Kühne Katalin : Kinyújtott tenyér

 

 

Naponta látta a hajléktalan szakállas embert a buszon. Mellette nem lehetett megállni, mert olyan szagok terjengtek, ami elviselhetetlen volt számára. Mindig odébb ment. Leszállni nem akart, mert a munkahelyére igyekezett, és a következ? busszal már nem ért volna be id?ben. Távolról figyelte a szatyrokkal álldogáló férfit, aki legalább hetvenévesnek látszott, pedig lehet, hogy csak ötven körül járt. A teleket kapualjakban tölthette, vagy az erd?ben élt. A nagy hidegben fák közé kifeszített, rongyos zsákok szolgálhattak tet?ként, ágya sem volt, talán egy kimustrált, szemétre dobott hálózsákban aludt.

   Nézte a borostás, gy?rött arcot, a szennyes, szakadt ruhát, lyukas félcip?t, amelyen ki-be jár a szél, alig takarja el a koszos lábujjakat. A buszban jó meleg volt, szája mosolyra húzódott, végre nem fázott. Értelmes tekintete arról árulkodott, hogy valaha jobb napokat élt meg. Biztosan elveszítette munkahelyét, és emiatt a házassága is megromlott. Az asszony is hamar otthagyta, talált magának egy fiatalabbat, aki mellett tovább élhette korábbi, megszokott életét. Gyermekeik nem voltak. ? munka nélkül maradt, a lakbért nem tudta fizetni, elárverezték a lakását. Évekig próbálkozott munkát szerezni, de sehol sem fogadták, túlságosan képzett volt, ilyen embereknek többet kell fizetni. Segédmunkásként helyezkedett el, pár hónap múlva onnan is elküldték, kellett a hely egy rokon fiúnak. Alkalmi munkákat vállalt, de egyre kevesebb volt ez is. Egyre lejjebb csúszott. Nem kellett a munkája, pedig még fizikai ereje teljében szívesen elvégzett volna bármit. A pénztelenség, a sikertelen próbálkozások, a sok elutasítás megbetegítette lelkét. A pohárhoz egyre gyakrabban fordult. Ha egy kis pénzt keresett, nem ételt vett rajta, hanem egy üveg m?bort, ez elkábította egy id?re, elfelejtette, hol, és hogyan él. Hajléktalan szállóra nem jutott be, vagy ha egyszer-egyszer ott alhatott, akkor maradék pénzét elrabolták. Ezért döntött úgy, hogy inkább a lépcs?házakat, peremvidékeket, parkokat, vagy az erd?t választja. Ott télen nagy a hideg, neki megfelel? ruhái nincsenek. El-eljárt az ingyenes ebédosztásokra, és az utcákon kéregetett. Kinyújtott tenyerébe alig néhány forint hullott. Fagyott, sebes végtagjaival id?nként kórházba került pár napra, majd újra az utcára. Mocskos ruházata, teste mindenkit taszított. Így bekéredzkedett id?nként olyan helyekre, ahol kicsit felmelegedhetett. Egyre több helyr?l dobták ki, durvábbnál durvább szavakkal illették.

   Itt, a buszon is undorodott t?le mindenki. A szakállas saját magától ugyanúgy megcsömörlött, pedig pár éve még jó állása volt, és megbecsült szakemberként dolgozott. A cég tönkrement, ? sok társával együtt koldusbotra jutott. Szeme el?tt néha felrémlett a múlt, ilyenkor más embernek látszott. Mintha megfiatalították volna emlékei. Pár percig tartott ez, utána visszasüppedt a jelen nyomorúságába, arcáról elt?nt a fény, értelmes tekintete elhomályosult, sötétté vált. Lelkét is elborította a homály, ilyenkor gy?lölt, irigyelt mindenkit. A busz utasait rosszindulatúan méregette, pedig ?k nem tehettek arról, hogy vele, és sorstársaival így elbánt az élet. Felbolydult az egész busz. Egyesek szidták, hogy: „Mit keres itt?  Megfert?zi ?ket, összepiszkítja az üléseket”. Volt, aki védelmére kelt: „Hagyják már szegényt, nem látják, hová jutott? Nem elég neki a maga baja? Nem biztos, hogy ? az oka annak, hogy így kell élnie”. Mások kiabáltak, ocsmány kifejezések röpködtek. A sof?r rájuk szólt: „Hagyják abba az ordítozást!” A szakállast felszólította, szálljon le. Ekkor a szakállas ember meggörnyedve, lassú léptekkel megindult az ajtó felé, majd leszállt. Némán visszanézett, és ahogy meglátta a fájdalmas tekintetet, ami nem vádolt már senkit, elszégyellte magát. Megsajnálta a nyomorult embert, és nagyon rosszul érezte magát, mert egy szóval sem védte meg ?t, csak sunnyogott csendben. Meg sem szólalt, pedig felemelhette volna szavát érte. A buszon lassan lecsillapodtak a kedélyek, az utasok csendesen tárgyalták meg az eseményeket. ? elhatározta, hogy legközelebb, ha találkozik a szakállassal, kinyújtott tenyerébe – a szokásos százas helyett – egy nagyobb összeget tesz, és bocsánatot kér t?le a maga és mások nevében, hogy így megalázták. Lehet?ségeihez mérten eddig is segített a rászorulókon, meleg ruhával, vagy egy kis kenyérre valóval, de ennél többet nem áll módjában adni. Sorsuk jobbra fordulásához az egész társadalom összefogása és támogatása kellene. ?k jobb életet remélnek, és meg is érdemelnék azt, mert minden embert megillet az emberhez méltó élet.

Legutóbbi módosítás: 2009.04.27. @ 06:18 :: Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.