Toronyest’ Ahogyan én megéltem

Riport a Toronyestről…

 

– Lesz Toronyest! – jelent meg a hírrovatban. Méghozzá Debrecenben! 200 km-rel közelebb, mint Budapest… Röpke számítás: két éjszaka a vonaton, plusz meg kell szállni valahol, mindezt összevetve kb. 400 lej. Megéri? Vajon melyik budapesti menne el, ha 25000 Ft lenne  a belépti díj? A vonatozás viszontagságait ne is számítsuk… Mert a Koronán 13 óra az út, s a h?mérséklet.. hát igen az kb. 5 és 40 fok között ingadozik, f?leg a széls?bb értékek körül. Vagy egyáltalán nincs f?tés vagy a beleid is felf?nek. Köszönöm, ebb?l nem kérek… Ja igen, másodosztályon nyolcan egy fülkében, a lábad se tudod kinyújtani, a nyakad kitörik… Na persze, létezik hálófülke is, az „valamivel” több, s legfeljebb lába kel a nadrágodnak. (Ezt az élményt már szinte megtapasztaltam, szerencsére éberen alszom, s az ablakon épp távozni készül? nadrágomat megmentettem. Az lett volna muris, megérkezni Budapestre alsógatyában! Mások nagyon élvezték volna, én nem is olyan biztos…)

Azért még megpedzem életem párjának. Jól számítok:

– Elment a szép eszed? – Innent?l kezdve már nem én vagyok a hibás, mert nem mehetek el… Nem enged a házi sárkány… Nem tehetek róla!

Közben érkeznek az üzenetek: „Ugye jössz?” Na persze, azt nem lehet elárulni, hogy otthon mekkora a terror, így a fantáziámnak komoly dolga akad, magyarázni a bizonyítványt. Ez még hagyján, de aztán utána konzekvensen lódítani…

A keser? pohár akkor telik be, amikor már végletekig kifogyva a racionálisnak t?n? érvekb?l kijelentem ?szintén, hogy „Nem vagyok hajlandó odavonatozni…” Freud bátyó azonnal kijelenti, hogy a megfogalmazás nem véletlen, Gyermeki énem pedig azt, hogy „Senki se kötelez vonatozni…”

Aljas módon meghívatom magunkat a nádudvari haverommal. Igen, így, többes számban. Kiváló alkalom, hogy a Budapesten tanuló Ákos fiunkkal találkozzunk, s erre már a papucskormánynak sincs ellenvetése, hiszen Szidikével (Ceedykével) ugyanannyi benzin fogy akkor is, ha ketten ülünk benne… A fajlagos költségek azonnal felére esnek. S röpke 10 óra alatt ott vagyunk Nádudvaron, kényelmesen utazunk. Erre már egy tanárn?nek is akad szabadnapja. Ujjé, mehetünk! Házi sárkány meggy?zve!

Csak Ilcsivel közlöm a hírt, hogy jövök, már nehogy el? merje adatni valakivel a novellámat. Ekkora szégyent nem viselnék el. Életveszélyesen megfenyegetem, ami biztos, az biztos, s készülök a meglepire. Vajon abban a tudatban, hogy nem leszek ott, hányan ismernek fel majd? El?re iszom a medve b?rére, hogyan fogom a népet ugratni.

Id?közben a februári nyár után beköszönt Brassóba a márciusi tél. „Hurrá! Mehetünk sízni! Yabbi-dabbi-doo! Vége a hóvirág-terrornak!” Így hát márciusban ajándékozom meg Szidit láncokkal. „Addig elmúlik a tél, hiszen Sándor, József, Benedek addigra zsákban meghozzák a meleget” – biztatom magam. A meteorológusok viszont péntekre tervezték be az ítéletid?t… Na, ne részletezzem, némi tejszer? köd, egy bazi nagy es?, a Bogáti erd?n és a Királyhágón kifogott hóvihar se tudott megakadályozni, hogy estére megérkezzünk Nádudvarra. Ott már vár a „petróleum” (többéves Tokaji Furmint, amely lámpaolajhoz hasonló állagáról kapta a nevét), Zoli nem mert anélkül várni, s mire a fiam után kellene menni a püspökladányi állomásra, már kevés vér van az alkoholomban. A Zoli kénytelen feláldozni magát, s utána furikázni.

Este kikészítek mindent, amire másnap szükségem lesz. A fényképez?gépet, mert hát meg kell örökíteni, még egyszer ellen?rzöm, hogyan kell filmezni vele, feltöltöm az elemeket, el?készítem a szövegemet, a piros áfonya lelkét, a rend ruhámat inggel és nyakkend?vel… Feleségem szól, hogy csak délután négyre megyek, de hát ami biztos, az biztos. Ebb?l „csak” a fényképez?gép marad otthon…

Másnap lázasan veszekszem Katival és Zolival az öt négyzetméteres konyhában a helyért, mert Kati az ebédet, én a palacsintasütést, Zoli pedig a halászlé el?készítését tartja sürg?sebbnek. Némely lökdös?dés után kialakul a sorrend, s amíg kikergetnek id?legesen, bánatomban elolvasok néhány adag „petróleumot”, mert hát az a bátorságot is növeli. Id?nként megkérdem Zolitól, hogy ? nem kér-e, nem idézem, hogy a délutáni sof?röm erre hogyan reagál…

Végül a gulyás a hasamban, a palacsinta a csomagban, fele ordásan, fele pirosáfonya-lekvárral megtöltve, én puccba vágva, még a feleségem is meg van velem elégedve, (csak az, az átkozott nyakkend? nem szorítaná a gigámat!) s megérkezem Debrecenbe. Engem kihajítanak a Peugeot-ból a Déri tér sarkán, „Innen már igazodj el!” jelszóval. Nekik más elintéznivalójuk akad Debrecenben.

Fél percig, míg a f?bejárat felé közeledek, még próbálom elképzelni, akik úgy tudják, hogy nem jövök, miként fognak felismerni. Tétován megállok a f?bejárat el?tt, senki ismer?st nem látok, majd ami biztos, biztos, odamegyek egy csoporthoz, s megkérdem, itt lesz-e a Toronyest…

– Igen – fordulnak felém.

Én pedig, mivel szüleim alaposan belém verték a jólneveltséget, ill?nek tartom bemutatkozni. Innen aztán azonnal kiderül, hogy most már engem mindenki felismert, én pedig próbálhatom az él? személyeket a 7toronyban található képekhez passzítani. Eszembe jut, hogy amikor Erika kicserélte a képét, nem ismertem rá… Fitó Ica mostani képe se igazán hasonlít a régebbi „képviseletéhez”. Aki másnak vermet ás… jut eszembe a magyar közmondás… Egyik hölgy azonnal kiszúrja zavaromat, s vizsgáztatni kezd.

–  Na, ki vagyok? – kérdi cinkos mosollyal.

Élelmességem nem hagy cserben, körülnézek, egy darab férj, két nyurga kamasz és egy “szeme se áll jól” nyelves kislány veszi körül. Az utóbbiban boldogan fedezem fel Kisesztert, hál’ Istennek, olvasni szoktam…

– Lumen? – kérdek rá, de a felismerés el?tti zavarom kiül a hangomra, s elárulja bizonytalanságom. Pedig ekkor már sikerült a vonásait is felismernem. Nem csuda, hiszen hasonlít a képre… Szilágyiék lánya Hajnalkára keresztelve elmosolyodik, megsajnál, s Tarány Sándort bemutatja. Neki már folyékonyan hazudom, hogy „Felismertelek…”

Figyelmem Kiseszter felé fordul, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, szót fogadnak-e neki a bátyjai.

– ? nem mindig! – mutat rá kisebbik bátyjára vádlón, de úgy, hogy ebb?l megértem, ez már csak id? kérdése. Csak n?jön ki egy kicsit jobban a kamaszkori lázadásból. Reszkess férfitársadalom, ez a hölgyemény hamarosan fel fog n?ni!

Petz Gyuri arca nagyon ismer?s, de az el?bbi zavar úrrá lesz rajtam, jobbnak látom igazoltatni. „Jaj de idióta vagyok!” – mondom magamnak, miután bemutatkozik. Hát persze… Miután tudom a nevét, ?t is megismerem. Avi szerencsére távolról kiszúr magának, kapok is néhány jelz?t, mert titokban tartottam a jöttömet, s?t félrevezet? szövegekkel azt hitettem el, hogy nem jövök. Ennek van egy nagy el?nye, hangnemér?l ?t azonnal megismerem.

– Én mondtam, hogy nem vagyok hajlandó idevonatozni… – védekeztem –, Szidi ölében jöttem… – igazoltam, hogy egy hamis szót se írtam. Csak nem voltam ?szinte…

Ett?l aztán azonnal el?léptet, már nem emlékszem jól, tán pernahajdernek vagy csibésznek, lényeg az, hogy a vaskos sértés itt barátságos üdvözléssel egyenérték?. Miközben befele igyekszem, elterjed a hír, hogy „Képzeljétek Vandra Attila is itt van!” Mivel a társaság egymást nagyjából ismeri, én pedig ugyanabban a ruhában vagyok, mint a 7tornyos képem, mindenki, aki kíváncsi rám, az rám ismer. Ilcsiben van annyi becsület, és bemutatkozik, Kisslakit képtelenség bárkivel összetéveszteni, Arankát a kerekekr?l a távolból felismerem, másrészt fel kell lépnem rend?rnek. Kegyetlenül mindenkit igazoltatok. Még azt is, akire ráismerek. Ami biztos, az biztos… Ezzel aztán végleg leégek, mert mások mind néven szólítanak. Aki másnak vermet ás…

Közben mindenkinek akad valami baja velem. Van, aki nem gondolta, hogy ilyen magas vagyok, van, aki soványabbnak hitt, akad, aki fiatalabbnak, mások öregebbnek… No de én se gondoltam, hogy… Inkább nem részletezem… van így is elég a rovásomon.

A palacsintákat és a piros-áfonya lelkét kiteszem az asztalra, akkor látom ?ket utoljára. Alig jutok el?re, ahol a szerz?k ülnek, a sok igazoltatás között, már rám is szólnak, hogy kapcsoljam ki a telefonom, mert kezd?dik.

Rövid és vel?s bevezet?, csodálatos Ver? László-vers, majd Kisslaki és Rudi megérdemelt díjai kiváló bevezet?nek bizonyulnak. Amikor meghallom a profi el?adásokat, leesik az állam, mennyire más tud lenni egy vers vagy novella, ha el?adják, mintha elolvasod… Remek el?adókat választott a szervez? bizottság. De rég nem voltam ilyen esten! Petz Gyuri remekül adja el? versét, amikor leül mellém, megszorítom kezét. Szent Habakukk, de izgult! Ránézek, nagyon nincs megelégedve magával… Pedig remek volt! Észre se veszem, úgy eltelik az els? rész.

A szünet elején némi közelharc árán megkapom a könyveimet. Egyiket kiválasztom, s sorba járok mindenkit, hogy dedikáltassam. Van, akihez eljutok, van, akihez nem, például Rudihoz sem… Mire hátra érek, ahol a bárasztal van, az ordás és piros-áfonyás palacsintáimnak se híre, se hamva, az ikrának csak a tálkája van meg, s a piros-áfonya lelkének az üvegje is ki van felül lyukadva. „Senki sem dicsérte meg… Még azt se tudták meg, hogy ki hozta…” – lombozódom le. „Ha ilyen hamar elfogyott, biztos ízlett…” – biztatom magam, de tudom ez csak racionalizáció.

A sok aláíratás miatt gyakorlatilag senkivel se váltottam 4-5 mondatnál többet. A szünetnek is hamar vége. Kezd?dik a második rész. Ekkor tudatosul bennem, hogy a nagy palacsintasütésben ma még el se olvastam, amit el? kell adnom. Ja, igen, s azt se hagyhatom szó nélkül, hogy a végére tettek. Arra már otthon készülgettem, hogy elmondom, hogy rájöttem, hogy miért kerültem és a végére!

Egy ilyen hosszú el?adás végére a néz?sereg kifárad, elálmosodik, s már csak egy rendkívüli dolog billenti ki unalmából. Szerencsére nekem három jó tulajdonságom van, kiváló író vagyok, kivételes tehetség? el?adó, s háromszor olyan szerény vagyok, mint az els? kett? együttvéve. Ezt muszáj elsütni. Mondogatom magamban, nekifutok vagy hatszor-hétszer, s mindannyiszor belegabalyodok. Eközben már Faházi Andrea „A viszony” cím? írása köti le a figyelmemet, mennyire más így… Hiába, a profi el?adók, azok profi el?adók…

A torkom elszorul, s kezdenek kételyeim támadni, hogy jó ötlet volt-e felvállalni, hogy kiálljak a tömeg elé… Dadogni… Nagy hamar fél füllel az el?adást figyelve próbálok zabozni a hegy alatt, s átolvasni a novellámat. Elém villan Böbe néni, volt magyar tanárn?m arca. „Tanár néni én készültem…” – mondom neki magamban, inkább a magam vigasztalására. Nem lehetne vajon szólni, hogy inkább olvassák fel az enyémet is? De ha nincs meg nekik? Odaadom az én papíromat… De melyiknek? Hogy lehetne úgy odaadni, hogy mások ne lássák? Sehogy. Na mindegy, az én novellám nem részesül ilyen profi el?adásban, csak legalább ne sülnék bele… „Tanár úr, én készültem. Tényleg készültem…” – mondogatom ezúttal Szikszay tanár úrnak. „Akinek ilyen írása van, annak itt a fels? fertályon valami nincsen rendben, fiam!” – rázza meg válaszul jobb füle mellett a kezét gimnáziumi magyartanárom, utalva szellemi állapotom megkérd?jelezend? min?ségére. Ett?l megint fellázad bennem a kamasz. Csak azért is megmutatom neki! Hiába volt minden gimnáziumi magyar dolgozatom színelégséges azért is megmutatom neki. Mint amikor azt mondta nekem egy szerdán, hogy akkor ad majd nekem 10-est, ha megtanulok 12 aranyballadát. Hétf?n jelentkeztem velük. Megmutattam. Csakazértis!

Közben már Pálóczi Anti Bundija rémisztgeti a néz?ket. Tudom a végét, mégis úrrá lesz rajtam a novella hangulata. A néz?seregen is. Ha csak a Torony lakói lennének… Én leszek az egyetlen, aki… Nem. Nem leszek. Kitalálok valamit, átadom a papírt, s megkérem a profikat, hogy olvassák fel. Mit is? Ja igen, asztmás roham… Azt könny? mímelni… Nekem legalább is könnyen megy. De ?k nem fogják elmondani, miért lettem én az utolsó el?tti… Azt is el kellene sütni… Annyi baj legyen. Anti közben befejezte. Határozottan elindulok a mikrofon irányába. Végignézek a néz?seregen. Szerencsére Attila el?tt elhaladok. F?szerkeszt?i szemébe nem kell néznem. Ilcsi a bal szélen ül, vele sem kell szembe néznem. Arankát is elhagyom. Ránézek a közönségre. Még dilemmában vagyok, hogy kinek nyújtsam át. „Tanár úr, én készültem, de… A francba! Azért is felolvasom! Pukkadjon meg!” – fordulok szembe a hallgatósággal. Még megkísért a gondolat, hogy magyarázzam a bizonyítványom, de Erika rám mosolyog bátorítóan. Belekezdek. A harmadik szóba már belegabalyodom, majd még kett?be, egyet átugrok, de a végén már arra is van er?m, hogy egy mondatot átfogalmazzak. Túléltem… Ahogy befejezem, felharsan a nevetés. Kinevettek… Ja nem, a poénon nevettek… De hülye vagyok, hát tetszett? „Na, ugye tanár úr, nem égtem le! Cikk-cikk!” – nyújtom ki a nyelvem gondolatban, aztán Böbe néninek dicsekszem boldogan. Mert hát ? megmondta még hetedikben…

Még a Veronika verse, s takarodót fújtak. A társaság a „könyvtárba” készült, Hívott engem Attila is, Ilcsi is, más is, de sajnos hulla vagyok. A másnapi 10 órás vezetés jár eszemben, s hogy élve akarok haza kerülni. Családom, aki értem jött, még beleegyezne a halasztásba, de már én nem merem vállalni. Ki kell aludnom magam. Amint Nádudvarra érek, csak egy vágyam van még, hogy leöntsem a torkomon a halászlevet, zolisan elkészítve, ahogyan csak ? tudja, majd be az ágyikóba. De azt nem bocsátom meg a szervez?knek, hogy a Toronyest utáni könyvtárlátogatás nem volt el?re bejelentve. Kell egy b?nbak. Még hogy akkor se tudtam volna elmenni, olyan fáradt voltam? Felháborító feltételezés!

Végül fényképet se készítettem magamról, nemhogy kisfilmet. Nem tudtam megörökíteni. A feleségem a hibás, mert nem kérdezte meg, betettem-e a fényképez?gépet! S még találok én b?nbakot! Reszkessetek!

Csodás élmény volt!

 

Ha egy József Attila mű 6 pont, akkor mennyi ez?

Kattints 1-5-ig az értékeléshez!

Ha jónak találtad ezt az írást...

Oszd meg ezt közösségi oldalakon is!

Sajnáljuk, hogy az írás nem tetszett!

A következő talán jobb lesz!

About Vandra Attila 769 Articles
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.