Kurtsits Judit : Nagytótfalusi idill II.

Nyomtatás

Miután elláttam az állatokat, ideje volt, hogy magamra is gondoljak.

    Tudtam, hogy a házban már igazi „terülj asztalkám” vár.

    Felfrissítettem magam egy kellemes zuhannyal, tiszta ruhába bújtam, és mentem az étkez?be.

    Gábor mosolyogva figyelt.

    Kérdeztem t?le, mi van rajtam, ami annyira érdekli.

    Nemes egyszer?séggel azt felelte: „Megszépültél!”

    Igen, valahogy magam is éreztem, hogy más vagyok, mint tegnap este. A természet, az állatok közelsége, szeretete kiirtott bel?lem minden gondot, bánatot, keser?séget.

    Megszépült a lelkem.

    Kíváncsian néztem a tükörbe, hogyan látszik ez kívülr?l. A friss hajnali leveg? egészséges színt adott, a hajam természetes göndörsége szabadon keretezte az arcomat. Szemeim csillogtak, mint amikor valakit nagy-nagy öröm ér.

    Tényleg meglátszott, amit belül éreztem.

    A kötelez? házi „étvágygerjeszt?” (csak azizéér’- mondja Gábor) úgy száguldott végig az ereimen, mint a parázs. A terített asztalon ínycsiklandó falatok mosolyogtak rám. Mangalica kolbász, tepert?, tükörtojás, friss házisütés? kenyér, lila- és újhagyma koszorúk.

    A mázas kancsóban pedig a siklósi sz?l?hegyek legfinomabb bora párállott.

    Nem kellett sok biztatás, hogy derekasan nekilássak a falatozásnak. Gábor mellém ült, és gyönyörködve nézte, hogy t?nik el lassan minden a tányérról. Észre sem vettem, és mindent elpusztítottam, amit elém tettek. Közben az el?ttem álló talpas pohár hívogatóan csábított. Szinte egyhajtásra kiittam a tartalmát.

Úgy éreztem magam ezek után, hogy nincs olyan, amit meg ne tudnék tenni.

    Tele voltam életer?vel, tettvággyal.

    Gábor jó emberismer? lévén, kitalálta, hogy most nem szabad tétlenségre ítélnie.

    Felvetette, mi lenne, ha kicsinosítanánk Titánt, aztán a hintóba befogva elmennénk várnéz?be.

    Szinte felujjongtam az örömt?l.

    Gyermekkorom kedvenc regénye – a Tenkes kapitánya- megint megjelent lelki szemeim el?tt. El?re élveztem, hogy megláthatom azokat a helyszíneket, amiket tátott szájjal csodáltam annak idején. El?tte azonban még rengeteg munka várt rám.

    Titán kicsinosítása nem egyszer? dolog!

    Gábor nagyon sokat ad arra, hogy ha hintó elé fogja a lovat, annak olyan kifogástalanul kell kinéznie, ahogy a nagykönyvben az meg vagyon írva.

    Nekiláttunk tehát.

    Ebben már szükségem volt a segítségére, hiszen a jelenléte nélkül még kivezetni sem tudtam volna Titánt a boxából. ? csak egyetlen embert fogadott el feljebbvalójának, Gábort.

    Amikor Titán meglátta imádott gazdáját, már tudta, hogy most parádézás következik. Szeretett kecsesen feltartott nyakkal, büszke galoppban végigmenni a környez? falvakon. Tudta, hogy csodáló tekintetek kísérik útját, bármerre jár.

    Szépen lezuhanyoztuk, fényesre töröltük ragyogó fekete sz?rét, megtisztítottuk lelkiismeretesen a patáit, azután következett a „fodrászat”. Ritka fogú fés?vel simára fésültük hosszú sörényét és farkát. „Frufruját” Gábor megigazította, sörényét pedig gyönyör?en befonta. Titán olyan engedelmesen t?rte mindezt, hogy én csak álmélkodni tudtam.

    Közben a lovászok lemosták a hintót, megpucolták a szerszámot.

    A mellettünk lév? karámból, ahol Kacér, Csilla és Hajni szállása volt, panaszos nyerítésre figyeltem fel.

Odaszaladtam, és láttam, hogy mind a hárman ott állnak a rudaknál, idegesen kapálnak és megállás nélkül berzenkednek. Kétségbeesve hívtam Gábort, hiszen én mindig kiegyensúlyozottnak, vidámnak láttam ?ket, és most nem tudtam mi lehet a bajuk. Gábor odajött, megnézte ?ket, aztán nevetve csak ennyit mondott:

„Ne nyugtalankodj, semmi bajuk! Féltékenyek, mert ?k nem jöhetnek velünk!”

    Nagyon sajnáltam a lányokat, és mondtam, hogy akkor inkább ne is menjünk sehova, mert nem akarok nekik bánatot okozni. Természetesen Gábor err?l hallani sem akart. Megértette velem, hogy az életben nem mindig az történik, amit szeretnénk, és ez az állatokra is vonatkozik. Tudják ezt ?k is jól, de azért megpróbálják meglágyítani a gazda szívét.

    Gábor megnyugtatott, hogy holnap lovaglás következik, és ebben majdnem mindegyiknek része lesz.

    No, jó! Akkor menjünk!

    Gábor felült a bakra, nekem pedig felajánlotta, hogy üljek a hintó belsejébe.

    „Jajj, nem! Én veled szeretnék ülni a bakon! Ugye, szabad?”

    Nevetve nézte, ahogy összetett kézzel könyörgök.

    „Nem csalódtam benned! Na, gyere, legalább megtanítalak hajtani!”

    Mint a villám, ugrottam fel mellé. Mellem dagadozott a büszkeségt?l, hogy ott ülhetek!

    Nem sok ember tehette ezt meg, de engem valamiért nagyon a szívébe zárt.

    Titán elindult, hatalmas ívben kanyarodva ki az útra. Pár lépés után háziasszonyunk lobogó szoknyában, kezét kötényébe törölgetve, lélekszakadva rohant utánunk. Otthon felejtettük az elemózsiás kosarat! Gábor sejtelmesen mosolyogva mondta, hogy ma nincs rá szükség, máshol ebédelünk…

    Nem tudtam elképzelni, mit tartogat a tarsolyában.

     Ismerve ?t, tudtam, hogy megint valami meglepetésben lesz részem, de ami következett, arra legszebb álmaimban sem gondoltam.

    Ne szaladjunk azonban el?re!

    Titán most még lépésben, büszkén sétált végig a falun. Fejét magasan feltartva, néha benyerített egy-egy udvarra, tudtára adva lótársainak, hogy mi most parádézunk. Vidám nyihogás volt a válasz, minden esetben. Mintha szerencsét kívántak volna neki.

   Közben mi Gáborral megterveztük az utat, azaz elmondta, hogy ? mire gondolt. Én persze teljesen rábíztam magam, hiszen lassan már jobban tudta, hogy mire van szükségem, mint én magam.

    Utunk els? fázisa a „kocsmatúra” lesz. Ez annyit jelent, hogy minden kis faluban megállunk néhány percre, hiszen itt mindenki ismeri Gábort, és szokássá vált, hogy a bakról mindenkivel váltson néhány szót az ilyen séták alkalmával. Kedves szokás, de arra azért nem vállalkoztam, hogy minden faluban elfogadjam a szívesen kínált „köszönt?t”, hiszen akkor a harmadik faluban már azt sem tudnám, hol vagyok. Ezek a „köszönt?k” nagyon becsapósak ám. Itatják magukat, az ember észre sem veszi, és már úgy elbódul, hogy vége is lenne a programnak mára.

    Amíg átmentünk a Siklóst övez? kis falvakon, Gábor egy kis történelmi mesét mondott nekem. Tudta, hogy nagyon érdekel a környék múltja. Szájtátva hallgattam, mennyi mindent tud sz?kebb pátriájáról.

Egyszercsak megállt a hintó. Gáborra néztem, meghatott arckifejezését látva körbe pillantottam.

    Bennem szakadt a szó!

    Olyan helyen álltunk, ahonnan szinte az egész hegyvidék látható volt. Csodálatos erd?k, mez?k, rétek, sz?l?k. Rendezett gabonatáblák, tiszta kis házikók a falvakban.

    És el?ttünk, a hegytet?n, büszkén magasodott Siklós vára.

    Lélegzetelállítóan gyönyör? volt a látvány!

    Napi programunk most kezd?dik, de azt legközelebb mesélem el.