokban, illetve nem is tudtam eddig belelátni ilyen jól az életükbe.
Maria naponta kitakarította a szobákat. Ottlétünk alatt hetente többször cseréltek ágynem?t, mintha szállodában lennénk.
Maria az egyik délelőtt reggelizés közben kopogott be hozzánk. Megkínáltam csabai kolbásszal. Elfogadta, de azonnal letette a kezében lévő valamit, és eltűnt. Néhány perc múlva visszajött. Frissen szedett uborkát, két tojást, egy üveg házi eltevésű olivaolajat és olivabefőttet hozott. Annyira meghatódtam, hogy azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Hirtelen a nemrég vásárolt piros csíkos kendőm láttam meg a széken, és – bár tudtam, hogy sosem fogja hordani – azt adtam oda neki. Zavarban voltunk mindketten. Kézzel-lábbal megbeszéltük a legfontosabb családi dolgokat, s ettől kezdve bizalmasan kezeltük egymást.
Lejött velem a citromfához, megmutatta, hogy ne a földről, hanem a fáról szedjem a gyümölcsöt. Azonnal letépett néhányat és a kezembe nyomta. A hogy meglátta a nálam lévő fényképezőgépet, el akart sietni ruhát váltani, de nem engedtem, hiszen így köténykében ismertem meg őt, így volt a mi igazi Mariánk, mint ahogy Vangelis is fehér, agyonmosott atlétatrikójában volt a mi szeret? házigazdánk.
A görög szó egyes vidékeken leginkább a papagájok beszédéhez hasonlít, rekedt, mély és hangos. Nagyon hangos. A mi családunk csendessége, mondhatni intelligenciája feltűnő.
Csendben járkálnak, hogy ne zavarjanak senkit, esténként pedig, amikor a legforróbb éjszakákon kiülnek a citromfa alá, a szomszédok pedig melléjük telepednek, csak a vendégek hangját lehet hallani.
A búcsú
Utolsó este újra besétálunk a pargai kiköt?be. Csodálkozva látjuk, hogy a hosszú mólón tűzgyújtáshoz készülődnek. Mindkét oldalon kígyozó embersor várakozik, türelmesen. Ünneplőbe öltözött pargai lakosok, körülöttük sok-sok gyerek.
De hiszen mi a Szent Iván-éji ünnepségbe csöppentünk! Ennél szebb búcsúesténk nem is lehetne. Meggyújtják a máglyákat, s a legbátrabbak, a legügyesebbek pedig egymás után ugrálják át a tüzet. (Hasonlót Palma de Mallorcán láttunk, ugyanebben az időpontban.)
A part mellett halat sütnek, s bárki beállhat a sorba, nem kell fizetni érte, sőt még gumikesztyűt is adnak hozzá, hogy ne piszkítsuk össze a kezünk. Illatának nem tudunk ellenállni, s bár már jóllaktunk a parti vendéglőben, kicsit falatozunk belőle.
Ma utoljára még szétnézünk a parton, búcsúzunk az ismerőssé vált házaktól, tán még a kövektől is.
Maria és Vangelis már a következő csoportot várja… Amikor csomagjainkkal elindulunk, hogy készítsünk egy közös búcsúfotót – Maria a könnyeit nyeli, Vangelis pedig egy pálcával beleírja a porba:
2009.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Péter Erika
