Tóth Árpád emlékezete
Aranyóra csukott fedele alatt
titkon peregnek elrejtett perceim,
tik-tak. Tán sosemvolt utcán lépkedek,
végtelen csend és estéli emberek.
Elmosódva peng avítt kicsi dallam,
pavilon szerelmes esti fák között,
halcsontba szorított vágy, szoknyák alatt
csipkés remény, selymes nász ígérete,
és az arany levelek fejem fölött
antik égi szelekkel szeretkeznek.
Megállok, hozzád beszélek most halkan
estmosta képzelt makadám városom,
homlokom is szédül már aranyporba
merült hamis réveteg aranykorba,
várnak bódító, borús, bíbor borok.
Poharam emelem, mosolygok rátok
és iszom. Hozzátok küldöm versemet
ti értitek, régi esti emberek.
Érzem s érzitek, időnk lejár, titkoljátok
akárhogy, a bor, a kor, a világ már remeg.
Lehet, ódivatú, bódító, erős szeszek
játszi fénye ez, de ez a feledés oly jó,
korszerűtlen csillan kőhíd alatt a folyó
holdfény úszik rajt, még nem olaj és tetemek.
Nem időszerű és tán haszontalan
a vers, a ritmusra lüktető szavak,
az írástudó teremtő pillanat
csak egy élhetetlen alak magánya,
de akkor is így élek már bezárva
arany órák fényes fedele alatt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Juhász M. Lajos
