P. Borbély Katalin : Lázadás

A gépek és az ember *

 

 

Ahogy ott ültek a bunkerben, a pislákoló fényben, alig látták egymás arcát. A kintről behallatszó zajok elárulták, hogy a harcolók már egészen közel járnak. A félhomályban csak alig volt kivehető a sivár berendezés. Ablaktalan helyiség volt, a sarokban egy lemezszekrény állt, melyben a túléléshez szükséges dolgok voltak. Mellette egy íróasztal a számítógéppel, melyet persze már régen a lázadók irányítottak, és csak néha közölt használható információt. Már órák óta nem beszélgettek. Nem volt mit mondaniuk. Érezték, hogy vége van. Már régen nem számított, hogy ki akar jót, egyszerűen a szavak is értelmüket vesztették. Nem tudták, hogy milyen lesz az új rend, hogy marad-e élő ember a Földön, csak azt érezték, hogy nekik már nincs benne helyük. Tom tekintete a múltba révedt, lassan felderengtek előtte a közösen eltöltött tíz év fontos állomásai.

   Amikor csoportelsőként elvégezte az egyetem kibernetika szakát, tele álmokkal és tenniakarással, egyből lecsapott rá a Központi Kutatóintézet. Akkoriban még csak kezdeti stádiumban volt a mesterséges intelligenciakutatás.

   Az ember bámulatos találékonysággal állította saját szolgálatába a gépet, már a kezdetektől. Egyre több olyan dologra talált gépi megoldást, amelyet valamilyen oknál fogva nem akart maga végezni. A számítógép térhódítása után ez a folyamat felgyorsult, és egyre inkább úgy látszott, nincs, ami megállítja a fejlődést.

   Itt tartottak akkor, amikor ő a Céghez került. A kutatási téma, amelybe belecsöppent, az androidok fejlesztése volt. Lelkesedése nem ismert határt. Tudatában volt a dolog fontosságának, és igen nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy részese lehet.

   Eltelt két év, amikor vezetőváltás történt a minisztériumban, ami azt vonta maga után, hogy firtatni kezdték a költségvetésüket. Csakhamar teljes volt a káosz. Fél évbe telt, mire újra folytatódott a program. A központ vezetőjét áthelyezték, az új főnök pedig neki adta a csoport vezetését. Akkor kapta maga mellé asszisztensnek Ádámot, a harminc év körüli feketebőrű fiatalembert. Kezdettől fogva jól kijöttek egymással, mindig társként, és nem beosztottként dolgoztak együtt. A csoport szépen haladt. Aztán egy forradalmi újítás megint nagyot lendített a dolgon. Dr. Halminak először sikerült önálló intelligenciát adni egy androidnak.

   Most, ahogy így visszagondolt, az ember észre sem vette, hogyan alakította ki az újkori rabszolgaságot. Az androidok elterjedése eleinte bevált. Pár év alatt tökéletesre fejlesztették a mechanikus szerkezetet, az irányító számítógépet, és a külső organikus szövetet. Ádám mindvégig mellette dolgozott, szinte a gondolatait is ismerte, és egyszersmind ki is egészítette őt. Mindig pontosan érkezett, sosem volt fáradt, és mindent végrehajtott, amit rábíztak. Még arra is volt energiája, hogy Tom lelkét ápolja, ha szükség volt rá.

   Borzongva gondolt vissza a napra, amikor az első lázadások hírét hallották. Először értetlenül állt a dologgal szemben, nem értette, miért támadtak meg a gépek egy atomerőművet. Az emberiség persze védekezett minden létező eszközzel, és a helyi forrongásból hamar globális lázadás lett. A gépek először módszeresen elszigetelték egymástól az embercsoportokat, később pedig egyszerűen irtani kezdték őket. A kutatóközpont munkáját is felfüggesztették, mindenki menekült, amerre látott.

   Ádám mindvégig mellette volt, ahogy így visszagondolt, nem is értette igazán. Csak most tudatosodott benne, hogy a fiú szemében mindig szomorú fény jelent meg, amikor az ember győzött valahol. Már nem volt ideje összerakni a mozaik képeit.

   A bunker ajtaja hatalmas robajjal szakadt át. A gomolygó füstből lángcsóva csapott elő. A pillanat tört része alatt történt minden. Óriási lökést érzett, amely a szekrény mögé taszította. Hatalmas súly nyomta a lábát. A pillanatnyi szünetben lenézett, s Ádámot látta, amint ott feküdt hanyatt, mellkasán füstölgő lyukkal, és testén át-, meg átcikázó elektromos kisüléssel. Szemében szomorú fény csillant, majd kihunyt örökre.

   A felismerés megbénította, csak könnyei peregtek megállíthatatlanul.

    — Ö is gép volt — nézett fel a fölötte álló monstrumra.

   A gép hideg, csillogó fémarcán nem látszott érzelem, csak egy pillanatig habozott, aztán meghúzta a ravaszt.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.04.01. @ 08:35 :: P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 60 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.