Vissza, térjünk vissza az 1507. esztend?be
„Tizenhárom éve már, tizenhárom éve nem láttuk egymást.” – töprengett a vincibéli, miközben a Campo Santo felé haladt, és köpönyegébe rejtve vitte levelét, melyet még újbóli találkozásuk éjjelén írt signora Giocondának, és most szándékában állt bejuttatni ser Giocondo házába, madonnája kezébe. „Semmi sem változott tizenhárom év alatt” – gondolta a levélhez hozzá a Mester –, „épp úgy szeretem, mint annak el?tte. Ami azt illeti: tizenhárom éven át, míg semmit sem tudtam róla, semmit sem hallottam róla is: szerettem.”
És így esett, hogy egy fertály óra múltán mona Lisa e szavakat olvashatta:
„Óh, létezésem értelme te, legkiválóbbja az Isten által teremtett dolgoknak! Mely dicséret tudná kifejezni a te nemességedet, szépségedet és tisztaságodat, milyen nép, mely nyelv tudná majd teljesen leírni a te valódi m?velkedeteidet? Te vagy az isteni test ablaka, amelyen keresztül kitekint útjára, és élvezi a világ szépségeit, és amelyen át – mi halandók – megláthatjuk ?t!
Jöjj velem szerelmem, szökj velem mindennapok gondjaiból, mindennapi férjed oldaláról! Jöjj velem: örökkévaló képet akarok készíteni rólad szerelmem, örökkévalót, méltót szépségedhez, kecseidhez, bájaidhoz; képet, melyet ezredévek múltán is csodál majd a földkerekség népe!
Hajnalban, még napkelte el?tt várlak a Tengerhez vezet? útnál, ott ahol az Arno kanyarulatot vesz. Ott várlak egy lefüggönyözött batárral, mely elvisz minket a kék tengerig, melyen bárkánk sietve Velencébe hajózik velünk! Ott akarom képedet megfesteni, ott akarok veled együtt hálni újra, ott akarlak szeretni ismét!
Te vagy napkeltem és napnyugovásom, te mozgatod az embereket napkelett?l napnyugatig, te találtad ki a természetet, s?t annyiban felül is múlod a természetet, hogy míg az egyszer? természeti tárgyak változatlanok, te, akinek hatására szemem a kezeimnek parancsot ad, te az örök változás vagy magad! Végtelen sok, számtalan gyönyör? forma, mind te vagy!
Jöjj velem szerelmem Velence szép városába!”
Velence! Elátkozott és megáldott, ezerszer átkozott és milliószor áldott Velence, szépséges Víziváros!
Velencében – ott ahol a calle del Perdon és a rughetta del Ravano összefut és kicsiny térré tágul mindkett?, nem túl messze a piactól, közel a Rialtohoz – kicsiny, egy emeletes házacska áll, amolyan jellegzetes velencei házacska.
Mór jelleg?, szamárhátíves ablakokkal, balkonnal, k?bábos tet?terasszal, mely fölött kivonható sátorponyva feszül nyárid?n, sárga, narancs és vörös színben pompázó sátorponyva.
Nyári alkonyaton jó ott megülni, elnézni a kis tér gyérül? forgalmát, h?sölni és eszegetni, beszélgetni és enyelegni.
Murano és Burano fel?l balzsamos illatú, lágy szell?k kerekednek útra, és dalolva, kacagva kóborognak a kis callékban, szállnak a zöldszín? riók fölött, aztán könnyedén megborzongatják a bacino di San Marco tágas víztükrét. Kicsit meglengetik a Piazzán álló három magas rúdakra nyúló szép zászlót, és elszállnak a nyugovóra tér? fecskemadarakkal.
Egy ilyen estén ott ültek a tet?teraszon, és Leonardo mesélt:
„Tegnap, miután elváltam itteni barátaimtól, a hosszabbik úton indultam hazafelé. Kerültem egyet a Rialton meg Szent Márk terén: gyönyörködtem Velencében. Éjszaka még csodálatosabb, mint nappal.
Tudod kedves, Velence lámpásai hasznos és tetszet?s dekorációi az Úrnak. Aztán az üzletek fényei, az utcai lámpáktól függetlenül is fényforrások. Nagyszer? az is, hogy éjfélkor, ugyanúgy, mint délben, megtalálni az élelmiszerárusokat, hogy a csapszékek, a trattoriák éppúgy nyitva vannak.”
Elgondolkodott kicsit, aztán folytatta:
„Mindenfel?l énekszó hallik, a terekr?l, az utcákról, a lagúnákról. Énekelve árulja portékáját a kalmár, énekelve távozik m?helyéb?l a munkás, énekelve vár utasára a gondolás. Aztán beljebb sétáltam a zegzúgos callékon, és egy álmodó, csöndes rio fölött ível? hídon megálltam. Visszfények a zöld lagúna vízén, halk csobbanások, amint a víz a csónakok, bárkák, gondolák testéhez csapódik, az ablakokban muskátlik és jázminok, és szerte, mindenfelé hercegn?i kényességgel sétálgató macskák. A San Zaccharia mélyöbl? harangja elkongatta a vesperást, és olyan édes illatok szálltak a víz fel?l, hogy belemámorosodtam.”
Mona Lisa álmodozva hallgatta, megelevenedtek benne a képek, miket oly érzékletesen festett elébe a vincibéli, és behunyta szemét, hogy jobban lássa Leonardo szóképekb?l alkotott Velencéjét.
Jó pár héttel, hónappal Velencében való megtelepedésük után – 1508. július másodikán – aztán a vincibéli hozzákezdett, hogy a mostani mona Lisát, signora Giocondát, az ? Madonnáját minden jövend? id?kre megörökítse; ám tudni kell, hogy készül?dés közben ravaszul mosolygott az agg Mester.
Ahhoz képest, hogy – mint többször mondta – élete f? m?vét készült megfesteni, viszonylag kicsiny, egy mindössze 29*20 hüvelykes fapanelt helyezett a fest?állványra, és hozzákezdett az alapozó festéshez. Az alapozáshoz még nem volt szükség arra, hogy Lisa modellt üljön, ennek ellenére az asszony egy tapodtat sem mozdult a m?teremmé alakított szobából, nézte, ahogy a vincibéli aprólékos gonddal olívzöld-olívbarna alaphátteret készít, nézte, ahogy a háttér sziklás táját vázlatozza, és közben hallgatta Leonardo gondolatait, melyek mintha csak a tizenhárom évvel korábbi tanítások folytatásai lettek volna. A vincibéli egészen rászokott erre a hangos gondolkodásra, mióta újra vele volt Lisa.
“Ha kételkedünk bármely dolog bizonyosságában, mely az érzékszerveken áthaladt, mennyivel inkább kell kételkednünk az olyan dolgokban, amelyeknek érzékszerveink ellentmondanak, mint például az Isten, a lélek és az effajta dolgok természete, melyeken örökké vitáznak és civakodnak.” – mondta kicsit Lisának, kicsit magának. – “Az igazi ismeret pedig az, amelyet a tapasztalat érzékszervek által szerzett meg, csöndet parancsolva a vitatkozók nyelvének. Ez nem ábrándokkal táplálja kutatóját, hanem mindig els?, az igazi, ismert alapelvekb?l kiindulva fokról fokra halad el?re mindvégig helyes következtetésekkel.” – vélte Leonardo.
Aztán eljött a nap, amikor maga elé ültette Lisát: testét félprofilba fordíttatta, de fejét majdnem egészen szembe, és megkérte az asszonyt, hogy csak kissé billentse oldalra, szinte észrevehetetlenül. Két kezét az ölébe tétette, a balt a jobb fölé.
Kicsit gyönyörködött Madonnája szépségében, aztán óvatos, könny? mozdulatokkal színfoltokat, színvonalakat kezdett a falapra rakosgatni, és közben ismét megjelent arcán a ravasz mosoly.
Kétségtelen: Leonardo da Vinci valami nagy huncutságra készült, valami nagy-nagy füllentésre.
”A festmény olyan költ?i m?alkotás, amelyet látni lehet, nem pedig hallani: a költészet pedig olyan festmény, amelyet hallani lehet, nem pedig látni” – mormolta maga elé.
Szabad idejükben, az ülések szüneteiben sétálgattak szép Velencéjükben, új és újabb helyeket fedezve föl; ravaszkás mosollyal fogadták azok gratulációit, akik megálltak velük néhány szót váltani, és szárnyas szavakkal dícsérték a Mester szépséges „lányának” bájait.
Olykor elhagyták a Várost, kirándultak a kabócaénekt?l hangos Torcellóra, melyet egyetlen széles canale szegett ketté, és csak néhány álomba burkolódzott villa, két régi templom díszített.
Máskor Padovába hajóztak a halkhullámú Brentán, bejárták templomait, zegzúgait.
Éjszakánként az agg h?l? testét melegítette Lisa da Pistoia forró ölén, meleg karjaiban.
És közben szót nem ejtettek arról, hogy egyszer majd vége lesz mindennek, egyszer majd Lisa újra fölkerekedik, mint sok évvel el?bb, hogy megint signora Giocondává váljon, és Leonardo halálig egymagában marad majd.
Pedig közben a vincibélit félelem gyötörte; félelem attól, hogy Lisa egyszerre elrepül, mint költöz? madárka, mint egyszer már megtette.
Félt, de nem szólt, csak magában gyötr?dött, de nem kérdezte a lányt szándékairól.
Egy nap Leonardo da Vinci kezdte megváltoztatni az alakuló portrét, egyre csak alakította, így hát egy alkonyatkor, amikor véget ért az ülés, és Lisa megnézte a képet, joggal kérdezte:
”Ki ?? Ki? Nem én vagyok, nem egészen én vagyok.”
”Nem madonnám, ez mi vagyunk. Gyönyör? arcod vonásaiba illesztettem a magam képét, a magam húsz esztend?s képét. Így most már mindig egyek leszünk te meg én. Így festettem, ilyen voltam akkortájt, mikor te születtél….” – mosolygott madonnájára ravaszul a vincibéli.
Évek múltán
1517. ?szén, egy kés? délutáni órán – mondhatni bátran: alkonyattájt – signora Gioconda férje, a firenzei ser Giocondo bankár oldalán kilépett pistoiai palazzojuk kapuján, és épp két férfiú beszélgetését hallotta meg.
Arról beszéltek, hogy a nagy Mester és Tudós, Leonardo da Vinci, a francia uralkodó meghívására elhagyta Milánót, és frankhonba költözött.
Arról is szó esett, hogy festményeit, írásait hátrahagyta Milánóban, majdani becsomagolásra és utánküldésre, csupán egyetlen kisméret? festményt vitt magával személyesen.
Egy rejtélyesnek mondott festményt, amit a Maestro senkinek látni nem engedett, és amely épp emiatt különböz? találgatásokra adott alkalmat, mint a nagy rejtélyek szoktak általában.
Signora Gioconda – mona Lisa – könnyedén elmosolyodott, és továbbsétált ura oldalán.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.22. @ 11:00 :: Kavyamitra Maróti György
