– Szia! – Lépett be a Laci a lakásba. Képzeld el, ma felhívtak egy multitól, s ajánlottak nekem egy állást a laborban.
– Gondolom, jobban megfizetnék, mint a tanári állásodat.
– Hát „valamivel.” De már nagyon tele is van a hócip?m.
– A múlt heti inspekció… Amikor azért kötöttek beléd, mert nem pont azt a leckét adtad le, ami a tervben volt, hanem le voltál maradva. Mert újra vetted az egyik részt, látván, hogy nem értették meg.
– Azt mondta, hogy készüljek fel rendesen az óráimra mindig, adjam le rendesen, s akkor a diákok megértik, és nem maradok le. Az órámra nem mondtak semmit. Ez volt egyetlen megjegyzésük. Ráadásul utána megint cirkuszt csinált a Kovács ikrek anyja.
– Jaj, azoktól én is idegfrászt kapok. Pofátlanok a végtelenségig, s tanulni nem tanulnak semmit. Anyjuk meg lovat ad alájuk. S mit akart már megint?
– Nem hozzám jött, hanem az igazgatón?nél tett panaszt. Hogy milyen jogon adtam nekik hármast, és miféle dolog, hogy olyant követelek t?lük, amit el se magyaráztam, s még a könyvben sincs benne. Persze a diriné is bal lábbal kelt fel. Írásban kért t?lem magyarázatot. Mondom neki, hogy soha oda nem figyelnek, s utána van képük azt állítani, hogy nem adtam le. Mutatom, hogy a dolgozatban az osztály átlaga 7,80 volt, hogyan lehetséges, hogy a többi tudta a tételt, mire a diriné kiabálni kezdett, hogy oldjam meg a személyes konfliktusomat a Kovácsokkal, nem akarja, hogy még egyszer az a fehérnép a nyakára jöjjön, vagy megint magyarázkodnia kelljen a tanügyi osztályon. És tartsak rendet az osztályomban, mert megint megérezte a cigarettaszagot az egyik diákom leheletén. Mit gondolsz ki volt? Marosi Péter, az osztályels?. Aki a tavaly két tantárgyból lett els? díjas a megyei olimpiászon. Mondom neki, hogy amikor családlátogatáson voltam náluk, akkor a szülei szeme láttára cigarettázott. A szülei megengedik neki, nem szólnak bele. Lehet otthon szívott el egyet. Nem, mert azt biztos a suliban szívta el, és vonjam le a magaviseleti jegyét hetesre. Három jeggyel! A szabály az szabály és mindenkire vonatkozik. De – akadékoskodtam – nem látta, s lehet nem az iskolában tette. Jobb lett volna, ha hallgatok… Visszahallottam az osztályom ügyes-bajos ügyeit három évszázadra visszamen?leg. Persze mindenért én voltam a hibás. Megyek ma be a XC-be. Tudod mennyit dolgoztam tegnap, hogy azt a filmet összeállítsam nekik. Hogy hány helyr?l töltöttem le az internetr?l, hogy legalább filmen mutassam be a reakciókat, ha él?ben nem tudom, mert nincs vegyszere az iskolának. Hát Slézinger Miki meg Farkas Gyuri nekiálltak marhulni az utolsó padban. Amikor megszólítottam ?ket, pofátlanul visszafeleseltek.
– Nem tanítom ?ket, de hallottam hírüket.
– Ez még semmi, de utána bosszúból vagy heccb?l eldobtak egy b?zbombát, s meg kellett az órát szakítani.
– S nem tudtad a filmet bemutatni. Miután annyit dolgoztál. Keserves lehetett.
– Na, várj, mert nincs vége. Mutassak valamit, most jött a postán – adott át feleségének egy levelet.
– Mi ez törvényszéki idézés?
– Emlékszel, ezel?tt három héttel, amikor én voltam a szolgálatos tanár, a XI B-ben két fiú összeverekedett.
– Szabó Jóska és Mészáros Lehel nem? Te választottad szét ?ket.
– Igen, de verekedés közben Lehelnek kitörött egyik foga.
– Mintha ? kezdte, ? kötött bele Jóskába, nem? Többen is tanúsították. De mi közöd ehhez neked?
– Igen, de az ? fogát verték ki. A Lehel apja most pert nyitott, s kártérítést követel. T?lem is, mert én voltam a szolgálatos, s nekem kellett volna a gyermeke biztonságára felvigyázni.
– De hát ez felháborító! Az ? fia kezdi, s még ? követel kártérítést? Ilyen is csak nálunk történhet meg…
– Beadom a felmondásom. Megtelt a hócip?m. Elegem van az egészb?l. Az inspektor azt kéri gép legyek, az igazgatón? hisztijének én vagyok a célpontja, a szül?k reklamációja az én fejemen csattan, a diákok hálátlanok és pofátlanok, a fizetésem kicsi, ezért tegyem ki a lelkemet? Megéri ez a sok idegesség? Hülye vagyok? Elegem van! Holnap felmondok. Ezt az évet még becsülettel befejezem, már csak két hét van hátra.
– Aludj rá egyet. Lehet, holnap másképp gondolod majd…
– Volt id?m végig gondolni. Már rég érlel?dik bennem.
– Te tudod… Csak annyira kérlek, gondold át még egyszer.
Másnap reggel Laci már lépett ki az ajtón, amikor Éva felkelt. Neki csak kilenct?l volt órája.
– Na nem gondoltad meg magad?
– Nem. Eltökélt szándékom. Nincs, ami visszatántorítson. Szia, találkozunk a suliban. Mire megjössz, a kérés a diriné asztalán lesz.
– Akkor majd elmeséled, hogyan fogadta. Szia!
Amikor Éva a tanáriba lépett, tekintete a férjét kereste. Laci észrevette. Két kezét arca elé tartotta, s nyakát behúzta. Éva odament, s kérd?n nézett rá.
– Hogy fogadta?
– Nem adtam le.
– Nem fogadta el? Meggy?zött?
– Pszt. Nem tud senki róla.
– ????
– Laci egy meghívót nyújtott át neki. “A Transilvania Egyetem Orvosi Fakultásának 2007 évi végzettjei szeretettel meghívják a 2007. május 28-án 12 órakor az egyetem aulájában tartandó búcsúel?adásra.”
– Mi olyan különleges ebben? Minden évben van diákod, aki végez az orvosin. – Éva nézte a nevet. Plotogea Alina. Román. Ez biztos nem volt iskolájuk diákja. – Az egészségügyiben tanítottad biokémiára? S hol találkoztál vele?
– Reggel nyolc órakor, amikor beléptem a suliba, ott várt a tanári el?tt. Keresett az egészségügyiben, de ott már nem tanítok. Azzal fogadott, hogy szeretné megköszönni nekem az orvosi diplomáját. “De hát én se az egyetemi felvételire nem készítettelek fel, s sem az egyetemen nem tanítottalak, mi közöm nekem ehhez? Kizárólagosan a te érdemed.” – mondtam.
– De tanár úr! Ha nem veri a fejemet két éven keresztül az egészségügyiben, hogy többet érdemlek, most csak egy n?vér lennék. “Alina, ahogyan rálátsz a dolgokra, te többre vagy képes. Bel?led egy jó orvos lehetne.” Hányszor hallottam ezt… A tanár úr meggy?zött, hogy többre is képes vagyok. S köszönöm ezt a hitet. S itt nem állok meg. Nem maradok egyszer? háziorvos maradni. N?gyógyász akarok lenni. És sikerülni fog!
– Nicsak! Nicsak! Hova lett az a félénk kislány, aki nem mert az orvosira felvételizni, mert úgy se fog sikerülni neki? Na, de ahhoz hogy n?gyász légy, még egy kemény versenyvizsga vár rád! Azt a szakmát sokan szeretnék!
– Állok elébe! – mondta büszkén. – Kaptam egy impulzust önt?l, s van még bel?le. Most már elhiszem, hogy képes vagyok rá! S még egyszer köszönöm azt a sokat ismételt mondatot: “Az ember körülbelül annyit tud megvalósítani, amennyit elhisz magáról.” Gyermekeimnek is átadom az üzenetet.
Ekkor én kivettem a táskából a lemondási kérvényemet, s odaadtam neki.
– Mi ez? – kérdezte.
– Tépd össze – mondtam.
– El akart menni a tanügyb?l? – kérdezte hitetlenkedve.
– De amekkora idióta szamár vagyok, maradok – válaszoltam.
– Köszönöm – vágott a szavába Éva. – Akkor ezt magamra is érthetem.
– Mondj egyetlen racionális érvet arra, hogy miért érdemes a tanügyben maradni! Racionálist! Nehogy az el?bbi történetre hivatkozz, mert az nem racionális érv… Érdemes mindazt az idegességet elszenvedni, azért, mert lehet, hogy 10 évben egyszer valaki ?szintén megköszöni?
– Na, gyere te szamár tanár, vár a napszám. Becsengettek!
Laci néhány hónap múlva találkozott újra Alinával, a szülészet-n?gyógyászat folyosóján, amikor Évát kísérte el egy kivizsgálásra. Alina fehér köpenyben volt.
– Tanár úr, sikerült! 12-en voltunk egy helyre. Két napja itt dolgozom. Teljesült az álmom. Szülész-n?gyógyász leszek! Mondtam, hogy sikerülni fog! S még egyszer köszönöm!
Legutóbbi módosítás: 2008.12.06. @ 17:00 :: Vandra Attila
