Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 13.

*

13

 

– Én már sok mindenről halottam, és sok baromságot át is éltem, de ez aztán mindennek a teteje. Ezek nem tudják már, hogy kit, hogy és merre, meddig vágjanak meg. Így nemhogy csábítják a turistákat, de egyenesen elűzik! Megértem, hogy a nagy koncból mindenki akar kaszálni, de hát így?

– Nekem hiába mondod, én életemben először járok itt, és szerintem utoljára. Nálunk sem mennek a szomszédba megtanulni, hogy, hogyan kell átverni, vagy megsarcolni a nyugati turistát. A Balcsin ötpercenként igazoltatnak a mai napig, ha valami jobb bárban vagy, étteremben töltöd az idődet, de a külföldivel mindig udvariasak, és előzékenyek. Na nem csak a dollárért, mint ezek. A magyarok mindig is jó vendéglátók voltak. Tudták, és tudják a mai napig, a visszatérő vendég a jó vendég, és ezért valamit nyújtani is kell, hogy vissza is jöjjön. Ilyen még nem fordult velem elő, hogy rendőr kísérjen vissza a szállodámba!

– Most ez is megtörtént, de ne is törődj vele! Menjünk inkább tusolni egyet. Utána, ha van még kedved, lemehetünk a diszkóba is.

– Nagy kedvem nincs, de mást mit lehet csinálni? Romantikázni nem, mármint ott ahol én akarom. Nem csodálkoznék, ha ide a szobába is bekopogtatna egyszer valami, kitudja milyen hülye, hogy elnézést, de önök nem házasok, hogy merészelnek közös ágyban aludni, és közös szobában lenni?

– Ha tudnák, hogy közösen tusolunk is!?

– Biztosan lecsuknának minket! És utána még ki is toloncolnának és tiltanának ebből a paradicsomból!

– Mindezt azért is csinálják, hogy költsél! Mert egy idő után megunod az ágyat, ami meleg és átizzadt. Hiába számit luxus hotelnek, se az ágyneműt, se a törölközőket nem cserélték! Pedig jobb helyeken, kétnaponta csinálják! Légkondi nincsen, és ha kinyitod az erkély ajtót, akkor nem csak levegő áramlik be, hanem más is, amiktől éjszaka nehezen lehet elaludni, és reggelre több kis piros viszkető göböcske jelzi a hívatlan vendégek látogatását. Tehát van egy diszkó, ahova bemehet az úri közönség. Ihat, táncolhat, és költhet!  Ha esetleg éjszaka kedve szottyan fürdeni, azt nem lehet. Mit képzel az a turista, hogy majd ingyen használhatja a tengerpartunkat? Meg még ráadásul fördőruhában?

– Hagyd abba – mondta fuldokolva a nevetéstől Andi! – Mondd inkább, mit vegyek fel ma, e jeles intézmény meglátogatására?

– Ha lenne egy apáca ruhám, akkor azt húznám rád! Én meg beöltöznék papnak!

– Nem hiszem, hogy sikerünk lenne!

– Szerintem sem! Egy trapéz gatya, és egy trikó megfelel. Csak a trikó alá vegyél melltartót. Lehet, hogy erkölcscsősz van a diszkóban, na meg nem kell, hogy mások legeltessék a szemekeit.

– Hadd legeltessék, ha nem molesztálnak! Különben is, amikor lent voltunk, egy csomó csaj anélkül táncolt és nem dőlt össze a világ! Sőt ügyet sem vetettek rájuk.

– Ne vegyél már komolyan kicsim? Hülyülök még mindég!

A diszkó most is ugyanúgy tele volt. Igen ám, de az ajtóban egy asztal mellett frakkos, pincérnek is kinéző egyén belépő díjakat szedett. Tartotta a markát, majd több nyelven is mondta, hogy fejenként két dollár, vagy ennek megfelelő más valuta.

– Elnézést, ma mitől kerül pénzbe a diszkó? Tegnap is itt voltunk, és senki sem kért egy fillért sem!

– Ma fizetni kell és kész! Be akar menni vagy sem?  – kérdezte rossz angolsággal

– Mi itt szállóvendégek vagyunk, írja a számlámhoz, mert csak VISA kártyám van.  

Bemondtam a szobaszámot és már be is mentünk. A pasasnak nem tetszett, de nem szólt semmit. Most már amúgy is írhatja, hiszen kifizettem az egészet előre, sőt egy nappal többet is, amit majd vissza fogok kasszírozni, ha pénteken elmegyünk.

Héber szavak csapták meg a fülemet. Egy asztalnál ismerősök ültek. Egyikük ugyanaz a srác, akivel Bukarestben is találkoztunk.

– Szisztok! Van itt még két hely számunkra?

– Miért ne! Húzzatok ide két széket, és annyi! Hogy érzitek magatokat, és milyen volt a repülőút?

Kicseréltük eddigi tapasztalatainkat, benyomásainkat, megbeszéltük, hogy nem érdemes tovább maradni, mert neki is tele a hócipője azzal, hogy lépten–nyomon át akarnak vágni a tökéletesnek nem mondható ellátásaikkal.

– Akkor jó utat nektek péntekre! – búcsúztunk.

– Kösz! Remélem, túléljük.

Nem maradtunk a diszkóban záróráig, jóval előtte felmentünk aludni.

 

Másnap nem ébredtünk fel reggel. Az ajtóra kiakasztottuk a táblát, hogy ne zavarjanak. Valamikor délután három felé tértünk magunkhoz. Hogy mi mindent csinálhattunk az alváson kívül, azt már ne firtassuk. De azért aludtunk is. Tusoltunk, és utána leültünk az ágyra. Percekig csak néztük egymást, nem tudtunk megszólalni. Lett volna bőven mit mondani egymásnak, de egyikünk sem akarta elkezdeni. Végül Andi törte meg a nagy hallgatást.

– Szép volt ez a pár nap veled. Nagyon jól éreztem magamat és kár, hogy holnap már vége. Nem tudnál velem jönni Pestre?

– Én szívesen mennék, de tudod, hogy nem engednek be. Hiszen akkor nem itt találkozunk. Egyszerűbb lett volna, ha én egyenesen oda utazom hozzád. Na, de ha a politika ilyen, és nem tette ezt lehetővé. Ilyen a világ, sajnos! Talán még megéljük, hogy megváltozzon. Nem fog most rögtön bekövetkezni, de le kell, hogy dőljenek ezek a falak! Európa közepe nem maradhat ilyen, mert így élhetetlen!

– És addig mit csináljak én? Most lehet, hogy hülyének fogsz tartani, de én a feleséged akarok lenni!

Más erre biztos levegőért kapkod és felkapta volna, csókokkal elárasztva, és már akkor kimondta volna a boldogító igent.

– Egyáltalán nem! Én is hasonlóan érzem, de ez valahogy természetes. Nagyon szép volt ez a pár nap, de ez csak amolyan nyaralásféle volt. Szó se róla megismertük egymást, és én is nagyon szeretnélek örökké magam mellett tudni. Akármilyen nehéz, várnunk kell! Nem csak amiatt, hogy se te, se én nem mozoghatunk szabadon, és nem tehetünk azt, amit szeretnénk. Várjuk egy kicsit! Na, nem azért, hogy bekövetkezzen az, amit felvázoltam, mert az úgy sem következik majd be egyik percről a másikra. Adjunk egymásnak egy évet! Ha egy év után is így fogjuk gondolni, akkor majd megint találkozunk, és találunk valami módot legálisan összeházasodni Budapesten. Ezért talán beengednek majd. Ha kibírjuk azt az egy évet, úgy hogy csak telefonon beszélgetünk és levelezünk, akkor biztosan komolyak a szándékaink.

– Nem bízol meg bennem? Azt gondolod, menekülni akarok valami elől, és mindegy, hogy hova, és mibe? Tudom, hogy ott háború van, és azt is tudom, hogy ha kimegyek, évekig nem mehetek majd vissza, nem láthatom az anyámat, senkimet sem. Tisztában vagyok ezekkel, hidd el. Nem egy meggondolatlan lépés lenne részemről. És azt se gondold, hogy egy pénzes pasasnak tartalak, akit meg akarok fogni. Nem egyet és nem kettőt találhattam volna! Nem nagyképűségből mondom, de már régen Amerikában lehetnék.

– Andikám – fogtam át a vállát, mert eltört a mécses. – Én persze, hogy hiszek neked és ugyanúgy szeretlek, de türelemmel kell lennünk! Nem hagyhatod most anyukádat ilyen helyzetben egyedül. És a nagyszüleid is megérdemlik azt, hogy ott legyél mellettük. Tudom, hogy ez nagyon nehéz lesz. Azt meg már nem mondom, hogy anyádnak pont ez hiányozna, hogy utána még a rendőrség is abajgassa, amiért nem mentél vissza. Innét amúgy sem tudnál velem jönni, mint Magyarországról. Hiába próbálnák bárkit is megvesztegetni, ebben egyformák. Keletit nem engednek az országukon keresztül elmenni, disszidálni. Nyugodj meg! Ki fogjuk bírni valahogy.

Az este hátralévő részét mászkálással töltöttük. Elmentünk vacsorázni is az étterembe utoljára. A kis erdélyi pincérlány szolgált ki ismét minket. Ideges volt nagyon, de nem akart velünk beszélni, hogy mi is történt még. Nekünk meg szintén megvolt a magunk búja–baja. Volt vagy éjfél, mire ágyba kerültünk. Hogy mikor aludtunk el, nem emlékszem. Reggel kopogtatásra ébredtünk.

– Hat óra, ébresztő!

Az ágyból szóltam ki, hogy köszönöm.

– Ha nem lennél itt mellettem, azt gondolnám, hogy a bázison vagyok. Igaz ez csak akkor volt, amikor a tényleges katonaidőmet szolgáltam, akkor is csak pár hónapig, amikor még kopasz voltam. Utána meg kellett tanulni magamtól ébredni.

– Pakoljunk lassan és menjünk. Még egy nehéz délelőtt vár ránk.

– Te még ma este itt fogsz aludni, ugye?

– Nem tudom. Ha kapok délutánra gépet, akkor lerepülök Bukarestbe, és onnét a reggeli géppel megpróbálok hazarepülni. Feltéve, ha van reggeli járat, és helyet is kapok rajta.

– Akkor, most te is összepakolsz?

– Nem tudom. A szoba ki van fizetve holnap reggelig, ezzel semmi gond nincs! Tény, hogy nagyon nehéz lesz nélküled. Te mit tanácsolsz?

– Szerintem pakolj össze. A recepción talán el tudod majd intézni, hogy azt az egy napot visszafizessék.

– Na, akkor én is behányom a kofferem, és úgy megyünk már le, hogy reggelizünk, és megyünk egyenesen a reptérre.

A recepcion még az éjszakás személyzet dolgozhatott, mert amikor elmondtam a kérésemet, csak heteltek–hatoltak, hogy meg kell várjam a váltást.

– Nem tudnák most elintézni?

– Ha az megfelel önnek, akkor a felét ki tudjuk fizetni az utolsó napnak.

– És miért nem az egészet? Elvégre 11 előtt hagyom el a szobát, nem okozok maguknak veszteséget!

– Megkérdezem uram, nem dönthetek egyedül. Menjenek reggelizni, addig intézkedem.

Mire visszamentünk a recepcióra ott volt kikészítve a teljes egy nap bére. Adtam egy pár fillér borravalót, és már mentünk is ki a taxihoz, ami ránk várakozott. A sofőr várakozásteljesen nézett rám. Én viszont a taxiórára lestem rögtön, és láttam nincs bekapcsolva.

– Háromszáz lej és két doboz Kent jó lesz a reptérig? – Bólintott.

 Pontosan érkeztünk ki, és már javában folyt a beszállás.

– Most ne bámészkodjunk, mert nincs időnk! Ha a beszállókártya már a kezedben lesz, akkor búcsúzkodunk.

Beálltunk a várakozok sorába. Végre sorra kerültünk. Andi átnyújtotta a jegyét és az útlevelét. A nő, aki átvette, nézegette aztán így szólt.

– Ez a jegy nem érvényes!

– Miért nem érvényes? – kérdeztem, mert Andi csak elkerekült szemekkel figyelt. – Tegnap a szállodából telefonáltattunk, azt mondták minden rendben.

– Lehet, de nem nálunk! A hölgy jegye MALÉV gépre szól, és ez most TAROM járat! A MALÉV ma törölte a járatát, és helyette TAROM gép indul!

– Tehetünk mi arról, hogy a mai MALÉV gépet törölték? A jegy érvényes, és ha nem MALÉV, akkor tőlem lehet kék expressz is, de kötelessége elvinni az utast azon a napon, amikorra a jegye szól!

– Holnap, de nem ma! Erre rá is van írva, MALÉV gépre érvényes. Holnap reggel ugyan ebben az időben szíveskedjenek visszajönni!

– Asszonyom értsünk már szót végre! A barátnőmnek holnap a kórházban munkába kell állnia. Ha ezzel a géppel nem tud elrepülni, nem ér haza, és problémái lesznek a munkahelyén. Nem lehetne valahogy mégis elintézni? – próbálkoztam egy másik hangnemben, megkecsegtetve a baksis lehetőségét.

– Tele a gép, nincsen már helyem.

Ott álltunk porig sújtva.

– Ezt én nem bírom tovább! Ez egy rémálom!

– Nyugi, ne izgulj! Valahogy haza fogsz érni.

Visszamentem a nőhöz kérdezősködni.

– Ne haragudjon, hogy ismét zavarom. Lehetne itt valahol autót bérelni?

– Hogyne lehetne! Itt oldalt van az irodájuk. De, hogy autójuk van–e jelenleg, azt nem tudom, mivel nem hozzánk tartoznak.

Elindultam az autókölcsönző irodába.

– Maradj itt, rögtön jövök! Van kiút, és most azt megyek intézni!

Egy jó félórába telt, míg egy karton Kent és pár dollár, meg svájci frank segítségével sikerült egy autót kibérelnem. Na, nem egy Mercédest, hanem a román csodát, egy Daciát!

– Ezzel mit akarsz kezdeni, kérdezte Andi?

– Hogy, hogy mit? Hányd be a koffereket a csomagtartóba és ülj be. Én szerzek valami térképet vagy hasonlót. Ha minden igaz, estig a határon leszünk, és onnét meg már tudsz menni magyar vonattal, vagy akármivel hazáig.

Nagy nehezen szereztem egy autós térképet. Elkezdtem tanulmányozni. Ha kikerülöm Bukarestet, akkor a térkép tanúsága szerint autóút vezet majdnem a határig. Igaz, ahogy saccoltam nem kevés kilométer áll előttünk.

– Akkor?

– Indulunk, és megérkezünk! Itt a térkép. Légyszi’ semmi mást ne figyelj útközben, csak a helységnév táblákat. Először Ploestibe kell érkezni. Ott majd érdeklődöm, merre tovább, mert több variáció is van.

Nyomtam a gázpedált, mint süket a csengőt, de ez a román csoda sehogy sem akart többet menni, mint 11o km/óra. A térkép hazudott, mert vagy tíz, maximum húsz kilométer után megszűnt a modern út, és sima egysávos úttá szűkült. A forgalom nagy volt, főleg teherautók, amik megnehezítették a haladást. Végre megérkeztünk Ploestibe. Leálltunk egy benzinkútnál, ahol étterem és kávézó is volt.

– Nézzük csak – terítettem szét a térképet. – Azt mondja, hogy itt van Ploesti. Ha ezen az úton haladunk tovább, akkor Brassóba érkezünk. Az már Erdély. Onnéttól aztán már könnyebb lesz, remélem!

– És mikorra érünk Brassóba, még ma?

– Andikám, mindenképpen még ma, és holnap Pesten leszel! Remélem, ez a batár kitart a határig.

Rendeltünk ennivalót, ami éppen volt, meg Colát.

– Kéne venni valamit az útra is. Legalább innivalót!

– Tankolni is kell, a fene egye meg, mert ez zabálja a benzint!

Fizettünk, és mentünk vissza a batárhoz.

– Itt van a maradék lej – adott oda egy marék papírt Andi.

– Maradt is valamennyi nálad? Még kell majd neked. Nálam van még úgy kétezer. Az elég lesz a határig, gondolom, mert nem akarok váltani egy petákot sem.

– Maradt, még ötszáz lej nálam – tartott gyors kasszázást. – Megyek, veszek italt az útra, meg talán kapok valamilyen zsemlét is.

– Ha végeztél, gyere oda a kutakhoz, mert teletöltöm ez a dögöt. Remélem a határig elég lesz.

Odakanyarodtam a kutakhoz, és kezdtem tankolni. Alig indítottam el, megjelent egy kutas és bőszen elkezdett románul veszekedni. Széttártam a karomat és mutattam, hogy nem értem, amit mond.

– No lej. Only dollár!

Mutattam neki, hogy az ár lejben van kiírva és nem dollárban, én lejben fogok fizetni.

Erre a batár rendszámtáblájára bökött és annyit mondott:

– Etanger, no lej!

Hatalmas francia nyelvtudásom alapján rájöttem, mit is akar mondani. Idegennek csak dollárért. Mutogattam a pasasnak, hogy nincsen dollárom, sőt semmilyen valutám, csak lej vagy VISA card.

– Cigaretten, buble gum?

Őt doboz Kentért teletankolhattam, és megengedte, hogy lejben fizessek. Nem nagyon volt megelégedve, mert a számla alapján még el akart volna csatlizni kétszáz lejt magának, de mutattam az óra állását. Odaadta a két százast, aztán kiköpött oldalra. Én meg megeresztettem egy jó ízes magyaros káromkodást.

– Maga magyar? – szólított meg egy férfi.

– Úgy is lehetne mondani. Ott születtem!

– Sajnos bérautóba csak dollárért tankolnak, vagy úgy, ahogy maga csinálta.

– Mondja már meg nekem, mi a fészkes fennért ez a fene nagy dollár imádatuk? Akkor legalább csináljanak egy külön kutat, ahol dollárban mérik! De ugyanez bármire érvényes. Akár hová megyek, és nem románul beszélek, akkor mindjárt csak dollár, vagy cigaretta, vagy rágógumi!

– Nálunk ez már csak így megy. Lej a hivatalos pénz, de itt mindenki dollárban, márkában, és más nyugati valutában számol. Csak ennek van értéke. És ha valamit venni akar az ember, akkor nem biztos, hogy lejért is van. Hova valósi?

– Budapesten születtem, de nem ott élek. A barátnőmet viszem vissza Pestre. – Elmondtam a kálváriánkat.

– Értem! Ez sajnos szintén egy dolog. Ha kell, ha nem, kellemetlenséget csinálnak az embernek, hátha leesik valami!

– Ami azt illeti, nekem le is esett! Az állam! Mert ilyet még nem láttam, ami itt van.

– Én váradi, nagyváradi vagyok. Erdélyben ennél kétszer rosszabb! Én teherautó sofőr vagyok. Most megyek hazafelé, vissza a telepre. Kraiovában voltam. Egy barátomat látogattam meg itt Ploestiben.

– Mennyi az út még a határig?

– Hú, az még nagyon sok. Sajnos végig ilyen az út. De éjszaka nincs nagy forgalom, úgy hajnalba ott is lesznek.

– Viccel ugye? A barátnőmnek reggel nyolckor munkába kell állnia.

– Már miért viccelnék! Brassó is messze van még ide. Utána Cluj, vagy Kolozsvár, és csak aztán Várad és a határ. Különben én is arra megyek. Majd megyek elől és mutatom az utat.

Közben megérkezett Andi is egy újságpapírból sodort zacskóval.

– Te meg mit cipelsz, édesem?

– Vettem italt, találtam öt zsemlét, talán van bennük valami, meg két tábla nápolyi.

– Na ülj be, és haladjunk tovább. Ez az úr Nagyváradi, majd ő megy előttünk és mutatja az utat nekünk.

– Nyugodtan tegezzél, szerintem egyidősek vagyunk.

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen. "Adminguru: Panteonba helyezve, elment 2021. június 8.-án! Részvétünk a hozzátartozóknak!"