Csöpi műtéte elgondolkodtatott, de sajnos késleltetett is, mert méginkább eltitkoltam, mennyire szenvedek.
Az egyre gyakoribb rosszulléteimmel mégis panaszra mentem az intézet doktor bácsijához, aki előbb csak csendesen mosolygott. Vizsgák előtt megszokta az alkalmi betegségeket.
Jánosi főorvos úr a nyugdíjkoron jóval túl, már csak totyogni tudott, és mi nevetgélve állapítottuk meg, hogy ez nem lehet véletlen. Fiatal orvost nem engedhettek be közénk. Ennyi ifjú, „facér” nőnemű lény közé? Isten ments! A főorvos úr hetente egyszer besétált az intézetbe, az orvosiban várt ránk, ha fájt a fejünk, a fogunk, a hasunk vagy a lábunk, mindig aszpirint vagy hashajtót írt fel. Komoly bajunk nem létezhetett.
Velem azonban meggyűlt a baja. Nem használt a hashajtó! A hetek múlásával egyre betegebb lettem. Doktor bácsinak konzultálnia kellett a nevelőkkel, telefonon egy gyakorló orvossal a kerületből, és szakrendelőbe irányítani, mert epekövességre gyanakodott, mint ahogyan már mi is. A Kapás utcai rendelőbe kísért el Julika néni.
A kerületi fő-fő akkor Juszt főorvos volt, akinek a diagnózisa szent! Véleménye így hangzott a felszínes vizsgálat után:
— Legfeljebb egy kis fekélyke.
— Azt gondoltuk, ezek epés tünetek — kockáztattam meg.
— Ugyan már! — legyintett és gyomorröntgenre küldött. Ellene nem lehetett apelláta.
Megittam a gipszkását (meg is kötött bennem!). Átvilágítottak, az eredmény negatív lett. A görcsök folytatódtak, rendre fokozódtak.
Doktor bácsi — a sokéves rutinjával — csendesen mosolygott, már senkivel sem konzultált, csupán tájékoztató üzenetet hagyott Mária néni részére, engem pedig beutalt epevizsgálatokra, mindenféle túl-zsírozott etetés, öt deka vajban sütött rántotta maradéktalan eltüntetése után. Végre hivatalos igazolást kaptam a gyulladt, kövekkel teli epehólyagomról. Az a kis emésztőműhely azonban ezek után még jobban fellázadt, mert ennyi zsiradék feldolgozására nem volt képes elég oldószert előállítani, hát még nagyobb görcsöket produkált.
Diétát és Miravíz-kúrát rendelt el a végre igazi betegére találó, nyugdíjban kipihent, nagy- és veszteglő tudású orvosunk. Míg a kúra eredményét türelmesen vártam, nem ülhettem magamba roskadva! — Vigasztalásul az ozorai búcsúra kaptam eltávozást.
Izgatottan szerveztem az utat, mert Árpinak augusztus huszadikai ünnepi rendezvényeken kellett tevékenyen részt vennie, nem jöhetett velem. Elérkezett tehát az első önálló utazásom.
A Déli pályaudvarra két lány elkísért és segített felszállni. Kellemes meglepetésemre, ismerősre találtam a vonaton. Őt az autója várta Pincehelyen. Az előre megbeszélt haditerv így egyszerűsödött, őt, kértem meg, hogy a csomagomat vigye ki a peronra, az egyik botommal jelezzen a lassító vonatot figyelő apunak, hogy már messziről láthassa, melyik vagonhoz kell jönnie értem. Segített a leszállásnál is, sőt haza is fuvarozott a kocsiján Apuval együtt. Ez egy kivételes szerencsének számított, abban az időben ritka volt még a saját tulajdonú személygépkocsi.
Vili akkor az Ozora-Pincehely-Ozora útvonalon dolgozott autóbusz sofőrként. Ha ő volt szolgálatban, akkor odajött felsegíteni engem a vonatra, addig az utasai zúgolódás nélkül vártak rá. Szabadnapján is megoldotta, hogy ott legyen a felszállásnál. Azért mégis izgalommal teli utazások voltak azok! Arról beszéltünk otthon is, a lányokkal is, hogy úgy megtanulom, a következő évben már biztosan könnyebb lesz közlekedni.
No, ezt nagy kár volt elkiabálni! De, hát ki lát a jövőbe?
˜˜
Tájékoztatót kaptunk az egyetemről. Fotó kellett volna az indexeinkbe.
— Gyorsfényképet a Corvin Áruházban azonnal készítenek — mondta Mária néni. A két Bözse kísért el bennünket, mert ők úgyis vásárolni akartak. Üggyel-bajjal, de sikeresen megtettük az utat. Mire kedvünkre bejártuk az áruházat, készen is voltak a képek, sőt egyik Bözse felfedezte, hogy itt ehetnénk fagyit. Kicsit körülnéztünk a pénztárcánkban, amit találtunk, összedobtuk és eltékozoltuk.
˜˜
Új lányok erre a tanévkezdésre is érkeztek. Egyik nap, még a reggelink végénél ültünk, amikor Mária néni átvonult az ebédlőn egy duci, feltűnően élénk vidámsággal tekintgető lánnyal.
Csak úgy villogott az a huncut szeme!
Megnéztük, nem tudtuk, ugyan minek örül. Kicsit azon is csodálkoztunk, meg sem álltak, miért mentek ki a hátsó ajtón, ami a bácsik társalgójába, onnét az udvarra is vezetett. Folytattuk a reggelit.
Már épp fel akartunk állni, amikor újra nyílt a bejárat, és ott, ahol az előbb a nevelőnkkel, ekkor Domi nénivel lépett be ugyanaz a lány. Nagyon furcsának találtuk, hogy ilyen hamar megkerülte (és miért kerülte meg?) az épületet. Domi néni meg kuncog, ahelyett, hogy bemutatná már az új társunkat, csak állnak az ajtónál.
Munkánk sürgetett, indultunk volna, de a hátsó ajtó nyílott és Mária néni tolta maga előtt vissza azt, akivel az előbb ott kiment. Csak kapkodtuk a fejünket, ők meg pont ezt a hatást várták. Ugyanaz a lány két példányban?
Nagy vidámsággal így köszöntek be a Koleda ikrek, Jutka és Ági. Olyan egyformák, hogy csak a más fülbevalójukkal különböztettem meg őket. Még a fürge billegést is egy koreográfiára cifrázták. Igazán sikkesen, még jól is állt nekik. Egyformán, dongalábbal születtek.
Azért a szülőknek és később nekik sem lehetett ez annyira egyértelműen vicces! A nevetőszemű, szorgalmas és takaros ikreknél mindig kész volt valami tréfa, és ők azon kevesek közé tartoztak, akik akartak is varrónők lenni és még ma is azok. Együtt laknak, dolgoznak, nem mentek férjhez.
˜˜
Szeptember tizennegyedikén aztán beültünk Gabival az egyetemi előadó padsorába. A hatalmas méretű aulában és a tágas folyosók labirintusában a gyaloglás, és főleg a riasztóan nehéznek ígérkező anyag kicsit megszeppentett bennünket, de elszántan hittünk magunkban.
Néhányszor megütötte a fülemet, Gabi azt mondja: aulóla. Első alkalommal csak nyelvbotlásnak hittem. Másodszor ránéztem; viccel? De nem kérdeztem semmit. Aztán, amikor rájöttem, hogy meggyőződéssel ejti ki így, akkor nyeltem egyet. Tűnődtem: Szóljak, vagy rájön majd magától is? Ha szólok, még képes lesz megszégyenítésnek venni! El is felejtettem már ezt az apróságot, míg egyszer aztán nagyobb csoport közepén állva is úgy mondta. Bosszantott, hogy az ő önfejű öntudatosságával ennyire figyelmetlen. Milliószor hangzott el, hogy — az aulában hol ez, hol az található — és így tovább. Amikor magunkra maradtunk, türelmetlenül szóltam rá:
— Jaj, Gabi, ne mondd már, hogy aulóla! Az „a-u-la”.
Döbbenten kapta fel a fejét.
— Te tudtad, és nem figyelmeztettél? Ilyen gonosz vagy? — sziszegte gyűlölettel.
— Ugyan már! Nem ez az egyetlen aula a világon. Honnét sejthettem volna, hogy sose hallottál arról, hogy a díszes előcsarnokot így is nevezik?
— Jellemző, milyen rosszindulatú vagy velem! — szögezte le sértett büszkeséggel.
Elgondolkodva néztem az arcát. Felháborodást és gőgöt olvashattam le róla. Teljesen mindegy lett volna, mikor és hogyan figyelmeztetem. Őt az sértette, ha egy általa megvetett személy nála jobban merészelt tudni bármit. Vagy inkább az, hogy éppen előttem „égette le magát”?
Ellenséges érzéseim nem gátoltak meg abban, hogy lássam, mekkora önuralommal győzi le Gabi a nagy fájdalmait. A műláb furunkulust tört a csonkján, napokig kellett kezelnie, félig gyógyultan azzal járnia. Tisztelet illette, el is ismertem. Erről azonban konokul hallgattam, úgyis elutasított volna.
Mindketten szenvedtünk, ez az igazság. Hiába vittek újabb, szép kirándulásra Veszprémbe erőt gyűjteni, hiába bíztattuk magunkat és mások minket. Hatalmas fának bizonyult ez a vállalkozás a mi csorba fejszénkhez képest. Nem is elsősorban a nehéz tananyag miatt. Inkább azért, mert a villamosig harminc-harmincöt percet gyalogoltunk, arra fel kellett tornásznunk magunkat, majd húszpercnyi utazás után újabb járda-szigeteket legyőzni, aztán a hatalmas előcsarnokot átszelve a tájékoztató táblát naponta tanulmányozni; majd az előadók keresése a vége sehol nincs folyosókon — mind-mind nehéz, harci feladatot jelentett nekünk —, amit a többiek semmi kis időként könyveltek el, pár könnyed pluszlépéssel, ami nekik fel se tűnt, meg se kottyant.
Elfáradtunk, mire leülhettünk. Akkor kellett koncentráltan figyelni, jegyzetelni minden előgyakorlat nélküli, idegenül hangzó anyagot. Fogalmunk sem volt, mi belőle a fontos, az emlékeztetőnek jegyezni való rész, amiből visszaidézhetjük majd a lényeget. A matektudásunk is édes kevésnek bizonyult, nemhogy a megértéshez, de az eligazodáshoz is. Az integrálszámításra csak rácsodálkozni tudtunk, máris tovább kellett lépni. A nyomtatott jegyzetek meg se jelentek, még a negyedév végéig sem. Egy nagy káosszal a fejünkben ültünk le az első zárthelyi megírásához. Négy feladatból egyet oldottam meg jól, kettőt hibásan, egybe bele se fogtam. Gabi hasonlóan, csak nem ugyanaz az egy sikerült neki a négyből, mint nekem. Hát persze, hogy csak kettes lett az első jegyünk! Eleinte kétségbeestünk, aztán kezdtük megszokni. A későbbi hármasnak már örültünk is!
Kitaláltuk, hogy az egyetemi könyvtárba járunk be tanulni és a szöveges anyaggal, úgy-ahogy meg tudtunk birkózni. Gabin is mutatkoztak a kimerültség jelei, de engem aztán porig sújtott a minden lépten-nyomon rámtörő epegörcs, a legváratlanabb időben és helyeken, előadás közben, villamoson, éjjel az ágyban…
Felerősödve kellett volna az új feladathoz hozzáfognom, ehelyett az ellenkezője történt. Nem volt diabetikus étel, egyik nap sóba-vízbe burgonyát tükörtojással, másikon tejbedarát tálaltak elém, később a tojástól és tejtől is rosszul lettem, maradt a krumpli. Ettől a diétától és a Mira-víz hatásától, no és a rettenetes görcsöktől egyre jobban gyengültem.
Eszti, a fiatal gondozónő kényszerült „megvigasztalni”, hogy ő majd hat hónap alatt kikezel a sóba-vízbe krumplin — utána egy pohár Mirával. — Hiszen nem volt más választásunk.
„Hát, az kitűnő lesz — gondoltam — csak bírjam ki. Hogyan fogok így, még tanulni is?”
Kedd délutánokon is bejártunk már gyakorlatra, akkor beesteledett mire hazaértünk. Mégis fontosnak tartottuk, hogy a tudásunkat valahogy erősítsük csoportfoglalkozásokkal is. Betegségről, nehézségeinkről csak szépítve számoltam be a haza írt levelekben.
Egy szép szeptemberi délután ezt hallottuk kiabálni:
— Pápay, Budai, Szidu, látogatótok van!
Hétköznap? Hármunknak? No, ez rejtélyes! Kíváncsian siettünk ki. Az előtérben apu állt, egy buzgón mosolygó, kerek fejű emberkével. Ügyet sem vetve az idegenre, apu nyakába borultam. Csak rövid látogatásra telt az idejükből, mert a tanácselnök elvtársat kísérte fel Pestre, akinek egy hivatalban akadt dolga — mondták. Rácsodálkoztunk a kis emberre, maximum hivatalsegédnek látszott.
Az otthoni csomagban kakaós kalács, meg szőlő kínálta magát, ezeket nagyon szereti Aranka, de nem szereti a gyulladt epe. Órákig tartó rosszulléttel fizettem a jó étvágyamért.
Október elején meghívtak a tatabányai rokonaink. Örömmel engedtek el az intézetből, mert már rég komolyan aggódtak értem. A családi környezetben-pihenéstől reméltek javulást. Árpi az egyetemre jött értem, szombat este már a nagynénémnél aludtunk. Nem akartak visszaengedni, csak hétfő reggel.
Telefonon próbáltam hosszabbítást kérni, persze Malvinkát értem csak el. Roppant öntudatosan adott engedélyt.
Visszaérkezésemkor mégis kikaptam a szabálytalan elintézésért! A büntetéstől azért eltekintett Domi néni, tudva, jó helyen voltam és fontosnak érezte helyrebillenteni a lelkemet. Valóban jót tett a vendégeskedés, utána több mint egy hétig jól is éreztem magam. Ezen felbuzdulva Zsuzsához is elkértem magam, sőt november hetedikére haza is utazhattunk.
Minden találkozáskor jobban nézett ki apu. Kis kárörömmel, nevetve mesélte el, hogy azért kellett Bán elvtárssal felutaznia, mert még soha nem volt a fővárosban, nem ismeri a közlekedést, el se tudna igazodni. A bizonyos hivatalban is elkelt neki a segítség. Hatalmának egyetlen megnyilvánulása a szignója: „Bán Mi”, amit akkurátusan kanyarított oda az elérakott aktákra.
˜˜
Az ortopédcipő megrendelése eddig otthonról elég bonyolultan zajlott. Az intézetből bevittek néhányunkat a Művégtag Gyárba és az egyetemen keresztül kapott SzTK jogosultságommal felírathattam. A térítendő százalék összegét az intézet kifizette. Ilyen aprónak látszó megoldás hihetetlen segítség volt valójában. A megfelelő cipő fontosságát csak az igazán rászorultak tudják felmérni, akik egyetlen lépésre se képes nélküle.
A kiutalástól a kész topán bejáratásáig azonban nagyon rögös utat kell végigszenvedni: Kiíratás, mértékvétel, szerencsés esetben próba, itt nyom, ott billen, satöbbi; és ha elkészül, akkor is számtalan hibája jön napvilágra, olyan az egész, mint egy büntetés. Aztán tökéletes úgysem lesz, de megszokjuk.
És ez csak a gyakorlati oldala, az utánjárással kibővítve. A másik az adminisztráció és az anyagi fele — amiben is állandóan változások követik egymást, de magyarán: ez is örökre megoldatlan marad.
˜˜
Decemberben korán leesett az első hó. Felkészültünk a zárthelyi írásra, nem aludtunk az izgalomtól, ráadásul reggelre minden fehér lett. Azonnal mentünk az irodába, hogy kocsit kérjünk. Nehezen, de kerítettek egyet és még időben beértünk vele. Megbeszéltük hány órakor tud értünk jönni a sofőr, alighogy otthagyott bennünket, mi keresni indultunk az aula hirdetőjén, hányas terembe kell mennünk. Csoporttársaink állítottak meg, hogy ne törjük magunkat, elmarad a dolgozatírás. Majd egy hét múlva… — Bumm!
Taxit kellett hívnunk és valahol utolérni telefonon a sofőrt, hogy nem kell számolnia velünk, már otthon vagyunk. Az igaz, hogy jobban fel tudtunk készülni az anyagból az így nyert egy héttel, de tudtuk, ebből még nagy baj lehet, kockáztattuk a kocsi legközelebbi kiutalását. (Mintha rajtunk múlott volna a potyaút!). A hó meg el is olvadt közben.
Ezen a héten azt írtam a szüleimnek, hogy voltunk moziban is, de rosszul számítottuk ki az időt, mert tovább tartott a film, hosszú a Lövőház utca, de rövid a kimenő és éber Malvinka. Semmilyen kifogás nem segít, ha a portásfüzetbe beírja az elkésők névsorát. Igyekeztünk tehát haza, pedig a sötétben sietni — rossz lábainkkal a fényesre kopott köveken — majdnem életveszélyes! Be is következett egy nagy csattanás. A rosszul megvilágított utca kövén Icu elvágódott. Dühösen kiabálta:
— Tudtam, hogy egyszer ráteszem a botom egy rohadt köpésre! — aztán, míg feltornászta magát, mit is tehettünk? Nem törtük a fejünket olyan hiábavalóságon, hogy az hogyan és miért kerülhetett oda. Kinevettük a világot, benne a neveletlenséget és a legyőzni való nyomorúságunkat. Hát nem ezer szerencse, hogy legalább a gépe nem tört el? Aztán meg az, hogy időben beért a kis csoportunk a portára, nem lett belőle kimenőelvonás.
A ’64-es Mikulás rendezvényen hangulatjavító versenyeket rendeztünk, Szidu és egy másik lány egy-egy tálkából — bekötött szemmel — híg lekvárral etették egymást. Micsoda dorbézolás! A közönség hangosan drukkolt a „szellemdús” játékon.
Vendégeink közt ott ült Jánosi főorvos úr is. Láthatóan remekül érezte magát. Az orvos-írnoki teendők során megismert Gyenit ültette maga mellé és az ő eredeti, huncut stílusban előadott, vidám történetein derült. A társaság kezdett felfigyelni rájuk: Mitől olyan jókedvű a főorvos bácsi?
A mesélés közepén pohara után nyúlt az idős vendég, de Gyeni megfogta a karját úgy, hogy ne tudja szájához emelni a poharat.
— Aztán… tessék csak várni, ezután történt, hogy…
Szegény főorvos úr, nem tudhatta még, hogy legalább négyszer tesz majd sikertelen kísérletet az ivásra. Csak akkor hagyta abba az incselkedést, amikor már nem csak nevetett az egész vendégsereg, de kezdett aggódva feszengeni, hogy a vicc kissé kínossá válik.
Akkor Gyeni így oldotta fel a feszültséget:
— Tényleg, tessék várni, hozok ennél frissebb italt, ennek már semmi ereje sem maradt. — Doktor bácsi elégedetten bólintva itta meg a friss, buborékos málnaszörpöt, mi meg fellélegeztünk.
Gyenit továbbra is változatlan szeretettel hívta a rendelőbe írnokoskodni Jánosi főorvos úr.
— A legügyesebb kislány, aki nekem azt a finom málnaszörpöt hozta — köszöntötte cinkos kacsintással, ahogy belépett.
˜˜
Karácsony előtt még összeszedtem a magam kettes-hármasait. Gabi rejtélyes eltávozásokat kért, ami után az eredményei kezdtek jobbak lenni, én meg egyre elcsigázottabban lézengtem. Rá se tudtam nézni már az istenadta sóba-vízbe főtt krumplira, amit a konyhások, diétás menü címén biztosítani tudtak. Mindig éhes voltam. Végre otthon aztán anyu kímélő ételekkel gyógyítgatott.
A boldog vakáció alatt, egy jóismerős család legidősebb fia, Varga Pista látogatott meg, hogy erősítsen, nehogy abbahagyjam az egyetemet, ő végzős a közgázon — mondta —, és már dolgozik a helyi Tanácsnál. Ha meglesz a diplomám, segít nekem is Ozorán elhelyezkedni. Lelkes bíztatására derűsebbnek láttam a helyzetem. Reménykedve ástam bele magam a könyveimbe és a hátamba kisugárzó fájdalomról nem akartam tudomást venni. Átmenetileg adott volt a nyugalom, pihenés, rendes kímélő étkezés.
Zavaró körülmény sürgette Ozora gyors elhagyását, nem csak a szünidő lejárta. Kiderült, hogy száj- és körömfájás járvány érte el Ozorát. Aput berendelték új munkára, a Sió-hídon kellett őrt állni, a faluba érkezőket fertőtleníteni, és kifelé, Fejér megyébe senkit ki nem engedni.
Az utolsó buszjárattal utaznom kellet, aztán sokáig se ki, se be senki. Csakhamar az ország nagy részére kiterjedt a zárlat, ami el is húzódott tavaszig. Egyik februári levelében ezt írta apu:
”…A faluból tanácsi engedéllyel lehet, és csak gyalogosan távozni. Minden kivezető úton polgárőrök fertőtlenítenek, őket én osztom be, és látom el fertőtlenítőszerrel, tüzelővel. Az őrhelyeken 3-4 ember van, a kilépési engedéllyel érkezőket alaposan, tetőtől talpig le kell permetezniük, kézmosás és csomagellenőrzés után — a fertőtlenítésről kiállított igazolással — mehet át a sorompón.
A szabályok pontos betartatása nem könnyű, az élelmiszerek kivitele és a szökések miatt sok a büntetés. Az ellenőrzés az én feladatom, ezért elég nehéz, mert szigorúnak kell lennem.
Állatot és állati termékeket kivinni, forgalmazni tilos.
Az emberek zúgolódnak és fenyegetőznek. Akit egyszer lefertőtlenítettek, annak alaposan elmegy a kedve egy újabb eltávozástól. Az elhullott jószágokért rendes térítést fizetnek a gazdáknak, így is nagyok a veszteségek…”
˜˜
Az intézetben újra mindenki a szünet eseményeiről mesélt, Icut egy varrodai törpe növésű lány vitte magával Szabolcs megyébe. Szívesen fogadták, de amikor egyedül maradtunk súgva mondta el, hogy azt vette észre, hogy a szülők „dugdosták” a lányukat. Ő először nyugtatta magát: biztosan félreért valamit. Később rá kellett jönnie, sajnos mégis jól hitte, hogy nem akartak velük együtt, idegenek előtt mutatkozni.
Aztán erről többé nem beszéltünk.
~Évek elteltével, amikor az a lány férjhez ment, megkérdezte a szüleit, hogy a fogyatékossága mikor derült ki. Ők a leghatározottabban tiltakoztak, hogy bárminek is ki kellett volna derülnie. Baleset történt.
— Egészséges, szép babának születtél — bizonygatták. — Aztán egyszer olyan szerencsétlenül estél ki az ágyacskádból, hogy hátaddal egy vizeskanna hosszú csövére estél, akkor sérült meg a gerinced. Attól kezdve nem nőttél rendesen, hiába vittünk orvosokhoz.
D. I. abban a hitben, hogy — mivel ez nem egy örökölt, hanem szerzett baj — vállalhatja az olyan nagyon óhajtott gyermekét. Ezzel nem számoltak a szülők és a legrosszabb időpontot választották az igazság bevallására. Amikor elmondták, hogy a család génjeiben hordozza a rendellenességet, már elkéstek. A baba megszületett. Pár hónapos korában kezdtek a jellegzetes törpe formák jelentkezni rajta. Nemsokára meghalt D. I. férje. Ez már túl sok csapásnak bizonyult. Hosszú hónapokig feküdt sokkos állapotban a magára maradt asszony. Először még a gyermekét is elhanyagolta. Ekkor állt mellé — kemény akarattal talpra segítve őt — Budai Icu.
D. I. életének egyetlen értelme az azóta szeretettel, gondosan nevelt lánya, akinek az életvidám Icu a keresztanyja.~
Hanem Szidu megint boldog volt. Már azt hittem egy új szerelem tűnt fel a láthatáron. De nem! Dimitrisz, a Németországban élő bátyja — akivel együtt hozták el őket a hazájukból, de a fiút tovább vitték — látogatta meg az ünnepek alatt. Sok ajándékot hozott, többek közt zsebrádiót is.
— De látod, ő is visszamegy hamarosan — panaszolta keservesen, amikor elbúcsúztak.
˜˜
Amit otthon megtanultam, abból négyesre kollokváltam.
(Taxival mentem az egyetemre, negyvennyolc forintba került és azt saját zsebből fizettem.)
Amikor végre hármasokat kaptam mezőgazdasági alapismeretekből és gazdaságföldrajzból, Gabi megint hozott egy négyest. Kiderült, a nővéréhez jár tanulni, amikor az dolgozni megy. Én már nem tudtam a könyvtárba sem bejárni. Igen, tanulni csak nyugodt körülmények között lehet. Ott egyedül, a műlábát is levethette, hogy a feltört csonkja pihenjen, gyógyuljon.
Napi százhatvan, száznyolcvan oldalt kellett volna átvenni, ehelyett jó, ha nekem nyolcvan, hetven, vagy csak ötven oldalt sikerült, közben órákig kábultan a fájdalomtól, vagy az erős injekciótól, csak bámultam a betűket.
Politikai gazdaságtanból kaptam egy egyest! Nem hittem, hogy ébren vagyok, hogy ez velem történhetett meg! Az intézetben mindenki vigasztalt. Domi néni szerint nem is igazi egyetemista, aki nem tudja, mi az UV, akinek nincs utóvizsgája. Kati, az új nevelő is leintett, hogy hozzá kell szoknunk.
Úgy gondoltam, erről szó sem lehet! Ha az utolsó húsz oldalt is elolvasom, ez meg sem történik, mert éppen abból kérdeztek, amibe bele se tudtam nézni.
A könyvtáros Nemespanny Ági is egyest hozott dialektikus materializmusból, Gabi abból is négyest. Ági is vigasztalhatatlan volt, vele sem fordult elő ez addig. Gondolom, később sem.
— Hiába, a politika és a materializmus idegen világ nekünk — kuncogtunk, magunkat mentve. Gabi fölényes fintorral ült köztünk.
Domi néni leültetett és vigasztalásul kávéval kínált bennünket. Mégis úgy éreztem, ennek többé nem szabad előfordulnia. Mindenáron meg kell gyógyulnom, hogy magamra találjak.
Beszéltem doktor bácsival, aki egyetértett velem abban, hogy a Kapás utcába vizsgálatra járkálni nehéz, nem jó megoldás, újra felvette a kapcsolatot a kerületi főorvossal, kórházi beutalásomat javasolta. Mire a beutalót kezembe nyomták, influenzajárvány miatt lezárták a kórházakat. Pedig már reméltem, hogy a kórterem csendjében tudok majd tanulni a félév utolsó kollokviumaira. A gondozónők bíztattak, egyek minden ártalmasat, idézzem elő a görcsöket, akkor bevisz a mentő. No, persze! Akkor még a szalonna sem ártott meg!
Azért megírtam egy sikeres zárthelyit, utána a hétvégére hívott Zsuzsa, hát kimentem. No, a kímélő ebéd dacára náluk rosszul lettem. Onnét nem rendelhettünk mentőt.
Nem kellett volna csavarognom!?
˜˜
Három intézmény versengve, mégsem igazán verseny jelleggel előadó estet rendezett. Ezt nevelési órán beszéltük meg, de senki nem akart részt venni, szavalattal kiállni. Végül Gyeni mentette meg a ház becsületét, aztán némi nyomásra, az ő példájára még két lány jelentkezett.
A műsor várakozáson felül sikerült.
A Vakok és Csökkentlátók Intézetéből, a Május 1-úti fiúintézetből és az estnek helyet adó intézetünkből állt össze a szereplő csapat. Kevesen voltunk „nézők”, az első próbálkozásra mégis kitűnőnek bizonyult az ilyenfajta rendezvény ötlete.
A vakok hangszeres produkciója adta a keretet, közülük egy kislány szépen szavalt. Két kimagasló műsorszám úgy maradt meg az emlékezetemben, mint igazi élmény.
A fiúintézet KISz titkára Pilinszky János: „Hullik a fillér” c. költeményét mondta el. Lebilincselve hallgattuk, meg is könnyeztük, őszintén tapsoltunk. Úgy emlékszem az egész műsornak ő volt a rendezője, akkor még a nevét nem is tudtam.
Aztán következett a mi Gyenink. R. Burns: „Korai még a konty nekem” c. versét adta elő olyan pajzán humorral, annyi ártatlan kacérsággal, hogy bármelyik rutinos előadóművész megirigyelhette volna.
„… Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnék, jó uram,
hová lennének fodrai?…”
Az ott egyetlen férfiszámba vehető doktor bácsihoz intézte az elhárító mondatait, a végén pedig a szokásos mozdulatával kedvesen pukedlizett is felé. Az ebédlő zengett a lányok és a dolgozók ovációjától. Jánosi főorvos úr „vette a lapot”, felállva tapsolt. A későbbi kórushangversenyeink meghitt hangulatát jósolta meg ez az est.
˜˜
Otthon a régi Aranka névnapokhoz ragaszkodva, mi, anyuval december másodikán köszöntöttük egymást.
Ezt az intézetben senki nem tudhatta, ezért február nyolcadikán egy aranyos kis kerámia mézesmaci-nippet kaptam a szobatársaimtól. Nem is tudom, először talán az Erzsébeteket, azután pedig minden névnapot megünnepeltünk. Figyelmesen lestük meg ki, minek örülne leginkább. Így kapott Hesszike egy üveg 4711-es levendula kölnit. A zsebpénzéből a járógéptől szaggatott nylonharisnyák pótlása mellett erre szokott spórolni.
Én nem nagyon szerettem a nippeket, ez Csöpinek illő ajándék lehetett volna inkább, de ennek a szeretetből adott macinak megörültem, soha nem is árultam el hogy nem gyűjtöm az ilyesmit. Ráadásul nagyon szerettem a mézet, ami egészséges, de nem egy fogyókúrás csemege, élvezete bizonyos következményekkel járhat. A maci, figyelmeztetés lehetett a felesleges kilóimra?
Csöpiről jut eszembe, hogy a vele közös betegségem, az epém időzített lázadása sorsszerű volt, nem lehetett véletlen. A tudatalattim védekezett. Valaminek történnie kellett végre, ami kizökkent, hogy ne a számomra rossz sínen menjek tovább.
~Mint egy történet, ami már bevonult a családi anekdota-tárba:
Távoli rokonunkat a felesége soha nem hagyta szóhoz jutni. Ha valami hírt, pletykát halottak, azt csak ő mondhatta el, sőt előre elmagyarázta férjének, hogy majd mi legyen a véleménye, aztán még azt is ő mondta el, hogy a férjének mi a véleménye. Pergő nyelve soha nem pihent. A férj hamarosan nagyothalló lett. Erre mondta az én jó humorú apám, hogy nem véletlen, valaminek történnie kellett, „Jóska védekezésből süketült meg”(!) ~
Vegyes eredményeim ellenére — vagy épp’ az ösztönzésemre — levél érkezett a szüleimnek, amiről ők büszkén értesítettek.
„Kedves Pápay szülők, Aranka nevű lányukat példamutató szorgalmáért, és társai segítéséért dicséretben részesítem.
Dr. Fejes Dezsőné nevelőtanár”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
