Lassan osont a falak között, akár az árnyék. Szorosan tapadt az épületek falához. Úgy suhant saroktól sarokig az éjszakában, mint a bagoly: észrevétlenül, csendben.
Lopni indult.
Kezd? volt, de nagyon elszánt. El fogok kárhozni! – gondolta magában, miközben felnézett a csillagokkal pettyezett, sötét égboltra. A Duomo falához simulva várt egy kicsit, fülelt, minden neszre felfigyelt. Hideg volt az éjszaka, minden lélegzetvétele után páragombócot lehelt. Tapasztalatlansága miatt túlzottan is óvatos volt. Minden mozdulatára vigyázott, még lélegzetét is vissza-visszatartotta.
Egy árva lélek sem volt már az utcákon, mégis úgy érezte figyelik. Zavartan körbepillantott. Hirtelen, a semmib?l ott termett egy fekete macska, és nyávogva lábához dörgöl?dzött. A dolog olyan váratlanul érte, hogy megriadt, libab?rös lett. Ijedtségét ingerültség váltotta fel. A macskát lábának egy toppanásával elzavarta. Egyszeriben fázni kezdett, ami mozgásra ösztökélte, így tovább osont egyenesen a közeli pékség felé.
Mikor odaért az épület elé, fogalma sem volt mit tegyen. Hol és hogyan jusson be az épületbe?
Közelebb ment. Kezét az ajtó kilincsére tette, majd lassan lenyomta. Legnagyobb meglepetésére az ajtó kinyílt. Benyitott, és bekukucskált az ajtórésen. Az arcát megsimogatta a meleg. Önkéntelenül behunyta a szemét, és élvezte az arcán szétterül? meleget. Abban a pár másodpercben lebegett, szinte elaludt. Az orrába szemtelenül felkúszott a friss kenyér és kalács illata. A szájában összefutott a nyál, nagyot nyelt. Nagyobbra tárta az ajtót, és óvatosan belépett.
– Mit keresel itt ilyenkor!? – kiáltott rá egy öblös férfihang.
A fiú összerezzent. Egy pillanatig csak állt meredten, amíg felfogta, hogy észrevették. Nem nézett körül, nem kereste a hang forrását, csak kirohant az ajtón, és elszaladt a sötét utcán.
Elrohant egészen az Arno partjáig. Ott lelassított, hátra-hátra pillantott, nem követik-e. Lassan bandukolt tovább a part mentén, közben azon gondolkodott, hogy valóban hallotta-e a hangot, vagy csak a képzelete játszott vele…
Az orrával aprót szippantott, hátha érzi még benne a kenyér illatát, de csak valami hideg halszagú leveg? áradt szét benne.
Felsóhajtott. Ezzel a sóhajjal – mintha csak kilehelte volna magából – a lopás szándéka szertefoszlott benne.
Hazaindult.
Kora hajnalban, korgó gyomorral kelt. Felkelt, magára vette köpenyét, kiállt a házikó ajtajába, és a kel? nap aranyszín melegében nyújtózott egyet. Teleszívta tüdejét a h?vös, illatos tavaszi leveg?vel. Lábujjai közé befurakodtak a hideg, harmatos f?szálak, amit?l jóles?n megborzongott.
A házikó ahol élt, elég kicsi volt ugyan, de kényelmes. Egy kicsi fészer volt ez, ami egy k?faragó házának udvarában állt.
Még nem volt 14 éves, amikor elszeg?dött a m?helybe. Gyorsan tanult, alig telt el öt év, munkájában igen megbecsülté vált. A család kedvelte a fiút, ezért kaphatta meg a fészert, amit ? maga szépen rendbe szedett. 19 éves létére elmondhatta, hogy volt hol laknia, viszonylag t?rhet? fizetése – igaz, rengeteget dolgozott is érte.
A vidám természet?, nagyhangú, nagyszájú fiatalembernek, hideg, zöldes-szürke szemei igéz?ek voltak. Vékony, inas, magas legény, fiatalsága teljes erejében pompázott. Szeretett itt élni, szerette a várost, a munkáját. Büszke volt „saját” kis házikójára.
A k?faragó lánya, egy vele azonos korú, karcsú, de gömböly?, barna hajú lánya, olykor-olykor titokban felkereste a fiút a fészerben. A lány anyja sejtette, hogy valamiféle románc dúl a fiatalok között, de az apának nem szólt róla. Úgy vélte nem értene vele egyet, a lány túl fiatal – mondaná, ? maga pedig úgy tett mintha nem sejtene semmit. Magában mosolygott, mikor rajtakapta lányát, amint elmerengve bámulja a fiút, aki a m?helyben dolgozott a többiekkel. Ilyenkor saját fiatalsága jutott eszébe, f?képp az az id?, amikor hasonló körülmények között megismerkedett a férjével. Eszébe ötlött, valószín?leg annak idején az ? anyja is ugyanígy tartotta a magában titkot, és ugyanígy fürkészte ?t magát is.
Miközben a fiú reggelit keresett magának, valami h?vös légfuvallat szalad végig a hátán, majd kattant a zár, és az ajtó el?tt ott állt a lány.
– Zavarlak Giovanni? – kérdezte, és szemében huncut ravaszság bujkált.
– Te sosem zavarsz Angela – válaszolta a fiú, majd megragadta a lány kezét, és magához húzta, és csókolni kezdte a nyakát.
Aznap, munka után, mint majdnem minden este sétálni indult a Duomo felé. A város, hasonló korú és sorsú fiataljai minden este itt találkoztak. Ki festészetet, ki szobrászatot tanult, volt, aki hasonlóan, mint ? maga is, már saját keresetéb?l élt és dolgozott.
A Battistero el?tt elhaladva észrevette Michelangelot, amint a Duomo lépcs?jén ülve vázlatot készít. Mikor odaért, üdvözölték egymást.
– Milyen napod volt? – kérdezte Michelangelo miközben tovább rajzolt.
– Fárasztó! Eltörtem egy kalapácsot – válaszolta Giovanni, majd leült a lépcs?re.
– Mikor jössz át végre? Bemutatnálak Bertoldo mesternek – kérdezte Micheangelo.
– K?faragó vagyok, nem szobrász – válaszolta Giovanni.
– Szerintem tehetséges vagy. Meg kellene próbálnod. Mit veszíthetsz?
Giovanni legyintett, és azt kérdezte:
– Mit rajzolsz? Látom valami férfialak. Mi az a kezében?
– Áh, csak egy vázlat. Egy ötlet semmi több.
Távolról hangos kilátás hallatszott: – Giovanni! Giovanni!
– Na, tessék! Már hiányzott! – morgott maga elé a fiú.
– Mit foglalkozol vele? Csak a szája nagy – intett a fejével Michelangelo, majd lassan visszamerült a rajztömbjébe.
Három huszonéves fiú érkezett a lépcs?höz, ?k is leültek, és az egyikük, ki már messzir?l kiáltotta Giovanni nevét vigyorogva a fiú felé fordult, és megkérdezte.
– Giovanni! Hát hol az a kalács, amit mára ígértél?!
Giovanni lehajtotta a fejét, szemét a lépcs?sor aljára szegezte. Fülig vörösödött. Michelangelo felvont szemöldökkel rápillantott. A fiú vállat vont, és így szólt.
– Sehol. Nem sikerült.
– Nem merted megtenni mi?! – kiáltott röhögve a másik kett?.
– Csak a szád nagy Giovanni! – ingerelte tovább a fiú.
– Ahogy a tiéd is Guliani – morogta oda Michelangelo.
– Te csak firkálj tovább Buonarroti! – vágta oda nyersen Guliani, majd folytatta: – Te meg gyáva vagy Giovanni! Fogadtunk, vesztettél! Tartozol nekem! Pénteken lesz a húsvéti körmenet. Addigra meglegyen a pénzem, vagy elmondom a kis Angeládnak, hogy milyen nyúl vagy.
Azzal felpattant, és a másik két társával röhögve, hangoskodva elmentek. Giovanni egy darabig csak nézett utánuk, majd megkönnyebbülve sóhajtott egy nagyot.
– Miért izgatod magad miattuk? Ráadásul azt sem értem, miért hagyod, hogy belerángasson az ostobaságaiba?! – kérdezte Michelangelo, miközben tekintetével Giovanni arcát fürkészte.
– Tegnap este fogadást kötöttünk. Addig idegesített, amíg rávágtam, hogy igenis meg merem csinálni. Merek lopni. Azt hiszed nincs lelkiismeret furdalásom? – válaszolta Giovanni fülig pirulva.
– Akkor meg ne hagyd magad. Ne hagyd, hogy belerángasson olyan dolgokba, amit nem tudsz, és nem is akarsz megtenni. Úgy akarsz táncolni, ahogy Guliani fütyül? Ennek nem lesz jó vége. El?bb utóbb magad sem veszed észre, és olyasmibe rángat, amib?l nincs kiút – magyarázta Michelangelo.
Giovanni maga elé bámult, és azonmód elmerült abban, amit Michelangelo mondott. Szembesült önmagával. Gondolkodott, és tudatosult benne, mire készült az éjjel, és hogy ez mennyire nem is ? maga volt igazán. Arra gondolt, ha mégis sikerült volna ellopnia azt a kalácsot – vagy akár bármi mást -, akkor hogyan számolt volna el saját lelkiismeretével? Marta, csavarta valami a gyomrát és mellkasa alatt tompa nyomást érzett, mintha csak egy követ raktak volna szívére. Nem hagyta nyugodni, és ha egy percre is elfelejtette volna, valahol a tarkója tájékán akkor is ott motoszkált benne a b?ntudat. Mintha egy kard lebegett volna a feje felett, amely egy cérnaszálon függ, és bár nem látszik, hogy ott van, nem hagyja nyugton az embert. A cérna bármikor elszakadhat.
Michelangelo észrevette, hogy barátja mennyire emészti magát. Vállára tette a kezét, és azt mondta:
– Azért nincs itt a világvége Giovanni. Nem tettél semmi rosszat. Az ember hibázik, amib?l tanulhat. Fogd fel úgy, hogy ezt is kipróbáltad! Egy kaland volt és kész. De többet ne hagyd, hogy Guliani belehajszoljon valami hasonló dologba! Michelangelo Giovannira mosolygott, felállt, és a kezét odanyújtotta Giovanni felé, hogy felsegítse.
– Gyere – szólalt meg Michelangelo – igyunk egy pohárral!
Giovanni rábólintott, már nem volt annyira elkeseredve.
– Nem bánom, meghívhatsz! – kiáltott Michelangelo, és mind a ketten hangosan nevetni kezdtek.
Elindultak egy közeli söntéshez. Elhaladtak a Battistero északi kapuja mellett. Mint mindig, Michelangelo most is megállt egy percre, és megcsodálta a Ghiberti alkotta remekm?vet.
Miközben a kaput bámulta, egyik kezével kissé visszafogta, majd maga mellé húzta Giovannit, és így szólt:
– Mint már ezerszer, most is csak azt tudom mondani barátom, hogy e kapuk megérdemelnék, hogy a menyország kapui legyenek.
Kés? este Giovanni az ágyában feküdt, keze a feje alatt, a plafont bámulta. Arra gondolt, hogy elmondja Angelanak, hogy mi történt. Elmondja az ostoba fogadást, és hogy emiatt majdnem szégyent hozott saját és a hozzá közelállók fejére. Ã??szintén elmondom Angelanak – gondolta magában. – Akkor Guliani nem zsarolhat semmivel. A fogadást persze elbuktam, azt majd lerendezem a fizetésemb?l, és nem beszélek azzal az átkozott fickóval többet, az egyszer biztos. De mi van, ha elmondom, és Angela mégis hátat fordít nekem? – f?zte tovább gondolatait. – Nem akarom elveszíteni.
– Te magadban beszélsz? – csendült fel egy kérdés a fiú ágya mellett.
A fiú egy pillanatra összerezzent.
– Nem vettem észre, hogy bejöttél – válaszolta Giovanni, miközben felült az ágyon.
Angela leült mellé, és azt mondta:
– Nagyon elkalandoztál. Elmondod min törted a fejed? – kérdezte a lány, és megsimogatta Giovanni arcát.
A fiú egy percig habozott.
– Semmi…semmi érdekesen, csak elmerengtem. Fáradt vagyok. – válaszolta Giovanni, nem túl meggy?z?en.
– Ha nem akarod, nem mondod el. De valami emészt, látom rajtad.
– Tényleg semmi gond. Hidd el.
– Hát jó! – a lány felállt. – Nem akarod, hogy itt maradjak egy kicsit? – kérdezte mosolyogva.
A fiú egy kissé kellemetlenül érezte magát. Habozott, majd azt mondta:
– Fáradt vagyok, szeretnék pihenni.
Angela meglep?dött, majd szó nélkül megfordult és kilépett a házikóból.
A fiú mérges volt magára. Mégsem tette meg, nem mondta el neki, hogyan járt. És amiért elhallgatta el?le, hogy min törte a fejét, a lány közelsége így abban a pillanatban kínos volt.
Egész éjjel nem aludt, bántotta, hogy a lány szó nélkül fordított neki hátat, és hagyta ott magára.
Már korán reggel talpon volt. Kint sétálgatott fel s alá az udvaron, leste a háziak minden mozdulatát. Amikor meglátta Angelát, amint kilépett az ajtón, odaszaladt hozzá, megragadta a karját, és húzta maga után, egyenesen a házikóba. Leültette az ágyra, és egy szusszal elmondta neki a fogadást, a húsvéti körmenetet és azt, hogy miért volt olyan furcsa tegnap este.
A lány felállt, és a Giovanni nyakába borult.
– Már azt hittem rám untál! – súgta halkan a fülébe.
Giovanni el?ször meglep?dött, majd a boldogság végighullámzott az egész testét. A lábain és a kezein bizseregtek az ujjak.
Aznap Giovanni szinte lebegett a föld felett. Már nem emésztette magát, mázsás tömb hullott le róla. Boldog volt, hogy a lány nem hagyta faképnél, és annak is örült, hogy jó döntést hozott. Örült annak, hogy megbízott Angelában, és most még közelebb érezte magához, mint eddig bármikor.
A m?helyben keményen dolgozott. Tele volt életer?vel. Észre sem vette, hogy közben eltelt a nap. Csak amikor tudatosult benne, akkor vette észre, hogy ólmos fáradtság zuhant rá. Karja, és mellkasa megduzzadt az egész nap megfeszített izmoktól. A k?por betakarta egész testét.
Visszavonult, rendbe szedte magát, és úgy döntött ma nem megy el a Duomohoz, hanem lefekszik és kipiheni magát. Már éppen elaludt volna, amikor valami motozni kezdett a fejében. Felpattant a szeme, felült az ágyon, és próbált rájönni, mi nem hagyja nyugodni. Egy pillanat alatt végigcikázott az agyán a gondolat: holnap péntek, akkor lesz a húsvéti körmenet!
Gulianinak meg kell adnia az összeget, amivel tartozik, viszont most nincs elegend? pénze. Pedig, csak így zárhatja le egyszer s mindenkorra ezt a szerencsétlen történetet.
Kérhetne Angelától, morfondírozott magában, de ezt azonnal elvetette. Úgy vélte ilyet mégsem kívánhat a lánytól. Arról nem is beszélve, hogy mi történne akkor, ha ez az apja fülébe jutna. Egyúttal biztos kiderülne minden más is, amit?l azért igencsak óvakodott. Emellett, a büszkesége sem igen engedte meg.
Hanyatt d?lt az ágyon, és gondolataiban arra jutott, más lehet?ség nemigen lévén, megkéri majd Gulianit, hogy adjon haladékot. Arra nem is akart gondolni, hogy mihez kezdjen akkor, ha Guliani ebbe nem egyezik bele. Miel?tt ez utóbbi gondolat nagyon mélyen megült volna a fejében, elaludt.
Másnap reggel, mikor felébredt, sebtében felöltözött, majd összeszámolta a pénzét. Még a fele adósságára sem volt elegend?. Egyszeriben óriási düh kerítette hatalmába, szeme kivörösödött, szemöldökét összeráncolta. A feje majd szétrobbant. A kezében lév? pénzt, a falhoz vágta.
Pont ekkor lépett be az ajtón a k?faragó, hogy megkérdezze, esetleg nem tartana-e velük, a családdal a templomba, a délel?tti misére.
Az öreg kikerekedett szemmel állt a küszöbön, és a fiút bámulta. Giovanni meglep?dött, majd felkapta köpenyét, és elrohant.
Egész Firenzében nagy volt a sürgés-forgás. Az emberek benépesítették a tereket, utcákat. Ragyogó tavaszi napsütés a szokásosnál is több embert csalt a leveg?re. A templomok harangjai zúgtak. A tömegek morajlásából, harsogó nevetések bukkantak fel, majd merültek alá ismét. Az árusok kiáltásai hallatszottak mindenfelé, ahogy kínálták portékáikat, próbálták túlkiabálni a népet.
Giovanni ment az orra után, céltalanul bolyongott, keresztülvágva a tömegen, elmerengve gondolatai között. Egy kép nem hagyta nyugton, egy kép, ami szinte beleégett a képzeletébe. Az, ahogy a mestere ott áll az ajtóban, megütközött tekintetét a fiú arcába fúrja.
Arra gondolt, hogy az esetr?l, már biztos tud az egész család, és kérd?re fogják majd vonni.
Nyilván megkérdezik mi történt, és hogy mi volt az oka ennek a részér?l szokatlan viselkedésnek. Hazudni nem hazudhat. Még ha akarna, akkor sem tudna, mert el?bb-utóbb úgyis kiderül az igazság, és így persze kiderül az Angelaval folytatott románca is.
Egyébként is – morfondírozott magában – mi közük hozzá! A saját dolgaimmal nem vagyok köteles elszámolni senkinek! De valahogy mélyen úgy érezte ez nem ilyen egyszer?. Sokat köszönhet a családnak. Önállósága még nem állt olyan stabil lábakon.
Feje felett a hullámok összecsapni látszódtak, úgy érezte, összed?l körülötte a saját kis világa.
Fiatalságából adódóan még nem volt képes feldolgozni és megemészteni a nehézségeket. Lázadt ellene. Forrongott belül, valahogy próbálta kitörölni az elmúlt pár nap eseményeit. Képtelenség varázsütésre megváltoztatni, eltüntetni mindent.
Miközben a gondolatai kavarogtak a fejében, észrevette, hogy bár nem tervezte, mégis a Duomo lépcs?jénél kötött ki. A lábai maguktól idehozták. A lépcs?sort tetején pedig ott álldogált Guliani, három, négy társával. Igen jól érezhették magukat, nagyokat nyerítettek, hangoskodtak, szemtelenkedtek. Mikor Giovanni észrevette, földbe gyökerezett a lába, épp meg akart fordulni, hogy elillanjon, amikor Guliani észrevette, és röhögve jókorát kurjantott felé!
– Állj csak meg cimbora!
A többiek is elindultak vele együtt lefelé a lépcs?n, egyenesen Giovanni felé, aki próbált folyamatosan Guliani szemébe nézni.
Elpirult. A nyakán kiverte a veríték, és a szája kiszáradt. Sebaj – gondolta – jobb túlesni rajta.
– Ide a pénzem balfék! – kiáltotta jó hangosan, hogy a körülötte lév?k jól hallják.
– Nincs még meg – válaszoltan halkan Giovanni.
– Tessék? nem hallom! – kérdezte kiáltva Guliani, és színpadias mozdulattal a füléhez emelte a kezét, és közelebb hajolt Giovannihoz.
A többiek röhögtek, és közben oda-odaszóltak a fiúnak, aki még mindig állta Guliani tekintetét.
– Ide figyelj Guliani – húzta ki magát Giovanni –, adj egy kis haladékot. A jöv? héten meg tudom adni a pénzedet, és akkor egyszer s mindenkorra elfelejtjük egymást.
Guliani szeme összesz?kült. Nagy leveg?t vett, és ráripakodott.
– Nem kapsz haladékot. Most kell a pénzem! – ráncolta a szemöldökét.
Ekkor az egyik társa, aki a háta mögött állt, oldalba bökte, és odahajolt Guliani füléhez.
Guliani arca el?ször megenyhült, majd egészen kisimult, ahogy a barátját hallgatta, végül valami gúnyos mosolygásba váltott.
– Meg kell adnod a tartozásod Giovanni most azonnal. És van is egy ötletem, hogy hogyan rendezhetnénk ezt le minél el?bb.
Giovanni kissé oldalra fordította a fejét, szemét bizalmatlanul hunyorogva a fiúra szegezte.
– Tele van a tér jobbnál jobb módú hölgyekkel és urakkal Giovanni. Egy órát kapsz, hogy szerezz valamit, amivel letudhatod az adósságod! Nincs más dolgod, minthogy körülnézz, és ügyesen elemelj valamit. Ékszert vagy pénzt, egyre megy! – fejezte be fölényesen Guliani.
Giovanniban megrekedt a leveg?. El?ször megdöbbent, és már éppen ellenkezett volna, amikor meglátta Guliani mögött gunyoros arcokat. Megszólalt benne valami, ami azt az illúziót keltette, hogy alig egy óra és az egész történetet le lehet zárni. Mintha valaki azt sustorogta volna a fülébe, hogy ennél gyorsabban és egyszer?bben nem szabadulhat meg Gulianitól.
Egy szó nélkül megfordult, körülnézett a tömegben, és határozottan – mint aki tudja pontosan mit, és hogyan kell tennie – elindult el?re. Pár méter után azonban elbizonytalanodott. Lelassította lépteit, fejét leszegte, és valami kesernyés íz? szomorúság kerítette hatalmába. Pillanatok alatt felocsúdott. Egyszeriben Guliani szúrós tekintetét érezte a hátában. Hátrapillantott, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy már kell? távolságba került t?le. Több ember is eltakarta ?t Gulianitól.
Mély leveg?t vett, és elindult.
Egy darabig csak ide-oda téblábolt a tömegben, majd észrevett egy fiatal lányt, aki tér egyik üresebb szegletében álldogált, mintha csak várna valakire.
Barna hajában ékes gyöngysor csillant, ami Giovanniba reményt, és merészséget oltott. Körülpillantott, keresve azt, aki esetleg távolról a lányt tartja szemmel, hogy vigyázzon rá. Egy darabig még leste, hogy nem tart-e épp valaki a lány felé. Mikor úgy vélte, megfelel? az alkalom, rászánta magát.
Elindult a lány felé, a háta mögé lopózott, mikor egészek közel ért hozzá, kinyújtotta a kezét, hogy letépje a gyöngysort. A lány éppen akkor hátrapillantott és észrevette Giovannit. Szép, mandulavágású, kék szeme szinte megb?völte a fiút, arra gondolt látta már valahol a lányt, de hirtelen nem ismerte fel. A lendülete kissé megtört, de így is sikerült elmarnia ékszert, majd sebtében elrohant.
– Fogják meg! Tolvaj! Tolvaj! – kiáltozott, a lány.
Giovanni csak futott, a gyöngysor égette a markát, gyomra görcsbe rándult, szája kiszáradt, a torkába gombóc települt, ami marta, égette.
Ahogy szalad, félrelökdöste az embereket, egyre több és több szempár kísérte, egyre több fej fordult felé.
Valami nagy balsejtelem fogta el, de még csak fészket sem ütött ez a gondolat az elméjében, valaki máris nyakon ragadta.
Giovannit hirtelen légszomj kapta el, elveszítette egyensúlyát. Az id? mintha lelassult volna, a zaj is úgy t?nt, alábbhagy. Majd egyszeriben a lábait látta maga el?tt, és érezte, amint a leveg?ben úszik, majd ahogy egyre d?lt hátrafelé, megpillantotta milyen szép tiszta kék ma az ég.
Aztán nagy csattanással hanyatt vágódott a kövezeten.
A hangzavar feler?södött, a látóterébe emberfejkoszorú hajolt. Egyre-másra rángatták, emelték fel, és tolták a közeli épület felé. Taszigálták, rugdosták, és megfeszült nyakkal ordibáltak.
Giovanni háta rettenetesen fájt, de nem is tudott igazán figyelni erre. Hol jobbról, hol balról érték a pofonok és rúgások.
A tömeg nem engedte. Betaszigálták egy épületbe, egyenesen az els? emeleti ablaksorhoz lökdösték.
Valahonnan el?került egy jókora kötél, amit már az ablakok keresztfájához is kötöztek, a másik végén pedig hurkot formálva már Giovanni nyakára is szorították.
A fiú hátrálni próbált, csak most értette meg igazán, hogy mi vár rá. Két kezét nekifeszítette az ablak két oldalának, a lábával pedig az alsó peremen tartotta magát távol.
Miden erejét megfeszítette, de a körülette lév?k többségben voltak.
Belerúgtak a lábába, amit?l megbicsaklott, a kezeib?l vér serkent és futott végig az alkarján, köpenyének ujja alá. Már éppen feladni készült. Kezeibe görcs állt, aztán lassan elernyedt. A háta mögött álló köpcös alacsony alak épp meg akarta adni az utolsó lökést, amikor az ablakok alatt valami furcsa hangzavar támadt.
A tömeg szétnyílt, jókora helyet hagyva középen. Minta követ dobnának egy tóba, úgy hallgatott el a rengeteg ember. Itt-ott még egy-egy harsány kiáltás hallatszott, majd az is elenyészett. Csak az Arno csobogása törte meg a csendet.
Az emberek által körbevett „sziget” közepén Il Magnifico állt. Sötét köpenyben, sötét harisnyában és cip?ben. Mellette a lány, kinek hajáról Giovanni letépte az ékszert, és mögötte Michelangelo, aki aggódva nézte barátját.
– Miért tetted ezt?! – kérdezte Lorenzo, és szúrós tekintetét a fiúra szegezte, aki kötéllel a nyakában, remegve állt az ablakban. – Ha netán nagy szükségben szenvedsz, segíthettem volna.
– Én…én… – a fiú csak hebegett, tátogott, mint egy hal, de egy értelmes szót nem tudott kinyögni.
Szemével körbetekintett a tömegen, minden szempár kérd?n, vádlón figyelte.
Szeme megakadt a k?faragón és családján, amint értetlenül ?t bámulják. Angela ott állt az apja mellett, és könnyezve, csalódottan a fiút nézte.
Giovanninak megremegett a szája, és kicsordult a könnye. A tömeg megvet?en újból felmorajlott.
Lorenzo de’ Medici felemelte a kezét, és megintcsak a csend vette át az uralmat.
– Michelangelo, a barátod már mesélt rólad – szólalt meg Il Magnifico. – Most lejöhetsz. Az ékszert visszaadod, de elhagyod Firenzét és jódarabig nem térsz vissza.
Giovanni bólintott, hogy megértette. Megkönnyebbült kissé, de amint észrevette Angelát, aki még mindig sírt a tömegben, tet?t?l talpig hatalmas keser?ség járta át.
A lépcs?n lefelé menet, szétnyílt el?tte a tömeg. Odalépett Il Magnifico lánya elé, majd felemelte a kezét. A gyöngysort még mindig görcsösen szorította. Ujjai elfehéredtek, körme a tenyerébe mélyedt. A kezét a lány kinyújtott tenyere felé tartotta, nagy nehezen szétnyitotta elgémberedett ujjait, és a gyöngysor kihullott a kezéb?l.
A lány szemlesütve állt el?tte. Michelangelo szikrázó szemeit Giovanni arcára szegezte. Neheztelt barátjára, amiért nem hallgatott rá.
Giovanni nagyon halkan megköszönte Il Magnificonak, hogy megmentette az életét.
– Michelangelonak köszönd – válaszolt Lorenzo.
Giovanni lehajtott fejjel visszabandukolt a házikóhoz.
Miközben a kis fészerben összepakolta kevéske holmiját, emésztette a bánat. El kell hagynia ezt a helyet, a várost és a fészert, ami az otthona, a mesterét, akinél szeretett dolgozni, akinek sokat köszönhet, és ahol megbecsülték, a barátait, Michelangelot és legf?képp Angelát. Igyekezett a pakolással, bármily nehezére is esett, nem akart találkozni a háziakkal. El akarta kerülni ?ket, arra gondolt, talán nekik sem lesz így annyira kínos. A történtek után egyébként sem tudott volna a szemük elé kerülni, sem mestere, sem pedig Angela elé. Il Magnificotól kapott egy új esélyt az életre, egy új helyen majd talán jobban megbecsüli.
Mikor összepakolt, még körülnézett a szobában, majd kilépett, becsukta az ajtót és elindult a városkapu felé. Útközben gondolkodott. Megpróbálta végiggondolni, mihez is kezdjen. Csupán abban volt bizonyos, hogy Bolognába megy, és majd ott valahogy keres munkát. Tapasztalatlansága és az idegen újdonság félelemmel töltötte el.
Giovanni megállt a Bologna felé vezet? városkapuban. Visszafordult és végignézett Firenzén. Tudta, a szívét örökre itt hagyja.
Majd megfordult, batyuját a hátára vetve, fátyolos szemmel, és egy jókora darab, mázsás ürességgel elindult, hogy új otthonra leljen.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.11. @ 15:23 :: Dabóczy Gergely
