Mosakodás zárványokkal
Bemész a fürd?szobába, csapokat nyitsz hajmosáshoz…
Ahogy siettél hozzá, úgy érezted, mintha ruhád volna szaggatva, nem az ég fölötted. Mentetek a város szélihez, hol sokakkal végül a t?zhöz keveredtetek. Körben csillag, alvó házak, kutya.
És itt a kert, fény, ének szárnyalása melegörvényben a Göncölig; feny?gyanták ég? illata, t?zijátékként pattogó roppanások, vak pernye hulldos bel?lük a fejekre vissza.
Ránézel.
Arca lánghoz hasonló, szeme szikra, haja sötét t?z; nem mozdul, s benne remeg egész tizennyolc éve, a feny?gyanták ég? illata, erd?k bujkálása, mez?k szökkenése, vadak szelídsége.
S ahogy rakják a tüzet, mint egykor a máglyát, fejed fordítod, s érzed a hajadba simító áldozati füstöt; arca lángja, szeme szikra, haja sötét t?z illata; és betölti a mez?k és erd?k távolát, és n?nek csak n?nek az új fák, hogy érezzék az ? illatát, és a vadak mesét vélnek a kertr?l, hol barát volt farkas és ?z; de már hiába röpülnének föl a nappal hírviv? madarai, hogy tüdeik neki tárják – mert vibrál a sötét t?z, elvillan a szikra, fogy a láng; – ránézel, oldalt pillant; félrevonulsz, mert a sírás er? és tudás.
Megrázod fejed, újra érzed, bekerít az a tegnapi illat.
Bemész a fürd?szobába, csapokat nyitsz hajmosáshoz.
*
Adósod vagyok.
Mert létezel, olyan fényeket hívsz el? lelkem sötétjéb?l, amelyekr?l nem tudtam, s ha voltak is – elvesztek a kamaszkorral. Kérj bármit, öröm, ha adhatok.
Ismered Kafka Vidéki orvosát?
Ágyadba feküdnék. A testem és a vérem vagy – akkor én hogy ne lehetnék Te; egy másfajta egészség átadója: túléltem önmagam; – Te tartozol nekem! Rosszak az altatóim, szeretnék elaludni – kérlek virrasztásra – Te nem alhatsz!
Majd csak elmúlik az éj, fuss a napra. Vissza ne fordulj!
Kint éjt éj követ.
Ez a szem nem az én szemem. Ez a fej nem az én fejem. Ez a test nem az én testem. De Te az enyém vagy – ellene tenni mit se tudsz. Vagy s nem tehetsz róla, hogy szeretnek.
Lehelet fölszáll, víz lehull, kemény a föld.
Fáradtan is: dallá válik a léted, kedves hangod, disszonáns darabokból mégis harmóniává oldott drága tested; játék vagy komolyságban, komoly játékosságban: élet.
Belepusztulnék, ha csak írnék Rólad – ha nem leszel, értelme számomra semminek se lenne.
Te adsz töltést ahhoz, hogy kitöltsem keretem, hogy öröm és fájdalom fontossá váljon.
Nyelvtan
Kell, hogy számon tartsál, mert az ember folytonos teremt?dés. Amíg gondolsz rám, amíg megbúvok dolgaidban – addig vagyok. Amíg képes vagy így kivetkezni magadból – addig létezel.
Jó ez az egymásba-öltözés. Nem fázik az ember.
Azért is kellesz, hogy mindig meghatározzalak.
Az ember csupán az evidenciákkal tesz így, mert közben folyvást gazdagodik.
Föltárja magából a nyelvet, elhelyez?dik a világnál biztosabb másikban, miközben ezt teszi.
Istennek ez soha nem adatott meg.
Veled örülök, hogy ember vagyok, pedig annyi okom lenne panaszra. Talán az is, hogy másik isten kéne, akihez nem érzem közelebb magam, mint amilyen messze ? van t?lem.
Szeretem az id?t rajtad, ami összegy?jtött, hogy elém állítson. Szeretem félszegséged, mert bennem az er?d. Szeretem er?det, mert t?lem születik.
Szeretlek, mert miattad vagyok. Lettem egy árnyékból. Tudod, az élet nagyobbik része sötétben zajlik, s van, akit el? sem hívnak, hogy létezzen.
Én megköszönöm létezésemet, hogy gyöngeségedben folyton teremtesz. Isten elhamarkodta, mert számára nincsen id? – egyszerre tette.
Te belefogysz a napokba, mert egyre inkább ráérsz, hisz halandóval élsz. Minél kés?bb, annál tovább tart egyetlen napunk, s annál fényesebb.
Kell, hogy minden szavam megértsd: mert beszélni nem tudsz ó szót adok; s azért is, mert nyelvnélküli létemre – te vagy a nyelvtanom.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.25. @ 07:08 :: Petz György
