Mikor a rádióban bejelentették ’98. december 21-én, hogy elfoglalták az adót, és a TV-ben is megjelentek az új arcok, Szentgyörgyön is meglódultak a dolgok. A fiatalok egy csoportja elindult, és minden eddig érvényes jelképet, feliratot, képet eltávolított. Spontán gyűlésre került sor a kultúrházban, ahol megalakult egy ideiglenes szervező bizottság. Vegyesen magyarok, románok részvételével, vita nélkül.
A szervezők a falu központjába hívták a lakosokat, döntsenek a saját sorsukról.
A tér megtelt. Volt ott közel ezer ember. Soha még nem gyűltek össze ennyien a faluban egy helyen. Az üzletház lépcsője tetején levő nyílt területen álltak a szervezők, és egy előre elkészített névsorról olvasták azok neveit, akiket méltónak ítéltek a község élére állítani.
A tömeg, ha egyetértett, tapsolt, éjjenezett, de ha nem tetszett a jelölt tiltakozott, „nem kell”- t kiáltott. Körülbelül tizenöt különböző személyiség került fel az ideiglenes listára: tanárok, gazdálkodók, technikusok, mérnökök, papok. Ott szorongtak a lépcső tetején.
A sokaság egyszer csak — anélkül, hogy a szervezők említették volna — elkezdte skandálni a nevemet. Még a hideg is kirázott, de nem volt mit tenni. Mentem én is föl a lépcsőn, miközben „zúgott a tömeg”. Közben néztem, hol vannak a terroristák, mikor ugatnak fel a fegyverek. De semmi ilyesmi nem történt.
Átment egy temesvári rendszámú gépkocsi a téren, az emberek megállították. A gépkocsivezető rémülten kérdezte, hogy mi van? „Csak köszönetet akarunk mondai nektek.” És valaki átnyújtott egy csokor virágot…
Ez a gyűlés, vagy ami volt, ott a téren ezért nem ment olyan simán. Az elutasítottak, a kifütyültek, természetesen megsértődtek, mint például az iskola igazgatónője, vagy a volt néptanács-elnök, alelnökök, egyes intézményvezetők. Ennek később következményei is lettek, fölösleges viták, a lelkeket mérgező vádaskodások.
A községházán ügyeletet tartottunk éjjel-nappal, ha neadj’ Isten valami történik, legyen kéznél a falu új elöljárósága. Ideiglenes vezetőnek, irányítónak egy fiatal román értelmiségit jelöltünk ki. A gyűlést követő reggelen felbőszült képű ember robogott be a tanácsterembe és kikérte magának, hogy magyar vezetőség áll a község élén. „Én például román vagyok” — szólalt meg e megbízott vezetőnk. „Mi a baj velem, bátyám?” „Semmi, semmi” — motyogta, s fejcsóválva kiment.
Amikor a bukaresti rádióban magyarul üdvözölték a hallgatókat, amikor Karácsonykor kiírták a TV képernyőjére, hogy „kellemes ünnepeket”, amikor az újság hasábjain a falvak, városok nevei magyarul is napvilágot láttak, kitártuk a szívünket az ország előtt, és úgy éreztük, végre itt itthon vagyunk.
De nem tartott sokáig a szabadság öröme.
Első gyanús jel volt egy máramarosi pópa gyűlölettől izzó fröcskölődése. Főleg az volt gyanús, hogy nem intették le. Amikor pedig az államelnök is kiejtette a száján a „szeparatizmus” szót, helyükre kerültek a dolgok. Szabad utat kapott a nyílt sovinizmus.
Nálunk is, és országszerte…
Legutóbbi módosítás: 2008.12.19. @ 13:13 :: dr Bige Szabolcs-
