Részlet a riportból
– Neked sosem volt furcsa, hogy Herendi Gábor épp téged választott arra, hogy önmagát eljátszassa a Valami Ameriká-ban?
– Eredetileg nem én voltam erre kinézve, hanem egy tehetséges kollégám, akit Herendi látott egy el?adásban. De a fiúnak lett egy kattanása, amit?l megijedt, és elkezdett körülnézni. Több embernek is szólt a környezetében, hogy ajánljanak már valakit – többek között Pados Gyulának, akivel épp akkor forgattam Antal Nimród Biztosítás cím? rövidfilmjét. Padosnál benne voltam abban a három névben, akit ajánlott. Plusz benne voltam Paczolay Bélánál is, és a casting directornál is, úgyhogy egyszerre három helyr?l ajánlottak neki. Megkaptam a forgatókönyvet, sírva röhögtem rajta, aztán megjelentem az els? válogatáson. Egy olyan jelenetet kért t?lem, amiben sírni kellett, bennem pedig szinte süvített az akarat ezért a lehet?ségért. Ez lehetett neki szimpatikus. De úgy tudom, egyáltalán nem gondolta, hogy mi olyan nagyon hasonlítanánk. Kés?bb viszont kiderült, hogy belülr?l mégis komoly a hasonlóság közöttünk. Mindketten nagyon meglep?dtünk rajta. És azt kell mondanom, végül ez lett az el?nye és a veszte is a figurámnak.
– Szerintem a második részben a forgatókönyv is jobban kedvezett neked: most sokkal több poént kaptál, míg az els?ben inkább az érzelmi oldal dominált a szerepedben.
– Érdekes, a forgatókönyv olvasásakor nekem másképp t?nt. Úgy éreztem, az els?ben több poén jutott nekem. Szerintem csak arról van szó, hogy ha az ember jobban játszik, több poénja lesz, mert elengedi magát. A második részben van egy szép íve a karakteremnek. Az elején – amíg a B?nös város-ról van szó – én vagyok a szalmaszál, akit jobbra-balra fújhat a szél, aztán mint rendez? én fújom a szelet, végül pedig fürdöm a sikerben. Sokkal nagyobb utat járok be, mint az els? részben.
– És te milyen utat jártál be az els? rész óta? Szinte mindannyian ezzel a filmmel váltatok népszer?vé, és ez nyilván mindenkit másképp érintett.
– Nem mindenkit, Eszter már ismert volt korábban is. Emlékszem, öltöztünk a buszban, jöttek az újságírók hozzá, én meg mintha ott sem lettem volna. Aztán persze változik a világ keményen. Amikor legközelebb Csányi Sanyival a Kontroll-t forgattuk, megjelentünk egy rendezvényen, hozzám jöttek a fotósok ezerrel, Sanyi meg ott álldogált. Mondtam is neki, Sanyikám, ez egy fél év, és nem így lesz. És mi történt? Ha ma együtt megyünk közönségtalálkozóra, jönnek hozzá a lányok autogramot kérni, én meg úgy állok mellette, mint egy szatyros fiú, aki kiflivel álmodik. Ha ellépek mell?le, az is kínos, ha ott álldigálok, az is.
– Az elmúlt években a legkülönfélébb m?fajú és színvonalú filmekben játszottál a Fej vagy írás-tól kezdve a Rokonok-ig.
– Szakmailag az egyik legnagyobb élményem volt a Rokonok. El?tte öt napig szó szerint szuggeráltam a telefonom, hogy hívjon Szabó István, és tudtam, hogy ha nem hív, akkor én hívom fel, és bejelentkezem asszisztensnek. Nagyon akartam találkozni egy ilyen mesterrel. Erre épp forgattam egy tévéjátékot egy cigánytelepen, elképeszt? környezetben, amikor megcsörrent a telefonom. Miután lezajlott a beszélgetés, egy olyan jelenetet vettünk fel – Jézus Csernelyben volt a címe a filmnek -, amiben felkötöttek engem egy darura, és a leveg?ben jártam.
– De egyébként csinálsz olyat, hogy ha valakivel dolgozni szeretnél, egyszer?en felhívod?
– Ma már nem. Régebben csináltam egyszer, de akkor úgy éreztem, hogy jogos a követelésem. Ez különben a Magyar vándor volt, amiben én akartam lenni az egyik vezér. És valójában nem szólt másról, mint hogy ki tudjam fizetni annak a bizonyos autónak az árát. Szinte követeltem Herendit?l a szerepet, és ? teljesen jogosan azt válaszolta, hogy én annyira egyértelm?nek veszem, hogy az enyém, hogy ezzel elveszem t?le a döntés lehet?ségét, és ez nem jön be. Ha egy n?t akarsz, és nagyon-nagyon akarod, akkor meg tudod szerezni magadnak. De én ezt a szerepet nem is annyira akartam, mint inkább evidensnek vettem, hogy nekem jár. Egyszer viszont kaptam úgy egy filmszerepet, hogy találtam egy kutyát a ligetben – nagy kutyások vagyunk -, és elkezdtem nyomozni utána. Aztán egy interjúban megemlítettem, hogy találtuk ezt a kutyát, és keressük a gazdiját, és másnap megjelent egy hölgy valakivel. Én abban a helyzetben arra koncentráltam, hogy a kutya hogy viselkedik, megtalálja-e a hangot a hölggyel, és mellesleg elbeszélgettem a barátjával. Két nap múlva telefonáltak, hogy ? egy filmrendez?, és szeretne felkérni egy szerepre. De ha én ezt akkor tudom, biztos elindult volna bennem valamilyen m?sor, így viszont tök ?szinte voltam, és neki éppen ez tetszett.
– Ennyi filmes tapasztalattal a hátad mögött tudod már pontosan, mennyiben kell máshogy játszani filmen, mint színházban? Mert én rengeteg színészen látom, hogy nem tudják, és ugyanazzal próbálkoznak, amivel a színházban.
– Nem tudom, én csak hallgatom, hogy miket tud az Eperjes. Én még mindig nem érzem ezt a valamit. Azt tudom, hogy a motyogás jól tud állni, hogy az ember annál jobb, minél halkabb. Én kérdeztem a Herendit is a Valami Ameriká-ban, hogy halljátok ti, amit én mondok? Mert még én sem hallom. És azt mondta, hogy nagyon jók ezek a mikrofonok. Ugyanúgy nem tudok semmit, mint az elején. És ez tulajdonképpen jó. A nagy öregek mondják mindig a szakmában, hogy mindig mindent elölr?l kell kezdeni. Ezen kívül van nekem kb. öt olyan manírom, amit bármikor el? tudok kapni. Például a Fej vagy írás-ban csak úgy dobáltam ezeket – ott nem volt nehéz, mert nem voltak profik körülöttem. De más rendez?k ezeket vagy nem hagyják, vagy ha erre hívnak, én nem csinálom. Tudom, hogy az ember nagyon ?szinte tud lenni filmen, ezért én mindig azt a hangot keresem.
– A kritikát nagyon komolyan veszed?
– A kritika sajnos pont bel?lem él, az én hiúságomból. El?ször csak elolvasom, aztán elolvasom húszszor, hogy még jobban fájjon, vagy azért, hogy még magasabbra repüljek.
– Szóval ugyanazt csinálod, amit Várnai a Valami Amerika 2-ben?
– Pontosan. Ahol én azt gondolom, hogy a B?nös város egy remek film, Cannes-ban elhozhatná az egyik f?díjat. Mondtam is Herendinek, hogy ezt vállaljuk be, de valószín?leg túl er?s utalás lett volna, úgyhogy nem tette. De igen, én is komolyan veszem a kritikát, megtanulom szó szerint, mert egy ember ítél meg. Van a Valami Amerika 2-ben egy jelenet, amiben Mónika (Faragó András) jól felpofoz. Az eredetileg nem így lett volna, csak el?vett volna egy viperát, amivel megfenyeget. A pofont egyrészt azért javasoltam, mert azután azért van egy pillanat, amikor csönd van, és az ember attól másképp játszik; másrészt meg azért, mert aki nem szeret, az boldog lehet, hogy megcsapták végre ezt a tehetségtelen uborkafej?t. Aki meg szeret, az azt mondja: „jaj, de édes, szegénykét megcsapták.” Szóval mindenki jól jár, és én is jól járok, kicsit talán jobban szeretnek.
– Ennyire fontos, hogy mindenki szeressen?
– Persze, ez az én harcom, az én drámám, erre megy el az energiám teljesen feleslegesen. Ha valaki szid, mindent megteszek, hogy meggy?zzem, úgy próbálom becserkészni, mint egy nagy vadat, és ha sikerül, nem érdekel tovább. Egyszer beültem egy internet kávézóba, és rákerestem egy színházi fórumra, ahol színészekr?l irogattak. Nekem is jött egy csomó üzenet, amik között az egyetlen pozitív így hangzott: „Hagyjátok már, én ismerem, tök jó fej srác. ?is nyilván az a fajta színész, aki az életben jó, csak színpadon gyenge.” Utána csak ültem, halálos komolyan elgondolkoztam, hogy érdemes-e ezt csinálni, aztán visszanéztem a többit is, elemezgettem egy kicsit, és találtam egy nevet, aki után nyomozok. (röhögve) Így zajlanak az én kis hiúsági meccseim. Mindezt csak azért, hogy az a doboz, amit átnyújtok a közönségnek, tele legyen szeretettel, és minél nagyobb doboz legyen. Nem szabadna err?l beszélni, nyomni kéne inkább valami macsós szöveget.
[origo]
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:31 :: H.Pulai Éva
