Ahogy kifele szédülsz
szobád szentnek hitt
mackós melegéből,
tested vérből szív erőt,
tüdőd lüktet,
mit karcos hidegek
tágítanak.
Még egy pillanat,
és átadod magad
az utcának,
valahol a végén
várnak, akikről
nem is tudsz
(vagy akikről már rég)
Annyi cucc van
a hátadra batyuzva,
hogy mindenki
más helyett is…
Nem kell neked
menni, nem vagy te
mindenki teherhordója!
Ülj le szépen
a margóra,
tedd a lábad
magad elé,
csak úgy hanyagul,
ahogyan szereted,
csak a keretet hagyd,
csak egyszer magad
maradj, ahogyan
eredetileg volt,
valami olyasformán
ahogyan a Hold áll
maga fényében,
érintetlen némaságban!
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 09:37 :: Kerekesné Varga Veronika
