Kavyamitra Maróti György : Vándormese

– vándormese, mert a Pancsatantrában kezdte pályafutását, aztán Apulleiushoz költözött, majd Chaucerhöz, végül a drága Boccacciotól eljutott hozzám ââ?¬â??

 

 

A címe?
Legyen a címe:

 

A dézsahordó, az asszony meg a szeret?je, meg a butatök férj

 

Mindenek el?tt azt kell tudnotok, olvasóim, kik – remélem – akadtok még, hogy a mi nagyon kedves, apróhegyek és szelíd dombok között megbúvó városkánk – Trestelle delle Colle* – szép katedrálisától, bibliotékájától, dombra kúszó sz?l?it?l, mandulafáitól, illatlonc bokraitól, gyönyör? panorámájától eltekintve még arról is híres volt, hogy az ismert Világ összes városa közül, mifelénk éltek a legcsapodárabb, leghuncutabb ifjú feleségek.

   És köztük is a legcsapodárabb – szívem-lelkem szép ifjúsága idején – volt Trestellében a hitvesi h?tlenség  „non plus ultrá”-ja: Belladonna d’Amare**.

   Belladonna férje vagy húsz esztend?vel volt öregebb a szép, ifjú, kikapós donna Bellánál, és sok száz monétával szegényebb is volt.

   Általában elmondhatjuk, hogy Marito Povero***, az együgy?, és egyszer? varga, sosem volt gazdag, és sosem lett gazdaggá, de még csak jobb módba sem kapaszkodott fel.
   Minthogy – föltehet?leg – mesterségében sem t?nt ki, be kellett érnie avval, hogy egy igen módos céhtulajdonos kézi-m?helyében f?zze t?be napszámban a szurtos varrófonalat: ó, be’ szörny? lét is az alkalmazotti lét!
   Povero – szegény – minden jókor reggel fölkelt, elbandukolt a Ponte di Porto túlfelére, és igazán mondom, nem érezte a nádrusok, cédrusok, citrusok illatát, bizony mondom, meg nem hallgatta kel? madárkák kell? énekét, hanem csak ment, leszegett fejjel, aztán ugyanolyan leszegett fejjel szegett be bocskorokat, stivalléket, miegyebeket.

   És az is való, kétségtelen, bizonyos, hogy alig ért minden áldatlan reggelen szegény Povero a híd túlfelére, Belladonna, csélcsap, kikapós felesége már nyitotta is házuk hátsó kapuját, fogadta épp való szeret?jét (szeret?je pedig minden id?kben vala), és aztán órákon át áldoztak Érosz oltárán, napra-nap.
Hosszasan áldoztak, és jó mélyen…

   Így történt ez 1… július havának tizenkettedik napján is: hétf?i nap volt, ha jól emlékszem. Povero  – szegény – két szelet kenyérrel, fél liter borral, és két kicsinyke sajttal távozott a híd és a hídon túli m?hely felé, és épp csak, hogy elt?nt a sarkon túl, amikor már be is tért h?letlen ágyába Amante, az épp való szeret?.
   És vitézl? módon vitézkedtette férfiúi büszkeségét Povero asszonyának fürjecskéjében.
   Már-már végét akarták vetni szerelmes tusakodásuknak, mikor f?porta kulcsának zörgése riogatta föl a pásztormásfélóra nyugalmát, majd hörg? kiáltozása a szegény férjnek, Poverónak, ki nem tudta benyitni saját ajtaját, melyet legalább is sajátjának vélt. És még akkor az is volt: a bejárati ajtó, még az övé volt, legalább is a házának bejárati ajtaja az övé volt.
   Felesége bejárati ajtajáért már nem tenném t?zbe kezemet…
   Mit csináljunk, jaj, mit is?
   Egy nagy dézsahordó állt a konyha sarkában, másfél ember magasságú, két ember szélesség?, hát madonna Bella oda bújtatta szeret?jét, amúgy pucér voltában. Pucéramante jól elt?nt a dézsahordó homályában, akkor beengedte szegény Poverót madonna Belladonna, és szólt hozzá, nem mondhatni, hogy szerelmetes hangon:
   „Nahát, te ilyen-olyan!” – kezdte garatjára ?rölni szegény férjét Belladonna. – „Hát fényes napnak napján kell hazatérni, és nem munkálkodni, hogy a napi betév? – néked is – meglegyen?”

   „Csillapodj, szép Hölgyem, kedves Feleségem! Ma a gazdánknak a bíróságon kelle hamis tanúságot tennie, hát elküldte minden munkáskezét haza. De ládd, a napi betév?nkr?l azért én gondoskodtam. A folyóparton, a hídnál találkoztam rég való Ziónkkal, aztán eladtam neki tizenegy pénzért ezt a tébláboló dézsahordót itt. Rövidesen jön is, hogy elvigye.”

   „Nahát, te ilyen-olyan!” – folytatta férje ?rlését Belladonna -, „te élhetetlen: tizenegy vacak pénzért vesztegetnéd ezt a jó kis hordót? Én húsz pénzt kapok majd mindjárt dézsahordónkért, csak a vásárló épp most vizslatja bévülr?l, hogy mennyire vízköves, aztán ha jónak véli, megadja majd az árát…”

   A dézsahordóban gubbaszkodó Amante elértette Belladonna fennhangon mondott szavait, sietve holmi takar-rongyokat kerített szemérme elé, aztán el?bukkant a dézsából, és mondta:

   „Hát hölgyem, talán lehet is szó üzletr?l, csakhogy úgy látom, sok piszokk? rakódott a hordó bels? falára, azt sem tudom, nem korhadtak-e a dongák mögötte? Ha kapok egy kis mécsesfényt, megnézem és megkapirgálom bévülr?l…”

   „Már sose fáradjon tisztelt vev?!” – rikkantotta Povero – „Legyen ez az én dolgom!”

   Sietve mécsest fogott, mécsessel bebújt a dézsahordóba, és kezdte kapirgálni a piszokkövet annak bels? faláról.

   Asszonya meg rákönyökölt a dézsahordó peremére, és csak irányítgatta szegény Povero férjét, hogy itt is, meg amott is, csak dörzsölje a hordó falát, keményen.

   Valójában ezek az ide-oda dörzsölésre szóló utasítások nem a férjének, hanem szeret?jének szóltak, aki Belladonna szép fara mögé került, fölhajtotta annak b? szoknyáját a derekáig, és próbálta hamarost bevégezni az ágyban megkezdett vitézkedését.

   „Hej! Jobbra is, balra is, fönt is, lent is, uram! Csak dörzsöljed bátran!” – imígyen szólott Belladonna.

   Aztán eljött  a pillanat, a két férfi egyszerre vetett véget munkálkodásának: Belladonna is, Amante is fölötte jónak, igaznak és igazán bevégzettnek ítélte mindkettejük szorgoskodását, és Amante már csak arra kérte meg szegény Poverót, hogy vinné el hátán az ? lakóhelyére a dézsahordót, amit szegény Povero  – a húsz jó pénz reményében – szívesen meg is tett…

 

 

*ilyen nev? Várost persze, ne keress, Drága Olvasó, a térképek tájain, mert Városunk való nevét elhallgattam.

** ilyen nev? hölgyet, persze, ne keress, Drága Olvasó, elhallgatott nev? Városunkban, mert a Hölgy való nevét elhallgattam.

***természetesen a férj neve is általam elhallgatott.

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.