M.Simon Katalin : Pán és Seléné násza

 

 

 

Midőn az anya megszülte Hermés fiát és látta, szegény mily rettentő csúnya, gyermekét dajka nélkül hagyva, szaladt, amerre vitte lába. Hermés, bölcs apa lévén így gondolkodott: Anyád kecskepásztor volt, mikor őt megláttam, magamhoz vettem hát, gondoltam, jó asszonyom lesz majd. De mikor látom szőrös képed, kecskelábad, fejeden meg a két szarvat, tudom már, hogy apád nem vagyok. Sorsod mégis szívemen hordom, neveltetésedről tüstént gondoskodom!

Fogta hát a fiút, nyúlbőrbe takarta és elindult vele fel az Olymposra, hol bölcs istenek tanyáztak. Bemutatta fiát, mert mit mondhatott volna, szent a békesség, ő ezt így gondolta.

Ott a jelenlévők, voltak egy jó páran, mindnyájan szívlelték, azonnal a fiút Pánnak nevezték. Tudták, hisz istenek voltak, hogy Pán testvérpárja a fénynek, ő maga meg a sötétség. Amint akkorára cseperedett, megbízták, hogy éjszakánként a nimfák körtáncát irányítsa, (Kecske és a káposzta! Minő baklövés!), a hegytetőn szemlét tartson és éjszaka múltával a reggelt bevezesse. Sötét, szőrös képe rémületet keltett, de phallikus természetéből adódó férfiúi kedve nőttön-nőtt, mint egy hasonszőrű baknak! Nimfákra vadászott, őket üldözte, de legjobban vásott foga Selénére, a sápadt holdistenre, ki magát ugyancsak kérette… Hogy kegyeit elnyerje, Pán, a félig kecske, hófehér báránybőrt húzott a fejére. Seléné fogadta és a bárgyú beste körülugrálta mekegve, hátán is hordozta, míg végül a szende Selénét magáévá tette.

Nászuk végeztével, búcsúzóul Seléné szemlesütve bevallotta, hogy buzgó Pánnak semmi szüksége nem volt az átváltozásra, mert ő, Seléné, amúgy mindig újra és újra engedi magát a sötétségtől körülölelni…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.01.04. @ 19:00 :: M.Simon Katalin
Szerző M.Simon Katalin 248 Írás
Alázattal adózom a z írás hatalmának. Számomra az írás nem csak önkifejezés, hanem maga az élet. Szeretem a ritmust, a dallamot, szeretem az életet. M. Simon Katalin