Velem sír ma az alkony,
az ellopott idő szótlan ül ajkamon,
kereslek, kutatlak, hogy hazatalálj
ringó álmaim bölcsőjébe.
Tenyered arcom néma oltára,
ujjaiddal finoman körberajzolsz,
testem ívét követve játszol a fénnyel,
magamnak tudlak minden rezdülésben.
Árvára gömbölyödő testem
szíved rejtett zugaiba rekedt
csenddel álmodik.
Csituló szél simul az ég horizontjára,
gyere, ugorj velem ebbe a
szédítő mélybezuhanásba,
szakítsd ki belőlem ezt a fáradt csendet,
hogy légtáncunk kábulatában,
szelíd bujasággal ölelhessem tested.
Esendő szeretőkké szerelmesedünk,
sóhajként feszülünk egymásba,
ölelésed sejtelmes, pillantásod vad titok,
ruhátlan csenddé vetkőzzük önmagunk.
Ne hagyd elveszni szememből
kóborló csillagunk játszva-fényét,
hisz ezek a mámorba bújt pillanatok,
védtelen pőreséggel keringőznek
céda világunk omladozó peremén.
Az éjben alvó árnyak ölében,
szökik az idő, halványul a lét,
egyre szűkebb az estvilág kapuja,
mennyeket szaggató fájdalommal
mélyen kong felettünk a hajnal dobja.
Talán mi is ott vagyunk már valahol,
Isten előtt állva, egy jelre várva,
hogy egyszer(csak) beleboldoguljunk,
mindhalálig szerelemmel
a félszeg magánnyá bábozódó
szívbe-dobbanásunkba.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
