Nagyajtai Kovács Zsolt : MÁGNESES MEZŐK

Véget ért a zene, csönd van…*

 

 

 

Januári szombat este, háromnegyed kilenc. Szép éjszakát kívántunk egymásnak, pihentető éjszakát, úgy, mint régen. Csak régen előtte órákig beszélgettünk egymással a számítógépen keresztül, most nem. Csak régen előtte hosszasan csókolóztunk, most nem… Most jó éjt kívántunk, én Neked, Te nekem. És én most ennek is örülök. Mert van remény…

Fáradt vagyok. Agyam nem működik, csak egy irányba vezet. Pihennem kellene cseppet, másra gondolni, másra figyelni, másra összpontosítani. Nem tudok, nem megy. Azt hiszem, hogy akarok és tudom, hogy nem is akarok… Zenét, valamilyen muzsikát kell hallgatnom, az pihentet, az jó, azt szeretem.

Jean Michel Jarre: Pekingi koncert. Ez jó lesz, ez az ember zseni, és gyönyörű dallamai vannak. Beteszem a gépbe az első lemezt, fejemen a fülhallgató és hallgatom a bevezető hangsorokat. Nyitány… A monitoron Te jelensz meg. Távol vagy, de jössz, jössz (!) felém… Becsukom a szememet, nem nézem a monitort. Lelki szemeim előtt még élesebb a kép… Már nagyon közel jársz hozzám, tisztán látlak, de nem vagy még egészen közel… Most már magamat is látom. Állok Veled szemben, nyújtom a kezemet Feléd, de nem érlek el, még nem… Equinox IV — Napéjegyenlőség. Nem is igaz, akkor lenne napéjegyenlőség, ha Te is nyújtanád a kezedet, s a kezeink összeérnének. A kezem és a Te kezed, melyről már tudod, hogy oly’ nagyon fontos nekem… Megvárom a napéjegyenlőséget, akkor már biztosan újra foghatom a kezedet. De addig is utazom Hozzád — egyszer oda kell, hogy érjek.

Lemezt kell cserélni, a koncert második lemeze. Az utazás folytatódik, az első szám címe a lemezen Orient Express. Igen, rajta vagyok, utazom, Hozzád sietek. Következik a Magnetic Fields… Vonzások, mágneshatás, mágneses érzés, mágneses földek. Mágneses Mezők. Három számon át, a megérkezés után, halkan, csendben beszélgetünk. Közelebb vagy hozzám, de még mindig van picinyke távolság, pár centi, a kezeink között. A negyedik tételnél csak a szádat látom, a gyönyörű ajkaidat, hozzám szólsz, nekem beszélsz, és csakis én tudom, hogy mit… Szépen szólsz, és most a szemeidet is látom. Csillog, mintha könnyes lenne… Ugye, nem sírsz, Iduska? Nem, nem, nem sírhatsz, hiszen közelebb vagy hozzám, mint bármikor… A lassú rumba szól a fülemben, lágy, összekötő, felkészítő zene, állunk egymás előtt, és az ujjaink — most összeérnek. Már nem csak az ujjaink, az ajkunk is összeér, csókban ölellek, csókban ölelsz. Az utolsó előtti szám, a Magnetic Fields II, felszabadult, boldog örömdallamát egybefonódva hallgatjuk, az örömritmusra már együtt mozdulunk… Kezem a kezedet szorítja és viszont. Látom a gyönyörű ajkadat, szorítalak magamhoz, szinte eszelősen, hát itt vagy, újra itt vagy!!!

Véget ér a zene, csönd van, mérhetetlen, üres, bántó csönd. Alszunk. Aludni kell… Aludnom kell. Aludnom kellene, de csak a mérhetetlen, üres, bántó csöndbe bámulok.      

Legutóbbi módosítás: 2009.02.09. @ 11:57 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest