Pozsa Ágnes : Neked születtem (befejezés)

Most nehéz volt minden lépés. Most a Halállal volt randevúja.

– Milyen cinikus az élet – gondolta szomorúan a n?. – Bármennyire várod a szerelmet, akkor jön, mikor már nem is hiszed. És bármennyire félsz attól, hogy véget ér, akkor ér véget, amikor minden szinte tökéletes. Igen. Ez véget ért. Innen már nem lehet visszahozni a teljességet. Mi ketten már nem leszünk többet A Világ!

 

Egy hét.
Döbbenetes élmény megtapasztalni, hogy az id?: relatív. Relatív és visszafordíthatatlan. Most ez fájt a legjobban. Csak egy héttel visszamenni az id?ben.
Csak egy hét.
Csak egy nap.
Csak egy óra.
Csak egy perc.

– Megnéznéd a menetrendet? A kés?bbivel megyek.
– Hát, persze – hangzott a vonal túlsó végén a válasz.
Fél – állapította meg a n?. -?is fél.
“Minden alkalommal meglep?döm, hogy hogyan n? bennem az öröm, ha feléd megyek.”
“És én minden alkalommal meglep?döm, milyen jó, hogy várlak.”
Hol van már mindez! Most nehéz volt minden lépés. Most a Halállal volt randevúja.

      Furcsa nyugalom áradt szét a testében. Eljött hát az id?, amit?l mindig is félt. Véget ért a szerelem.
      Véget ért a szerelem, de ?megmarad neki. Csak most másképp. Nem tudta hogyan. Csak azt, hogy vége van.

      A Halál elégedetten vigyorgott.
      – Szeretem, hogy olyan kiszámíthatóak az emberek. Két nap csönd. Ó, Belfegor! Ilyen jót még én sem bírok kitalálni. Két nap csöndbe tökéletesen bele lehet halni. Most már egészen biztosan meghalt a Szerelem – és jókedvében elfújta a felh?ket az égr?l, a nap kisütött, és a dermeszt? hideg után újra végigtáncolt az utcákon jókedv?en a nyári szél.

Eredetileg azt beszélték meg, hogy a hétf?i napot együtt töltik. Még két hete sincs, mikor a fiú kikísérte az állomásra, hosszan megcsókolta, és még el sem indult a vonat már ott volt az sms:

“Szeretem, hogy vagy. Szeretem, hogy vagyok. Szeretem, hogy lehetünk.”
Hogy romolhatott el minden? Hiszen nem is találkoztak! Hiszen minden tökéletes volt! Egyszer?en tökéletes!
A n? dühösen bevágta táskájába a telefonját.

      – Szavak! Szavakkal öltük meg a szerelmünket. Bezárta magát el?ttem. Meg sem akar érteni! Mert csak az értheti meg a másikat, akinek nyitva a szíve. De most menekül. Menekül a szabadságba. Hát legyen! Elengedem.
      Végülis mindig tudta, hogy egyszer eljön ez az id?. Csak arra nem számított, hogy éppen most. Éppen most! Tehetetlenül verg?dött saját gondolataiban.

– Váratlanul kezd?dött és váratlanul is ér véget. De meg kell értenünk egymást! Meg kell értenünk – hajtogatta makacsul.
Bármit hajlandó lett volna megtenni, csak ez a csend, ez a fojtó csend ne szorongassa többet. Csak ne érezze, hogy a semmibe zuhant. Szüksége volt a fiú szeretetére.

      – Na, mi van Kedveském? – gúnyolódott a Halál. – Miben reménykedsz? Hogy majd szépen megbeszéltek mindent, aztán éltek szeretetben, mint eddig? Nincs kivétel! – sziszegte. – A szerelem és a szeretet nem ugyanaz! Hiába hittétek olyan nagyon. Adni, adni, mindig csak adni! Légy önz?! Kapni, kapni, kapni! Véget ért a szerelem! Véget! – kiáltott diadalittasan.

A fiú várta a n?t. Elé ment az állomásra. Mikor megérkezett, hosszan megcsókolták egymást. A Halál idegesen toporgott.
      – Nehogy elrontsátok nekem egy hét munkáját! Ez nem valami hülye amerikai film, gyerekek!

A fiú megfogta a n? kezét, és mosolyogva elindultak. Mint két fuldokló a vihar után, úgy kapaszkodtak egymásba, és az életbe.
      – Meg kell beszélnünk ezt az elmúlt hetet, hogy tovább tudjunk lépni – kezdte a n?.
Hangjában nyoma sem volt a félelemnek.
      – Meg kell értened, és én is meg kell, hogy értselek.
      – Én is így gondoltam – felelte a fiú, és úgy fogta a n? kezét, mint aki soha nem akarja elengedni.
      – Emlékszel? Azt mondtuk, az a szerelem, amikor nem tudod elképzelni nélkülem az életet. Hát, én már el tudom – és szomorúan a fiúra nézett.
      A fiú nem szólt semmit, csak megért?en hallgatott.
      – Szabad akartál lenni, hát szabad vagy! De nem akarlak elveszíteni.
      – Tudod, hogy soha nem tudnál elveszíteni!

– Bla, bla bla! – ?rjöngött a Halál! – Tönkre tesztek mindent!
      – Te adtad meg nekem a bizonyosságot, hogy amit elképzeltem, az van. Hogy van olyan szerelem, amiben csak a másik számít.
      A szavak, mintha csak a kezükön át folytak volna. Hirtelen megint megértették egymást.
      – De azért a barátom maradsz, ugye? – kérdezte a n?.
      – Én mindig a barátod leszek – és megcsókolta a n?t.
      De ez a csók már más volt. Már nem a végtelenbe hívott, hanem az életbe.

      A Halál fel alá járkált. Drasztikusabb módszerhez kell folyamodni. Nem volt elég, hogy csalódtak egymásban, nem volt elég a fojtó csend.
      – Kénytelen vagyok mindent bevetni – mondta elégedetlenkedve.
      – Most azt hiszik minden rendben! Csakhogy fogalmuk sincs az új játékszabályokról.

Másnap reggel a n? sms-t küldött a fiúnak: “Ez is csak egy olyan ragyogó reggel, mint a többi, hát mosolyogj:)”
      Csend. Megint ez a fojtó csend. A telefon után nyúlt. Próbált jókedv? lenni, de a félelem megint bekúszott a b?re alá.
      – Azt hiszem elfelejtettük megbeszélni, hogy mik az új játékszabályok.
      – Igen – hallatszott a vonal túlsó végén. – Ez így nem fog menni, ha mindent ugyanúgy csinálunk.
      – Én megfulladok a csendt?l. Ne csináld ezt velem! Mi nem úgy szerettük egymást, mint mások. Szükségem van rád!
      – Nekem pedig id?re van szükségem, hogy feldolgozzam.
      – Id?, id?, id?! Önz? vagy! – üvöltötte a n? a telefonba és lenyomta a gombot.

 

      – Na, ugye! – pördült egyet jókedv?en a Halál. – Megmondtam. Vége!

A n? ismét telefonált. Kicsengett. Biiiiip.
      – Nem veszi fel… Nem veszi fel? – hitetlenkedett. – Hát nem érti, hogy szükségem van rá?
Biiip.
      Újabb csörgés. Biiiip. Újabb csörgés.
      – Tessék – hallatszott egy idegen hang.
      – Figyelj, ha ezt megcsinálod velem, én elveszítek mindent! Elveszítem azt a nyolc hónapot, amir?l azt hittem, hogy tökéletes. Elveszítem a hitemet, hogy van aki ért. Akkor semmisem volt igaz. Hát nem érted, hogy megfojt a csend?
      – Id?re van szükségem – hajtogatta makacsul a fiú.
      – Hát legyen! De ha elveszed t?lem ezt a nyolc hónapot, én is elveszem t?led!
      – Úgysem tudod.
      – Nem? – ?rjöngött a n? – Gy?lölni foglak és te is meggy?lölsz.

– Parádés! -tapsolt a Halál! – Ez az! Szakítsátok szét egymást teljesen.


A n? úgy érezte, hogy a b?re darabokra szakad, a húsa szép lassan szétmállik és az agyában mintha ezernyi üvegdarabka karcolná az idegszálait.
      Fel alá járkált, és eszel?sen hajtogatta.
      – Ezt nem teheti meg velem! Ezt nem teheti meg! Azt mondta, a szerelem, az szeretet is. A szeretet nem múlik el! A szeretet nem múlik el! Hogyan szerethet, ha ezt megteszi velem!   Már nem szeret! Már nem! Soha nem szeretett! Soha!
      Ismét telefonált.
      Biiiiip.
      Hívás.
      Biiiip.
      Hívás
      Biiip
      Hívás.
      Biiip
      Hívás.
      – Nem veszem fel többet a telefont -mondta az idegen hang.
      – Ha ezt megteszed velem, én megölöm magam!
      Biiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiip.

Hirtelen az egész világ elhallgatott.

A Halál zsebrevágta a n? szívét, a fejéb?l szépen eltakarította a szilánkokat, elrendezte a beleit, és elégedetten tovább vonult.
      – Igazán emlékezetes darab – sóhajtott elégedetten. – Kár, hogy vége.

 

A n? csak ült a földön teljesen kiürülten. Nem fájt semmi. A csend sem. Nem emlékezett semmire. Már nem élt. Csak vette a leveg?t, szépen, rendesen, ahogy kell.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pozsa Ágnes
Szerző Pozsa Ágnes 52 Írás
"Az élet ízét csak a bolondok ismerik" Ajar