Éva a mindennaposnál sokkal nagyobb jelentett rendezett. Csak egyre perlekedett, megállás nélkül, s egyre élesebb hangon. Feltehet?en Ádámnak már azon b?neit is a fejéhez vágta, amelyeket el?z? életei valamelyikében követett el. Ádám csak ült a fotelban és konokul hallgatott. Egyrészt tudta, hogy perlekedésben úgy se tudja feleségével felveni a versenyt, másrészt azt is, hogy ezzel tudja a legjobban kihozni a sodrából. Ám egy adott pillanattól kezdve lett valami az Ádám nézésében, amit?l Évának még féktelen dührohamában is borsózni kezdett a háta.
Tudományosan igazolt tény, hogy a férfiak nehezebben viselik el az elfajult konfliktus feszültségét. Egymás között ilyenkor el?térbe kerül az ököljog, s tettlegesen levezetik a feszültséget. Hatvan százalékra becsülik azon romániai férfiak arányát, akik ilyenkor, ritkábban, vagy rendszeresen, megegyengetik feleségüket is. Szócsatában eléggé fegyvertelenek lévén, fizikai el?nyükkel pótolják. De mit tehet az a férfi, aki nem képes egy n?t megütni? Azt egy ilyen hisztiroham tehetelenség érzésével vegyes félelelem tölti el. S ez az érzés pedig kiül az arcára. S a n?k er?fölényük tudatában szoktak ezzel visszaélni.
Ádám máskor is “kimenekült a kapcsolatból” ilyenkor. Faképnél hagyta Évát, s maga mögött bevágva az ajtót, hogy ne hallja az “úgyis enyém az utolsó szó”-ra a választ, lement a garázsba, elmenekült otthonról, vagy a „két fülem van” politikáját folytatva úgy folytatta, amit addig tett, hogy nem figyelt oda, várva, hogy Éva tankjából kifogyjon az üzemanyag. Ezúttal is látszólag ezt választotta, látszott, hogy gondolatai messze kalandoznak, ám tekintetében semmi sem sugallta a tehetetlenség és félelem érzését. Ez még dacos bosszúáló hallgatásai közben is benne volt a tekintetében.
Évának balsejtelme azonnal beigazolódott, amint egy pillanatra abbahagyta a perlekedést. Ádám felállt, s nyugodt hangon kijelentette:
– Beadom a válópert.
– Tessééék?
– Igen, jól hallottad. Döntöttem. Beadom a válópert!
Évának egy pillanatig a torkán akadt a szó. De csak egy pilanatig.
– Menj, ne is lássalak! Hamarabb kellett volna tenned, minek vártál mostanig! Úgy se számított neked semmi ebben a kapcsolatban! Ott az ajtó, menj ki rajta és be se gyere többet! Na, minek fordulsz vissza? – kérdezte gúnyosan, amikor látta, hogy Ádám a lakás belseje felé igyekszik.
– Elbúcsúzom a gyermekt?l – nyitott be a gyerekszobába. A következ? pillanatban rémülten kiáltotta:
– Hívd a ment?ket! Kómában van!
***
– Itt vagytok… – nyitotta ki végre Józsika a szemét. Azonnal el is mosolyodott. Egyik kezét édesapja, a másikat édesanyja fogta. Mindkét kezet megszorította, már amennyire ereje engedte. Mintha az orvosnak radarja lett volna, ? is belépett.
– Na, jól ránk ijesztettél, öcskös, de ne félj, helyrehozunk! – biztatta mosolyogva. Remek szüleid vannak! Amíg nem voltál magadnál, egyiket se tudtam hazazavarni pihenni, hogy felváltva virrasszanak melletted.
Eljött a kiutalás napja is. Az orvos magához hívatta Évát és Ádámot.
– Miel?tt hazavinnék a gyermeket, szeretnék néhány kérdést feltenni önöknek. Ki adja be a gyermeknek az inzulint?
– ? saját maga. Van olyan pisztolya, amivel beadja magának. ? akarta így. Egy ideig el?ttünk, aztán az utóbbi id?ben volt amikor csak szólt, hogy “Beadtam magamnak… Nem akartalak zavarni, mert láttam, el vagy foglalva. Csak szóltam, tudd!”
– S ki méri otthon a cukorszintjét? Látom, hogy e naplóban, ahova e mérések be vannak vezetve, az ? írása van.
– Szintén ?, amint látja naponta kétszer, reggel, amikor felkel, s délután. ? vezeti is be.
– S meg is szokta mutatni?
– Rendszerint meg, valamelyikünknek.
– A diéta?
– Néha még ? szól, hogy “az a krumpli nem lesz sok?”
– Hmm… Nem értem… morfondírozott az orvos. A gyermekkori cukorbaj súlyosabb, és gyakraban ingadozó, mint az id?skori cukorbaj. A gyermeknek meglep?en állandó cukorszintje volt még ezel?tt egy hónappal. De az ingadozások még az utóbbi id?ben sem voltak túl nagyok. De kérdem, látta-e valamelyikük, hogy aznap beadta magának az inzulinját? S az aznapi cukorszint sincs bevezetve…
Éva és Ádám egymásra néztek. Ádám szólalt meg.
– ?szintén én nem emlékszem. Olyan z?rös egy nap volt… Nem vagyok képes visszaemlékezni.
– Én sem… – felelte Éva.
– Figyeljenek jobban rá. Bármilyen felel?snek látszik, mégis, csak egy gyermek.
– Meglesz, doktor úr! – fogadkoztak.
***
– Két hónap leforgása alatt ez a gyermek harmadszor esik kómába. Ezúttal ez nem hiper-, hanem hipoglikémiás kóma volt. A cukorszintje nem megn?tt, hanem vészesen lecsökkent. Ez a fajta kóma sokkal veszélyesebb, mert könnyen maradandó elváltozást okozhat az agyában. Az agynak egyetlen energiaforrása van, a glükóz. Ennek hiányában éppen úgy, mint az oxigénhiányban az agy maradandóan károsodhat. Itt inzulintúladagolás történt.
– Biztos nem. Én vettem el?, én mértem be, saját kez?leg. S utána eltettem – felelte magabiztosan Éva. – A múltkori eset után már mindent személyesen ellen?riztem. Ahogyan vállaltam.
– Sejtettem. Kinéztem önb?l a lelkiismeretességet. Épp ezért ma reggel megvizsgáltattam a pszichiáterrel. Gondoltam nehogy valami lelki oka legyen a jelenségnek.
– És…? – kérdezték egyszerre.
– A vizsgálat nem fejez?dött be, de a gyermek a pszichiáter kérésére, hogy rajzolja le az utóbbi id?k legboldogabb pillanatát, ezt rajzolta – nyújtott át egy rajzot. – ?t ábrázolja a kórházi ágyon, perfúziókkal, s önök mindketten ott ülnek az ágya mellett, s fogják a kezét.
– Hát az számomra is hihetetlen öröm volt, amikor kómából felnyitotta a szemét… – szólt Éva bizonytalanul. Érezte, hogy e rajz ennél többet mondott a pszichiáternek.
– Ugye válóperes a hangulat a házban?
– Ha a gyermek nem került volna kómába, eddig beadtuk volna a válókeresetet – mondta Éva.
– Aznap, amikor bejelentettem a feleségemnek a válási szándékomat, akkor került el?ször kómába – vallotta be Ádám.
– A stressz alatt a szervezet olyan hormonokat termel, amelyek megnövelik a cukorszintet. Népesen is mondják: “Felment a cukra”. A nagy bajban gondolom helyreállt id?legesen a családi béke, de csak addig, amíg a gyermek helyre nem jött.
– Jesszusom, a második eset el?tt is veszekedtünk egy nagyot – rémült meg Éva.
– Harmadszor pedig azzal jöttem haza, hogy találtam magamnak válóperes ügyvédet…
– Igen, a házasságukat a gyermek betegsége tartja össze. Ahányszor baj van, ? kómába esik, s megint helyreáll a családi béke.
-S ezt ? el?re megfontolt szándékal csinálja?
– Az els?t nem hiszem. Lehet, a másodikat sem. De a harmadikban már nem vagyok biztos…
– Tehát ha elválunk, ? meg fog halni… S ez a lelkünkön fog száradni…De hát ez zsarolás… – futott ki Ádám száján.
– Annak is veheti…
– Én ezt a kölyköt… – morogta Ádám, de az orvos félbeszakította.
– Mit csinál vele? Mivel fenyegeti meg, hogy ne merjen öngyilkos lenni?
Legutóbbi módosítás: 2009.03.18. @ 16:48 :: Vandra Attila
