Van, aki most feszül egy keresztre,
és ordítja szegekre vert igazát,
van, aki elrejti arcát a tükör mögé
és öklével szilánkokra töri
a rá néző arc porcelán-álmát.
Van, aki cinikus tagadást fon
köldökzsinórból a lombtalan fákra,
s tehetetlen lóg saját élete felett,
de van, aki szerencsésebb,
magzatburokban lélegezve
évezredek óta szárnyaszegetten lebeg.
De vajon hová lettek az emberek,
akik vajúdva szülik meg
önmagukat újra, és újra,
és a fényt kutató reggeleikben
hanyatt vágja magát a céda-éjszaka,
s a kedves csókja a szájon, már csak
egy gyűrött lepedő-aktus nyoma.
Merre tűntek a faltól falig kúszó árnyak,
miért nincsenek fényben kószáló alakok.
Hova lettek a kilincsek
a hit, remény, az ölelés,
a kemence illatú hazavárunk-otthon,
s a kezemben lévő kulcs
vajon most melyik zárba való,
s a kezedben kinek a szíve dobog.
És hol vannak a betűk, a hangok
melyek rímtelenül szabadon kószálnak,
és keresik a szót, amihez odabújnának.
Miért serceg a toll fülsiketítően a papíron
és csak egy magányos tintafoltot sír,
vers helyett most békétlen sóhajom.
Mondd, hol vagyok én, ha nálad járok,
miért visszhangzik, kong, üvölt
minden csend körülöttem,
és hol vagy te, vajon merre jársz,
mikor ki-be költözöl lelkemből.
Mondd, mi ez a nagyonfáj érzés itt legbelül…
Valaki ellopta a napot,
hogy árva csillagokat hazudjon az égre,
s hamis hangokat játszik virtuóz
egy billentyű nélküli zongorán.
Ma nincs kedvem játszani,
ne rejtőzz előlem a fák mögé,
félek egymagam ölelve
az álmok közepére ágyazott ürességben.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.30. @ 19:58 :: Szilágyi Hajni - Lumen
