Szendrői Csaba : Egyszer?

 

 

A kalapot a fején,

a szívét a helyén

tartja az ember.

Persze el?fordul,

hogy a szív a kobakon,

s a kalap a mellkasban

landol.

 

Mi a teend??

 

El? a bend?vel.

Ha kifordul az állkapocs,

az egész világ a szájba fér.

El?kerül a sapka,

s szívet immáron, kívül

de ebben a kifordult térben

belül tartja.

 

Hogyan tovább?

 

Használjunk orgonát.

Az egyszerre szép,

illatos, persze

játszhatunk is rajta,

s egy ilyen eszköz az embert

a jó irányba hajtja.

 

Hová tegyük a maradékot?

 

Bele a mellékzsebbe,

a kabát belsejébe,

szárítsuk le, morzsoljuk össze,

s ha tavasszal vagyunk,

még jó lehet ?szre.

 

A boldogság nagy kincs.

Ritkaság és drága.

Nem szégyen, ha az ember

ezerszer megrágja!

Mindenkinek ez kell,

csak mindenkinek máshogy,

a hív?nek az istenben,

a birkózónak páston.

 

Nekem nincsen semmim.

Üres vagyok mint a tér.

Benne az id?, ha nincs ki mérje,

mit sem ér.

Csapongok hát el?re, aztán picit balra,

amíg a valóság hüvelykujja

föl nem nyom a falra…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szendrői Csaba
Szerző Szendrői Csaba 262 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...