Csendes, szeptemberi nap. A park ezernyi színben pompázott. Még itt voltak a nyár színei, de már megjelentek az ?szi árnyalatok is. A hatalmas gondozott terület, a csend, amelyet szinte vágni lehetett, tökéletes helyszínt biztosított annak, aki magában szerette volna élvezni a bágyadt napsugarakat. Az id?s asszony a padon ült mozdulatlanul, mint egy festmény. Az egész látvány valószín?tlen volt. Fekete keretes szemüveget viselt, ami jól ált rövidre vágott ?sz hajához, pirosra rúzsozott szájához. Egy seszín? ballonkabátot húzott össze mellén fázósan. Így lehetett már ez egy ideje, mert amióta a férfi figyelte egy távoli padról – majd egy órája – mozdulatlan volt. Micsoda ellentmondás, gondolta, piros rúzs és ezer ránccal átsz?tt arc. A férfi sem volt már fiatal, talán ezért is volt képessége a huzamosabb ideig tartó csendes szemlél?déshez.
Hirtelen hangos kiabálás törte meg a varázslatos nyugalmat.
– Éva néni! – az öregasszony felrezzent a hangra. Lassan felállt, majd elindult a hang irányába.
Szemben vele a kavicsos sétányon fiatal n? igyekezett gyors léptekkel. Amikor megközelítették egymást, a n? mondott valamit, de ez már nem volt hallható a férfi számára. Éva, gondolta, és merengve bámult az öregasszony után. Ismét nyugalmat árasztott minden, ám a varázslat hirtelen újra megtört. A fiatal n? durván rángatni kezdte az öregasszony karját, szinte vonszolta maga után.
– Ne! Hagyjon békén! – kiabált szinte sipítva az asszony.
A férfi, aki Sándor nevet kapta a keresztségben, és éppen ma volt a hetvenedik születésnapja, elkezdett sietni a furcsa pár után.
Amikor utolérte ?ket, udvariasan köszönt.
– Kezét csókolom, hölgyeim! – nyugodt, halk hangja a másik kett?ben eltér? érzelmeket keltett. Annyira er?s kisugárzással rendelkezett, hogy mindenki érezte a hatását, legyen az férfi, n?, öreg, fiatal.
– Jó napot, Uram! – Éva hirtelen saját közegében érezte magát. ?még ehhez a stílushoz volt szokva.
– Jó napot! – a fiatal n? hangja durván, idegesen csengett.
– Láttam az el?bb, valami gond van. Segíthetek Önöknek? – kérdése valóban segít?készen hangzott.
A fiatal n?, valószín?leg valami ápolón?féle lehetett, arra gondolt, mit okvetetlenkedik itt ez a vénember. Éva azonban igyekezett kihúzni magát, és mosolyogva válaszolt.
– Köszönjük az érdekl?dését. Nincs semmi gond, csak a kórházból jöttem ki egy kicsit leveg?zni. Sajnos elfelejtettem szólni, aggódtak értem. Most aztán megkapom az ilyenkor kötelez? szidást. Mindig leszidnak, én pedig mindig elfelejtek szólni – mondta huncut mosoly kíséretében.
– Akkor, ha minden rendben van, elköszönök, hölgyeim. Csókolom a kezüket!
– Jó napot! – „Végre” – gondolta az ápolón?szer?ség.
– Viszontlátásra! – „De kár” – gondolta az öregasszony.
Sándor két évvel ezel?tt még a kórház igazgató f?orvosa volt. A két n? persze ezt nem tudhatta, de az elválás után mindkett?jükben maradt egy megmagyarázhatatlan érzés. Évában kellemes, mely a hirtelen kitágult látóhatár érzését keltette, az ápolón?ben pedig kifejezetten kellemetlen, megmagyarázhatatlan védekezést indított el.
A férfi másnap bement a kórházba. Volt kollégái tisztelettel fogadták. Tekintélye végig kísérte élete eddigi útján. Most, hogy már hatalma nem volt, csak a múlt és a kisugárzása táplálta a tekintélyét. Megtudott mindent, amit lehetett az öregasszonyról. Bár ? nem az öregasszonyt látta benne, hanem a n?t piros rúzzsal.
– Özvegy Nagy Tíborné, született Garai Éva, hetvenéves, Parkinson kórral küszköd?, egyedül él?, gyermektelen – mondta egy szuszra volt kollégája.
– Melyik szobában van? – kérdezte.
– Elkísérlek, F?orvos Úr!
– Nem, köszönöm! Megyek, meglátogatom.
A huszonötös szoba négyágyas volt. A két fiatalabb beteg és két id?s asszony közössége viszonylag nyugalmas kórházi lét képzetét keltette a látogatóban. Sándor, ahogy belépett a szobába rögtön észrevette Évát. Még itt is milyen n?ies – gondolta. A piros rúzs teszi.
Egyszer lánya mondta neki:
– Apa, én még hetvenéves koromban is rúzsozni fogom a számat.
Akkor nevetett rajta, és íme, itt van egy hetvenéves öregasszony piros rúzzsal még a kórházi ágyon is. Lánya tíz éve halt meg, gyógyíthatatlan beteg volt. Mindent megtettek érte, de hiába. Utolsó útjára kisminkelve, piros rúzzsal indult. Akkor, férfi létére, nem értette ennek a fontosságát, de azt gondolta, bizonyára így szeretné. Felesége halovány volt, rúzst soha nem használt. Nem is hiányzott egyikk?jüknek sem. A harsány szín nem illett hozzá. Most értette csak meg a szín jelent?ségét, hetven évesen. Felébredt benne a férfi. Most, ahogy az öregasszonyra nézett, érintette meg életében el?ször a fülledt erotika.
– Csókolom a kezét! – közelített mosolyogva az ágyhoz.
Éva önkéntelenül elkezdte haját igazgatni.
– Jó napot! – viszonozta kicsit zavartan a férfi köszöntését.
– Hallottam, hogy itt van. Gondoltam, meglátogatom – mondta mosolyogva az öregember.
– Köszönöm. Kedves önt?l.
Tetszett neki a férfi. Mert ? annak látta.
Ahogy beszélgetni kezdtek, Éva percr?l-percre változott. Hol kacéran nevetgélt, hol csak figyelmesen hallgatta a másikat. Igazi n? lett bel?le újra. Ett?l kezdve Sándor minden délel?tt meglátogatta. Id?nkét lementek a parkba sétálni, néha csak leültek egy padra. Egy figyelmes küls? szemlél? láthatta, hogyan nyílik mindkét ember, mint a rózsa. Lassan-lassan szerelem lengte át kett?jük közösségét. Egyszer azután, lent a parkban, Sándor magához húzta az asszonyt. Úgy csókolta meg, mintha életének els? csókja lenne. Érezte a másik elgyengülését. Hihetetlen, gondolta. Teste újra m?ködni kezdett a n? illatának, csókjának hatására.
– Holnap elviszlek valahová. Akarod? – félve várta az asszony válaszát
– Igen, az jó lenne.
Mindketten tudták pontosan mit gondol a másik.
Így azután Éva délután megkérte az ápolón?t, vegyen neki parfümöt és szép csipkés fehérnem?t. Készült a randevúra. Készült Sándor is. Másnap reggel friss, ropogós ágynem?t húzott. Beh?tött egy üvegpezsg?t, a vázába egy szál vörös rózsát tett. Mindkett?jük fejében motoszkált a kérdés, szabad-e, illik-e. Azt azonban tudták, semmilyen válasz nem akadályozhatja meg ?ket a tovább lépésben. Másnap kicsit zavartan indultak el a férfi lakására.
A szoba a kés? ?szi id? ellenére ragyogott a nap sugaraitól. Mintha a természet is segíteni akart volna. Ahogy ölelték, csókolták egymást, a hetven év elszállt. Elt?nt a fonnyadt test, maradt a gyönyör? csipkés fehérnem?, az er?teljes, célratör? érintések és simogatások. Az évek megfutamodtak. Amikor a férfi Éva fülébe súgta, jó veled dugni, azt hitte, a plafon is leszakad. De nem történ semmi, csak annyi, hogy az asszony is viszonozta a szavait, szintén nevén nevezve a dolgokat. És amikor életében el?ször érezte, milyen az, ha csókolják, simogatják testének legintimebb részét, majdnem húsz éves lett újra. Akkor, amikor ? is szürcsölni kezdte a n? nedvét, és nem tudott betelni vele, valami megfoghatatlan gyönyör?ség járta át szívét, lelkét, egész testét. Sokáig szerették egymást. Majd szótlanul feküdtek egymás mellett. Sándor szeretett volna gondolkodni, de nem tudott. Este volt, amikor Éva visszaért a kórházba. A szobatársak nem tudták mi történt vele, úgy ragyogott, hogy felmerült bennük a gondolat, talán bekattant. Még nem tudták, nehéz éjszakájuk lesz.
Másnap délel?tt, amikor Sándor megérkezett, Éva ágya frissen húzva, üresen állt. Ha valaki, ? tudta mit jelent ez. Kollégái elmondták, az asszony tíz órakörül lett rosszul, nem tudták megmenteni. A temetésr?l Éva családja gondoskodott. Sándor keresett egy kozmetikust, aki vállalta, kisminkeli a halottat. A férfi csak ahhoz ragaszkodott, hogy a piros rúzst ? vegye meg. Most értette meg a lányát is. Miért ragaszkodott a piros rúzshoz utolsó útjára. Ahogy szorongatta a kezét: „Ugye, Apa, megteszed?” Persze, hogy megtette, jóllehet fogalma sem volt mi a kérés értelme.
A temetésen Sándor a hátsó sorban állt. Nem ismert itt senkit, ?t sem ismerte senki. Lassan elindultak a könnyei, siratott ? is, de nem a halottat, hanem csak magát. Az eddigi életét, amelyr?l azt hitte teljes volt, és most, amikor már nem pótolhat be semmit, most tudta meg, mekkorát tévedett. Hogy egész eddigi éltében csak az a pár óra volt teljes, amelyet az asszonnyal töltött.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.21. @ 12:00 :: P. Szabó Mária
