Jácint és Ibolya

 

Nyitány: a halál

Kék villanás volt csupán és sárga dörrenés, fekete robbanás: aztán a csönd, a mélységes mély. A fölkavart, meggyalázott erdei út újra hallgatott, fülelt. Az erd? megrémült fái ágaikkal kapaszkodtak az égbe, és utat nyitottak a távozónak felfelé.
Ennyi volt az egész: erdei út, száguldó autó, fék visongása, kék villanás és sárga dörrenés: fekete robbanás.
És vége lett.
Úgy történt, hogy a kocsi jobb oldali ajtaja kitárult a bukfencek közben, és a férfi az utat szegélyez? erd? földjére zuhant. A föld pedig, a szomjas föld, a por, amelyb?l vétettünk, mohón nyelte a koponyából öml? vért.
Aztán – kicsi id? múlva – a csönd újra szertemenekült a ment?autók visongásától.

Minek kellett annyira visongani, mire való volt itt már a sietség?

Fölöslegesen visongtak a ment?autók: Ibolya apja „a kórházba szállítás közben belehalt sérüléseibe…”

 

A rend?rn? elj?…

A fiatal rend?rn?t épp azért küldték, mert pszichológiát is tanult, és abban a hírben állt, hogy ért az emberek lelki nyelvén.
Mármost ide igazán kellett a pszichológia: anya és lánya. Nekik kell megmondani a szörny? hírt: a férj és az imádott apa halott; nem lehetett segíteni rajta, a mohó erdei föld beitta vérét.

Nem kellett a pszichológia, nem volt rá szükség.
A feleség – anya – két mondatból értett mindent, és bezárkózott a hálószobába.

Ibolya sem sírt, nem visongott, nem hisztériázott.
Tárgyilagos kérdéseket tett föl, olyan tárgyilagosakat, hogy a pszichológiában jártas rend?rn? nem is értette ?t: nyugalmát és objektivitását. Nem értette.
Kínos volt, keserves: Ibolya részleteket akart hallani, olyan részleteket, melyeket nem akarhat senki se hallani.

Melyik oldalon hasadt föl apja koponyája?
Sok vért veszített-e?

Földre omlott-e vére?

Elvérzett-e, mire a ment?k megérkeztek?

A ment?autóban halt meg?

Vagy az erd? földjén?

A rend?rn? hasonlóképp objektíven válaszolgatott, de furcsállta a dolgot, mondhatom.

Aztán Ibolya megkérdezte, kér-e egy kávét vagy egy teát, és a rend?rn? igenl? válaszára kávét készített: miután megitták, a rend?rn? elköszönt.

„És még valami…” – mondta. – „Be kell mennie a klinikára önnek vagy az anyjának, mert a sebész beszélni akar önökkel.”

A rend?rn? elment.

Akkor Ibolya a kerevetre ült, aztán ráborult annak huzatára, és most zokogott. Most nem volt ott senki, most hát zokogott.

Nagyon szerette apját: apja bölcs volt és nagyszer?, olyan férfi, akit soha többé – zokogta Ibolya – soha, sehol nem talál.

Apja halk szavú, és mély ember volt: ódivatú is, igen, mert apjának értékrendje volt: Arisztotelészt?l, Platóntól, Krisztustól, Attilától, Hamvas Bélától ered? értékrendje volt, és Ibolya rajongott apja értékrendjéért.
És a maga értékeit is apja mellé sorakoztatta.

 

A kórházban

A kórházban büdös volt: beteg – és halálszag uralkodott mindenütt.

A folyosó attól b?zlött, hogy fert?tlenítették. Büdössel fert?tlenítették.
De hát, ha jó leveg?t kívánunk el?állítani, el?bb büdöset kell csinálni.
Sétálj csak, benevolis lectorem, egy illatszergyár környékén…!  Majd megérted, mire gondoltam.
Ibolya, jóillatú kis virág, megült a b?zös folyosón, a halálszagban, és a sebészprofesszort várta anyjával.

Szól a professzor kézfogás közben: „ XYZDR vagyok: vagyok, aki vagyok… „

Ibolya nézi a világoskék szemeket.
Világoskéken hidegek.
Érzelemtelenek.
Érdektelenek.
A professzor szemeiben semmi: semmi.

„Tudják-e hölgyeim, hogy az elhunyt…” – így mondta, épp így: az elhunyt. Csillag volt hát  Apu?  Szupernova?
”…az elhunyt úgy rendelkezett, hogy szerveit fölhasználhatjuk. És föl is használjuk. A szívét. Mást – hölgyeim – nem lehet, mert mindene összezúzódott a balesetben.”

Igen – gondolkodik el a szón Ibolya: baleset.
Eshetett volna jobban is.
Jobbeset is lehetett volna: apu életben lehetne, nevethetnének az egészen egyet, de: balul-esett. Balra, nem jobbra fordult az eset.

„Hivatalosan persze nem kell az engedélyüket kérni, hisz maga az elhunyt rendelkezett, de gondoltam, mégis szólunk, jobb lesz….”

Gagyog, s ragyog….

De, igaza van: Ibolya maga is azt véli: úgy legyen!
Legalább a szíve, a szíve dobogjon tovább apunak…

Úgy legyen!

„Ki….? Kibe…? Kinek….?” – istenem: minden kérdés olyan ostoba – „Ki kapja apu szívét? Tudhatom?”

„Nem kisasszony, természetesen: nem.” – gagyogja a ragyogó.

Anya kifelé húzza Ibolyát: el, el innen! Már csak egy darab test van itt, apu nincsen. Apu otthon van, otthon: könyveiben, elhagyott pipaillatában: ott van apu.
Nem itten.

Aláírják az aláírandókat, és hazamennek apuhoz.

És ma éjjel: mégis, dacára mindennek, hármasban lesznek…

 

Jácintot megm?tik

A telefon csörgött, szisszelt, visongott Jácint otthonában.

Akként szólt a hír, hogy siessen a klinikára, a klinikára, a klinikára, mert megjött a SZÍV…

Elhalt egy donor, és az ifjú új szívet kaphat: életet kaphat. Ma még.

Sietve siessen hát!
Taxival!

És aztán hirtelen minden létez? m?szer bíííp-bipelni kezdett, márpedig volt ott jó néhány.
Tizenkét szakember állt a m?t?asztal körül, meg a f?ember: a professzor.
Ha Jácint épp öntudatánál lett volna, azt gondolja: akár az apostolok és Krisztus az utolsó vacsorán, ama niszán hó közepi estén.

Vagy mint az állatövi csillagképek, és a ragyogó Nap.

De Jácint nem gondolhatott semmire, mert mélyten-mély alvásban aludt: álomtalan álomban aludt, miközben a lézerkés hosszában fölmetszette mellkasát: egy segédsebész kimetszette szívét – anyám, anyám, édesanyám, miért hagytál el engemet? -, és elhelyezte egy tálban.

Hideg párát fúvó jégdobozból a professzor kiemelte apu szívét: most kicsit ereket varrogatott té- és oda, és beültették az új szívet Jácint mellkasába.

Dobogni kezdett az, az elsuttogott imák hatása alatt, aztán az asszisztálók összekapcsolgatták Jácint mellkasát, és a m?tét véget ért.

No: egy kicsivel hosszabb id? alatt, mint ahogy én elbeszélni tudtam, mert túl hamari vagyok.

Azért a m?tét is véget ért egyszer.

És dobogott az új szív Jácint mellkasában, és vagy még ötven élhet? évet ígért minden dobbanás…

És teltek meg múltak az évek: szép tartalmas életévek…

 

Az utolsó perec

Lényegében mindketten késtek a moziból, de nem sokat, igazán nem sokat. Mindenesetre még csak épp aludni tértek a néz?tér fényei, amikor Ibolya perecért indult, és perecet venni indult Jácint is.
Ibolya ért el?bb oda: talán egy lépéssel el?bb csak, de elkérte a pereces utolsó perecét.
Jácint csak azért nem gurult dühbe, mert szemébe lobogott a lány haja, arcába fújta a légkondicionálás keltette vihar, és Jácint – ahogy így, félprofilban látta – gyönyörködött Ibolya szép arcában.

Míg a lány – az édenkert fényét felidéz? mosollyal – felé nem fordult, és nem mondta:

„Bocs! Megel?ztelek….” – mindenesetre vitte a pereces utolsó perecét a néz?térre. 
Magával.

Úgy volt ül?jegy szerint, vagy nem: most firtassuk ki?  Mindenesetre Jácint a sok lehetséges ül?hely közül Ibolya mellé telepedett.

És nézték a filmet.

És filmnézés közben egyszer csak Ibolya kettétörte azt a perecet – egy perecet persze képtelenség kettétörni igazságosan -, és nagyobbik felét magához véve, a kisebbiket a fiúnak nyújtotta:

„Kéred a felét?”

„Kérem” – mondta Jácint -, „a nagyobbik felét: ha lehet!”

Ibolya kicserélte a nagyobbikra, aztán azt is elfelezték, aztán negyedelték, aztán csak a perec elfogyott végül.
 És a perec helyén ott maradt a szerelem….

 

Az els? csók

Májusi estefelé járt.

Randevúztak aznap, és Jácint két egész pereccel jött a randevúra.
Órákat kóborolták a kutyaszaros utakat, a város kutyaszaros utcáit, ahol leveg?t se nagyon kap az ember: ?k mégis beszítták a haldokló májusi akácok illatát, a loncnak az illatát, a virágbaforduló, aztán semmit-term? olajfák illatát.
No, meg a hársakét, melyek harsogtatták vajszín virágaik b?völ? olaját.

Partokon jártak, Duna-partokon: Szigetet kóboroltak be, Margitszigetet. Várat néztek fönt Budán.

Aztán egyszerre leszállt az éj Budapest városára.

Kapu nyílik utcára, utcára lép? emberek számára, vagy épp belép?knek.

Ibolyának egy olyanon kellett bemennie.

Kicsit átkarolják egymást, kicsit nehéz odébbállni még. Utcahossza várja Jácintot, kapu sötétje Ibolyát.

Nehéz útnak indulni az ölelésb?l…
Súgnak és suttognak: senkire nem tartozókat, szép, szárnyas szavakat szórnak a májusi csillagos égre föl.

A szájak egyre közelebbr?l suttogják a szókat: közelebb és közelebb, és már nem válhat el  Jácint ajka Ibolya ajkáról.

„Tudod….” – súgja a jácint-száj.

„Tudom….” – adja a választ az ibolya-ajak.

Aztán a csönd, a jó és szép csönd csupán….

És Ibolyát elönti valamely buta hangulat.

Apu…apu…apuillat….

Egyszer aztán eljött a nap, amikor le kellett vetkezniök egymás el?tt.
Nem a lelküket tárták egymás elé – azt már régen kitárták –, hanem testüket vetkeztették.

Miel?tt Jácint ingje lehullott volna, megfogta Ibolya kezét:

„Szépséges angyal… Tudnod kell valamit…” – mondta Jácint.

„Tudom.” – mondta Ibolya.

„Nem tudod… Ezt nem tudod…”

Ibolya éjszeme rátágult a fiú mondandójára. Figyelt.

És Jácint elmondta: elmondta, hogy egész hosszában fölvágták a mellkasát, és ott heg van.

„Elég undorító, tudod?”

Ibolya bólintott, édes-kedves-komolyan bólintott.

„Nekem szívátültetésem volt.” – mondta Jácint.

„Jobbat kaptál vagy rosszabbat?” – kérdezte Ibolya, és levette a fiú ingjét. Közben villanás-pillanatra átfutott rajta apja emléke, de csak villanásnyira. Aztán jobb keze mutatóujjával végighaladt a fiú mellkasának közepén.

És Jácint nem aggódott már a heg miatt…

 

Ibolya a szívet csókolja

Szerelmeskedtek – ezt így kell hívni -, mert szerelmesei voltak egymás testének, lelkének, szellemének.
És err?l szó se essék több!

A szerelem, a szerelmeskedés két ember dolga, senkire nem tartozó.
Leskel?dök, kukkra vágyók: hussanjatok tova!

Szerelemmel betelve feküdtek egymás mellett, szorosan: karjuk, válluk, combjuk ért egymáshoz, szétválaszthatatlan.

És meséltek egymásnak mindenféle dolgokról, mindenfélékr?l meséltek egymásnak.
És játszottak is, persze, mint két kedves kölyökkutya.

És olykor csöndben hallgatták egymás lélegzetvételét.

És olykor lágy, szelíd csókban tapadt egymáshoz két száj: és az összetapadt ajkak egymásba sugdosták a szerelem szép szavait…

És egyszerre csak Ibolya: el?bb kezével kereste meg a fiú mellkasán a szív helyét, mutatóujjával körülrajzolta, aztán sosemvolt bájos mozdulattal a fülét tapasztotta Jácint mellkasára, és hallgatta a régi-új szív dobbanásait.
Majd szájával megkereste a körbehatárolt szívdobogást, és megcsókolta azt a szívet, annak dobbanásait.
Megcsókolta Jácint apu-szívét…

 

Bezárás: az élet

Kék villanás volt csupán és sárga dörrenés: a szerelem és szeretés különös mintázatot sz?tt: egy perzsasz?nyeg mintáját sz?tte meg, egy sosem lehet szerelem történetét sz?tte.

És egyszer gyermekük is születik majd: szerelem-szeretet-gyermek születik.

Majd.

Nem is olyan soká….

 

 

23látogató,1mai

Szerző Kavyamitra Maróti György 400 írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.

5 Komment

  1. Gyuri! Miközben olvastam a történetet kénytelen voltam elfilózni, hogy a fene egye meg ennyire nem tudok már magyarul.? Mert az elején a Jácintra azt gondoltam, hogy leényzó, és nem győztem csodálkozni, hogy most akkor mi is van? Bocs tudatlanságomért de hát hiába ha az ember emigrációban él, nem ugy használja az anyanyelvét. Aztán beugrott végre, hogy ez fiú név is. Te biztosan emlékszek a szinészre és remélem sokan mások is, Juhász Jácint! Jó szinész volt nem tudom mi van vele, de mér sajnos elég öreg lehet. Gyuri ez a csucs irás minden szempontből nagyon jó. Gratula és irjáj még sok ilyent nekünk, ha kérhetlek

  2. Gyönyörűen írtad meg!
    Féltem a témától, ami az első sorok után kezdett kirajzolódni. De tovább vitt a szép szavak varázslókénti egymásba fűzése.
    ÀžA fölkavart, meggyalázott erdei út újra hallgatott, fülelt.À
    ÀžApja halk szavú, és mély ember volt:À
    Nem folytatom, mert az egész írást idemásolhatnám.
    Ez nekem nehéz téma voltÀ¦

Hagyj üzenetet