…- Valóban – a léleképítést, a hitet nem lehet erőltetni…”
Péntek van, lassan vége a munkaidőnek.
De jó, hogy Pünkösdhétfőn nem kell jönni! — gondolta Zsóka. Összerakta az iratokat, bezárta a fiókot, és hazaindult.
Útközben bevásárolt, megtömött szatyrokkal ért haza.
Lackó fia jókedvűen fogadta.
— Jó, hogy hazaértél anyuci! Megmelegítettem az ebédet, egyél, én már jóllaktam!
Zsóka még mindig csodálkozva nézte majdnem két méteres, nagyra nőtt fiát. Istenem! Hová lett az én kicsi gyermekem? — suhant át rajta és mosolyogva kérdezte:
— Biztos, hogy jóllaktál, hiszen még lapos a pocakod?
Lackónak nem volt kedve incselkedni, komolyan indult szobájába.
— Megyek tanulni, nincs jókedvem anyuci, tudod, milyen nehéz vizsga vár rám!
A szobaajtóból még visszafordult.
— Jut eszembe, hová is fogsz menni kirándulni hétfőn?
Zsóka mielőtt válaszolt volna, egy pillanatra gondolataiba merült. Milyen vásárfiát hozzon gyermekének Sárospatakról?
— Már mondtam, a Rózsafűzér társulattal megyünk Sárospatakra, Szent Erzsébet ünnepi búcsú lesz. Reggel 7-kor indulunk a templom elől. De ne ijedj meg, vasárnap megfőzök, sütit is készítek, nem fogsz éhen halni. Csak annyi dolgod lesz, hogy nyugodtan tanuljál! — miközben odalépett fiához, lábujjhegyre állt, megnyugtatólag simogatta meg arcát.
— Jó, rendben! — kissé nyugodtabban újra eltűnt az ajtó mögött.
Zsóka boldogan nagyot sóhajtott. Jó végre itthon, nyugalomban, békében — gondolta, elkezdte a kipakolást birodalmában.
Mikor is jártam Sárospatakon? — kérdezte önmagától. Régen, nagyon régen. Élénken emlékezett a Nagytemplomra és a várra, amikor még gyermekeik kicsik voltak, velük és férjével együtt barangoltak ott. Szép volt életében ez az időszak!
Gondolataiba merülve kezdett a vacsorafőzéshez.
Meglepődött, mert rövid idő múlva kíváncsiskodóan fia nyitott be.
— Mi lesz a vacsora anyuci!
— Máris éhes vagy? Egyél banánt vacsoráig. Túrós tésztát főzök, tudom, mennyire szereted jó sok tejföllel, magamnak meg káposztásat. Jó lesző
— Már alig várom! — miközben a banánt majszolta. Toporogva az anyja körül, kissé szégyenlősen kezdte mondandóját.
— Tudom, már régóta szeretted volna, hogy legyen a szobámban egy feszület. Most én kérem, hozzál nekem egy keresztet a sárospataki templom búcsújából. Nagyon szeretném!
Zsóka úgy tett, mintha ez a kérés a legtermészetesebb lett volna, de lelke mélyén nagyon boldog volt.
— Jól van Gyermekem, örömmel hozok, de ugye a fehér csoki sem maradjon elő
Lackó puszit cuppantott anyja arcára, érezhető megkönnyebbüléssel újból eltűnt szobájába tanulni.
Zsóka is úgy érezte, a tanulás sokkal intenzivebben fog most menni, hiszen ez a kérés biztosan régóta érlelődött fiában.
Milyen kifürkészhetetlenek a lélek útjai — gondolta. Oly sokat beszélgetett fiával a hitről. Kisebb korában nyitott volt, szívesen kísérte el szentmisékre szüleit, de mióta édesapja meghalt, begubózott. Főleg, amióta a Hittudományi Főiskolára nem sikerült a felvételije egy aprócska pont hiányával, csak a nagyobb ünnepeken megy el barátnőjével a templomba. Amióta pedig a soproni faipari egyetem levelezős hallgatója, azóta bizony ideje is kevesebb, mert munka mellett tanul. Mindig azt mondta, hagyjam, hogy most már saját maga alakítsa ki lelki életét.
Igen, valóban! — suhant át rajta. A léleképítést, a hitet nem lehet erőltetni a Szentlélek segítsége nélkül.
Zsóka hálás szívvel mondott köszönetet Istennek. Alig várta, hogy a sárospataki nagytemplomban legyen a Szent Erzsébet ünnep búcsúján.
Azóta fia szobája falán ott a jó Isten fia, Jézus a kereszten. Segíti őt élete sorsában, vezéreli lelkének útjain.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.15. @ 15:21 :: Z. Farkas Erzsébet