Uram! Nem tudom, ez áldás, vagy átok?
Szavakból építek magamnak világot.
Lásd, a fonalvég most is kezemben,
felsorakoznak példás rendben
a gombolyítandó gondolatsorok,
puha selyemszálak, csíp?s ostorok,
bíztatnak, becéznek, gyötörnek engem,
magamról szólnak, saját nevemben.
Szavaim szülöm, ártatlan újszülöttek,
akaratlanul, ?k, akik világra jöttek,
szégyenletükben földig a porban,
összabújt birkák a sz?k akolban,
nekem mégis a legkedvesebbek,
bár vérem szívják, csalnak, nevetnek.
Uram! Engedd, hogy végre várjon
fájdalommal sz?lt saját világom,
engedd, hogy létét hinni kezdjem,
hogy ismerjen meg végre engem…
Mélység, magasság, por és lélek,
hiszem, itt bennem összeférnek.
Te akarod, Te állsz mellettem,
ösvényem ez, amit kerestem,
bár magam vivom meg a harcot,
buktatókat, s minden kudarcot.
Te mesterem és büntet?m vagy
amíg az id?m csendben elhagy…
Uram! Nem tudom, ez áldás, vagy átok?
Én feloldozlak, magamnak megbocsátok!
Legutóbbi módosítás: 2008.11.17. @ 10:00 :: Koosán Ildikó
