Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 6.

Nyomtatás

6.

Arra ébredtem, hogy a fürdőszobában folyik a víz. Nyitva felejtettem volna csapot? Aztán rájöttem, hogy nem egyedül vagyok. Kimásztam az ágyból. A konyhában már Sara serénykedett.

– Jó reggelt! Jól aludtatok?

– Jól, de ami azt illeti még aludtunk volna. Gyere, igyál egy kávét, friss. Addig Mazal is készen lesz.

Megreggeliztünk és utána elindultunk. Lekísértem őket az autóbuszhoz és nagy búcsúzkodás után el is mentek. Én azon gondolkodtam, mi elintézni valóm van még. Hú, a fene egye meg! Nekem be kellene jelentenem, hogy elutazom. Kaptam is magamat és elmentem a városparancsnokságra. Sok baka várt már a sorára. Civilben voltam, így nem tudtam kihasználni azt az előnyt, hogy továbbszolgálós vagyok. Egyszer csak kijött egy tiszt, akit már ismertem.

– Jó reggelt Avi! Mire vagy kire vársz?

– De jó, hogy találkoztunk. Holnap utazom külföldre, és be kellene jelentem, hova megyek, hol leszek elérhető.

– Holnap utazol, és ezt nem intézted még el?

– Az egész olyan váratlanul jött, és ez csak most jutott eszembe. Különben szabin vagyok, mert anyám nem régen halt meg, és kaptam szabadságot. Az egész utazás, csak múlthéten pattant ki a fejemből. Valakivel kell találkoznom Romániában. Nem láttuk egymást jópár éve, és most lenne rá lehetőség. Már meg van minden, és holnap délután repülnék.

– Nagy szerencséd van, hogy velem futottál össze. Add a katonakönyvedet és várj itt rám!

Pár perc múlva jött is már vissza.

– Na figyelj rám te lökött! Most fogod az egész paksamentumod, a repülőjegyed és leutazol Tel Avivba a Kirjára. Gondolom tudod hol van. Megkeresed ezt az osztályt, ott van ahol az információ. Már tudnak rólad, és várnak. Ha ma nem mész oda és nem adnak egy papiruszt a kezedbe, nem tudsz utazni, mert nem engednek ki.

– Téged tényleg az Isten küldött elém! Én nyugodtan mentem volna ki holnap a reptérre, hogy minden rendben.

– Elviekben rendben is lenne a dolog, mert ha nem Romániába utaznál, akkor mielőtt bemész a tranzitba elég lett volna kiállítani egy kilépési papírt, amit lepecsételnek, mikor mész ki a géphez. De Románia az nem nyugat. Tetszik érteni! Na itt a katonakönyved és menj, intézd!

Mégegyszer megköszöntem a segítségét és rohantam haza, mert a jegy otthon volt, és át is akartam öltözni, hogy mégse civilben menjek. Már majdnem dél volt, mire Tel Avivba értem. Éppen ebédidő, ami a legrosszabb. Vagy elkapok valakit, vagy várhatok, amíg visszajön az illető és hajlandó szóba állni velem. Szerencsém volt, mert az adott irodában voltak. Bemutatkoztunk és mondtam, mi járatban vagyok.

– Várnod kell, mert ebédelni mentek. De félóra múlva vissza is jönnek, mert annyi az ebédidő – mondta a katonalány. Ahogy nézegette a papírjaimat hirtelen felkiáltott,

– Á, te vagy az, akinek kiutazási engedély kell?

– Igen, én volnék az.

– Így is, úgy is várnod kell, mert a papírok már ki vannak állítva, csak előtte a főnökkel kell beszélned, csak utána stemplizhet. Szerencséd volt, hogy a városparancsnokságról leszóltak, mert különben várhattál volna, míg sorra kerülsz és az legalább egy hét.

Na, el is gondolkoztam kissé, hogy a Hübele Balázs az most jót röhöghetne magában, hogy ember tervez és aztán…! El is határoztam, hogy mostantól kicsit körültekintőbb leszek, mert nem hiányzik még újabb meglepetés. Jó meleg volt az iroda, hiába dolgozott a légkondi. Pillanatok alatt éreztem, hogy a hátamon patakokban folyik az izzadság. Már nagyon ideges voltam, mert a fél óra bőven lejárt. De hát jómagam is katona voltam, pontosan tudtam, hogy az a félóra mindig jóval több. Végre visszaért az egész kompánia. Két tiszt, meg a titkárnőik.

– Rám vársz? – fordult hozzám az egyik tiszt.

– Nem tudom! Egy kiutazási engedély kellene. Holnap utazom, itt a repülőjegyem is.

– Szóval te vagy az a hederai, aki csak úgy neki akart vágni a vakvilágnak?

– Na nem a vakvilágnak, csak Bukarestnek.

Leültetett és vagy egy félóra hosszat kérdezgetett, hogy hova megyek, kivel találkozom, miért találkozom. Csomó olyan kérdést tett fel, amitől kicsit olyan érzésem támadt, hogy most hol is vagyok? Tel Avivban vagy Budapesten.

Átadta a papírokat.

– Máskor legalább két héttel előre szólj be, hogy engedélyt kapjál! Még egy utolsó kérdés: Magyarországra nem áll szándékodban átmenni?

– Szándékomban lenne, de tudom, hogy nem engednének be, tehát meg sem próbálom.

– Akkor jó utat, és legközelebb, ha keletre akarsz utazni, két héttel előre jelentkezzél – figyelmeztetett újra!

Már viharzottam is kifelé. Mivel közel volt a vonatállomás, nem mentem be a buszvégállomásra, hanem a vonathoz mentem. Szerencsémre jött éppen, igaz egy fél órát kellett rá várnom. Beszaladtam egy közeli büfébe és vettem enni és inni valót. A vonat tömve főleg katonák, dacára, hogy vasárnap volt, ami rendes munkanap.

– Mi a fene van? – gondolkoztam el. Aztán ránéztem az órámra és tudtam. Négy múlt. Ilyenkor kezdenek kiáramlani a bázisokról azok a bakák, akik naponta hazautazhatnak. Mire Hederára értem már elmúlt öt óra is. Vártam a buszra, ami bevisz a vonattól a városba, de nem akart jönni, így elindultam gyalog. Mire kiértem az útra már jött is visszafelé a busz a vasúttól. Igen, de a megálló vagy jó kétszáz méterre volt, és futni nem akartam, mivel felmértem, hogy esélyem nincs odaérni. Azért intettem, hátha megáll, látva, hogy katona vagyok. Szerencsém volt, mert kinyitotta az első ajtót, hogy száljak fel. Bemutattam az igazolványom, és kerestem egy üres ülőhelyet is.

A városban majdnem a lakásig mehettem volna, de leszálltam a buszvégállomáson, hogy az információn megkérdeztem, mikor megy másnap autóbusz egyenesen a reptérre. Sajnos csak egy busz volt, ami a reptéren megállt, de az már délben ott van, és akkor majd négy órát várok a gép indulásáig. A másik minden húszpercben megy Tel Avivba, és onnét egy másik busz ki a reptérre. Nem döntöttem el ott, hanem hazamentem, majd pakolás közben meggondolom, melyiket válasszam. Csomagolni világ életemben utáltam. Mindig csak nagyon kevés dolgot vittem magammal, ha utaznom kellett, és ha valami hiányzott, azt akkor az adott helyszínen szereztem be. Na de most olyan helyre megyek, ahol mindez nem biztos, hogy megy. Ezért a nagy koffert halásztam elő. Trikók, alsónemű, zokni az kell egy halommal, mert mosni azért még sem fogok. Ingek, egy sportcipő, kozmetikai szerek és kész. Mindent bepakoltam. Lötyögött az egész, alig lehetett tíz kiló, hát betettem még egy pár cipőt, és biztonság kedvéért egy pulóvert is, hátha hideg is lesz, vagy esik az eső. De így sem lett nehezebb. – Na akkor nem vészes, ha átszállok Tel Avivban – gondoltam.

Relatív rend volt, de még rendbeszedtem a lakást, hogy közvetlen a hazautazás után ne kelljen rögtön takarítanom, neki estem. A frigó volt még gond, mert túl sokat vásároltam, és nem bírtam betenni a fagyasztóba, úgy tele volt. Na bumm! Vagy jó lesz, mire hazajövök, vagy nem. Még kicsit néztem a televíziót, aztán lefeküdtem aludni.

Sokáig nem tudtam elaludni, mert fel voltam spannolva azért rendesen, hogy mi is lesz majd tulajdonképpen.

Reggel korán ébredtem. Ellenőriztem még utoljára az összes papírt, pénzt. Úgy döntöttem elmegyek mégis a közvetlen buszjárattal. Akkor nem kell cipekednem, meg marad időm a reptéren vásárolni is. Volt egy vágyam: egy fényképezőgép.

Még annó, a bázison láttam egy fotómagazinban. A legújabb Pentax MX szuper. Ha Tel Avivban akartam volna megvenni, igen csak borsos árat számítottak volna fel. Talán lesz a repülőtéren, és hitelkártyával meg is tudom venni. Tízre már lent is voltam a busznál. Sokan vártak már a buszra és még „áldottam” is magamat, hogy a közvetlen járattal megyek. Ki tudja: ha itt ennyien várnak a járatra, akkor mi lehet Tel Avivban? Végre begördült a busz. Sok hely nem volt rajta, mert már nem ez az első megállója. Szóltam a sofőrnek nyissa ki alul a csomagtartót, hogy a bőröndöt ne kelljen felcígölnöm az utastérbe. Elég döcögős volt az út, mert minden nagyobb városnál megállt.

Már Tel Avivban voltunk, és itt aztán szinte csak lépésben tudott előre araszolni, mert pont a déli csúcsba érkezett. – De jó, hogy ezzel a busszal jövök – gondoltam. Fél egy is elmúlt, mire beértünk a terminál elé.

Még nem álltak sokan a pultnál. Elintéztem jegykezelést, mindent, és indultam be a tranzitba. Rengetegen voltak a repülőtéren. Az útlevélkezelés gyorsan ment, és milyen szerencsém volt, hogy elintéztem a katonaságot, mert rögtön ezt az igazolást kérték, mielőtt odaadhattam volna az útlevelem. Bent a tranzitban megkerestem az üzleteket, és az egyik fotó üzletben megláttam a Pentaxot. Majd egy félórán keresztül próbálgattam, teszteltem, aztán mondtam az eladónak, hogy gondolkodom rajta, valószínű visszajövök. Innen bementem az illatszer boltba és különleges kölnik közt válogattam. Mert mit is vihetek, meg küldhetek ajándékba? Túl drága és valami nagy dolog, azt nem illik. Nem csak az illatra figyeltem, hanem az üvegek formájára. Végül is hosszas keresés után találtam egy különleges illatot, és különleges üvegformát. Egy Judith Müller kreáció volt, és neve Jeruzsálem. Az üvege, a jeruzsálemi Dávid tornyot mintázta. Gyorsan meg is vettem belőle kettőt. Gondoltam, ezt küldöm a mamájának – úgy ismeretlenül. Vettem még cigarettát is, mert ki tudja milyent kapni ottan. Így lassan, lassan elment az idő. Nagyon gondolkoztam, hogy megvegyem e a Pentaxot, de elnapoltam.

Már javában gyülekeztek az utasok, amikor megjelent egy csinos utaskísérő és közölte, előreláthatólag késés lesz, mert Bukarestből még nem érkezett meg a TAROM gépe. Ejnye, itt valami nem stimmel, gondoltam. Én eleve az ELAL járatára váltottam jegyet. Ültem már keleti gépen, de nem kívántam egyik zsigeremben sem újra kipróbálni.

Érdeklődtem, nincs itt valami tévedés?

– ELAL járat nincsen. Csak a TAROM–nak vannak járatai Bukarestbe.

– De én ELAL–ra váltottam a jegyet, nem TAROM–ra.

– Sajnálom, de nem hiszem, hogy csalódás fogja érni: a TAROM is ugyan úgy célba juttatja majd, mint az ELAL.

Na nesze neked – gondoltam! Itt a második pechem. A kedves ismerősöm jól átvert a jeggyel, mert nem hiszem, hogy a TAROM egy árban árulja a jegyeket az ELAL–lal, és az ELAL kicsivel kényelmesebb, mint a TAROM. Mert szinte biztosra vettem, hogy orosz géppel kell majd repülnöm, vagy TU, vagy IL. Az utóbbi légcsavaros és nem túlzottan biztonságos. A Tel Aviv–i repülőtérről ki is akarták már régen tiltani, de pont a TAROM miatt nem lehetett. Csak az nem ment a fejembe, miért nem repülhet az ELAL Bukarestbe, és miért nem mondta meg az utazási irodás ismerős. Rajtam kívül, még több utas is nemtetszését fejezte ki. Utána szaladtam a kedves légikisasszonynak, és megkértem, hogy mondja meg, hol kapok közelebbi információt.

– Én csak azt tudom ajánlani, hogy keresse meg a központi információt itt a tranzitban.

Nem voltam elragadtatva a válaszától. Meg is találtam az információt, ahol már másik is voltak ugyanezekkel a kérdésekkel.

– Hölgyeim, és uraim – kezdte az alkalmazott. Sajnos az a helyzet, hogy mind a mai napig nem sikerült megegyezni a bukaresti repülőtér működtetőivel, hogy  ha ELAL gépet akarnak fogadni és indítani, akkor tartsák be az általunk előirt biztonsági előírásokat. Sajnos mindez ideig nem tettek kérésünknek eleget, ami mögött persze üzleti érdekek vannak, mivel így egyedül csak ők közlekedhetnek járatot ezen a távon.

– Ezt még értjük, szólt be egy hang, de miért adják el a jegyeket, ugyanabban az árban, mint az ELAL, ha nem tudják ugyan azt a szolgáltatást nyújtani.

– Erre sajnos az egyetlen magyarázat, a nemzetközi ártarifa, ami a minőség alapján van felszámítva a távolság függvényében. Az ár egyébként 380 dollár, plusz a repülőtéri díj, összesen 425 dollár.

– Mikorra érkezik ide a gép és milyen típusú?

– Erre nem tudok pontos választ. Legkésőbb nyolckor el kell indulnia Tel Avivból, hogy éjfélig oda is érjen, mert az Ottopéni reptér csak éjfélig fogad gépet.

– A géptípust mondja – kiabálták már többen is.

– IL18–as propelleres gép.

– De ezt a géptípust ki akarták már régen tiltani az itteni repülőtérről!

– A román partnernek, egyenlőre nincsen megfelelő számú Boingja, hogy ezeket közlekedtesse ezen az útvonalon.

Többen még maradtak vitatkozni, hogy kérik vissza a repülőjegy árat, vagy írják át másik időpontra, amikor más típusú gép repül, és nem IL 18as. Én odébb álltam, de magamban forrtam a dühtől. Jól kezdődik ez az egész! Akarok találkozni valakivel, akit sok éve nem láttam, és most tessék, itt van neked! Elkezdtem magamban számolgatni. Szóval éjfélig kell odaérni. Az Andi gépe biztosan ott lesz négyre, és biztosan pontos lesz. Szóval négytől éjfélig, és ez egy étteremben, vagy presszóban ülve. Atya világ! És még értesíteni sem tudom sehogy sem, hogy megyek csak várjon türelemmel.

Dühömben visszamentem a fotó üzletbe, és megvettem a Pentaxot, egy tekercs Kodak color filmmel, amit bele is tettem. Legalább ennyi hasznom legyen már ebből az útból! Utána megkérdeztem, cirka mikor érkezik a bukaresti gép, és mikor indul majd, de erre senki sem tudott egyértelmű választ adni. Bementem a reptéri étterembe, de nem találtam kedvemre való ételt, pofátlanul drágának is találtam, így kifordultam, és visszamentem a váróterembe. Megcsappant erősen a repülni akarók száma. Ha maradtunk negyvenen, akkor sokat mondok, de mindenki csendben, és fegyelmezetten várt. Bizonyára már nem először csinálják ezt az utat végig – gondolkoztam el.

Hat óra, és gép még sehol. Sokan ismét elkezdtek idegeskedni. Ekkor megszólat a hangos bemondó, és közölte, hogy a bukaresti járat megérkezett, és előreláthatólag egy óra múlva el is indul visszafelé. Mindenki az ablakokhoz ment, hogy szemrevételezzék a „gépmadarat”. Nem volt túlzottan bizalomgerjesztő. Négy propellerje kitartóan dohogott, és hatalmas füstöt hagyott maga után. – Csak Bukarestig jusson el valahogy – ismételtem magamban. Háromnegyed hét felé elkezdődött a beszállás. A gép belül nem volt teljesen kitakarítva, így az előző utasok nyomai még jól látszódtak. Papír fecnik, elszívott cigarettavégek, üres üvegek és poharak minden felé. Három stewardes volt a gépen, ebből kettő egyfolytában azon serénykedett, hogy némi rendet teremtsen. A harmadik meg a beszálló utasokat kísérte a helyükre. Úgy fél nyolc lehetett mire a levegőbe emelkedtünk.

Amint elaludt a lámpa, ami a dohányzást tiltotta, rögtön rá is gyújtottam! Alig slukkoltam kettőt, amikor jött az egyik stewardes, és megkért, hogy most fejezzem be a dohányzást, dacára annak, hogy a lámpa kialudt, ami azt jelentette, hogy ki lehetett kapcsolni a biztonsági övet és rá lehetett gyújtani. Na de itt teljesen más szabályok voltak érvényesek, mint más gépeken. Kezdték felszolgálni az ennivalót. Valami sülthúsféle krumplival és salátával, utána valami süteményforma is ott búslakodott egy másik tányéron. Italt külön kellett kérni persze, ezért már pénzt is kértek, vagy lehetett inni teát, illetve a vizes kávét, aminek se íze, se bűze nem volt. Miután nagy étvággyal megettem a cipőtalpnak is beillő húst, meg a vizes krumplit, ami csak forró volt, kértem egy teát, és bevágtam a szunyát. Hamar elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, amikor ébresztettek, hogy kapcsoljam be az övet, mert rövidesen leszállunk. Magamban egy hálaimát rebegtem el, és kértem a sorsot, hogy most már a végén ne történjen semmi rendkívüli.

A gép szerencsésen földet ért. A kiszállás már nem volt annyira zökkenőmentes. Mindenki tolakodott és minél előbb el akarta hagyni a gépet. Kár volt a nagy igyekezet, mert két buszt küldtek a géphez, amik csak akkor indultak el a terminál felé, amikor az utolsó utas is kiszállt. Az egész reptér teljesen sötétben volt, mintha légitámadás veszélye forgott volna fenn. Bent a terminálban is csak pár lámpa égett. Viszont mindenütt gépfegyveres rendőrök álltak. Te jó Isten hová is jöttem! Előkotortam az útlevelem – és ahogy Zoli mondta – beletettem egy százdollárost. Elértünk az útlevél ellenőrzéshez. Átnyújtom az útlevelem. Kapásból oda lapozott ahol a százas lapult. Rámnézett szigorú szemekkel, majd megnézte az útlevélfotót, és beleverte a stemplit. Valamit morgott románul, de abból én nem értettem egy szót sem. Mentem amerre a tömeg ment. Néptelen, kihalt és sötét volt az egész repülőtér. Csak mindenütt a géppisztolyos rendőrök. Már a kijáratnál voltam, amikor az egyik rendőr valamit motyogott románul. Intettem, hogy nem értem, mire egy utas a segítségemre sietett.

– A hivatalos pénzváltásról kér papírt. Váltott be pénzt?

– Még nem csak a határőrnek adtam egy százast, és kaptam érte egy pecsétet az útlevélbe.

– Menjen vissza és ott, ahol a sor áll, ott váltson legalább ötven dollárt. Többet ne, hiába is kérik. Ennyi a napi tarifa.

Kelletlen odaálltam a sorba. Végre rám került a sor és én az ötvenes kupont adtam oda, amit az irodában kaptam.

– Készpénz? – kérdezték rossz angolsággal.

– Van, de én csekket szeretnék váltani.

Ha nehezen is de elfogadta. Ezután már ki tudtam menni, ahol az egész népet egy sötét folyosón tereltek át, oda ahol a csomagokat hozzák ki. A futószalag köhögve elindult és kezdtek befelé jönni a bőröndök, útitáskák. Szerencsére az enyém az elsők közt volt. Végre elindultam a kijárat felé. Szinte sehol egy lélek, minden kihalt, csak pár lámpa égett halvány fénnyel. Nem volt nehéz Andit észrevennem. Ott állt szegény a kijárat mellet, kezében egy olcsó krimi könyvvel, amit szerintem már rojtosra olvasott.

/folyt. köv./