Petz György : És az es? esettââ?¬Â¦

Nyomtatás

És az es? esett… 

(hommage a Fernando Pessoa)

                                   (0.)

(akinek fantáziája van – minek annak megszületnie?)

                                   I.

Képzeld el: nincs az ég,

se madár, se fa, se föld,

se kert, se ház, és képzeld el:

te sem vagy.

Ha tökéletes, amint elképzeled;

már valóban nincs-e ég,

se madár, se fa, se föld,

se kert, se ház, és te sem

lennél, te sem?

                                    II.

Mert mindenki költészetet csinál,

nekivág a dolgoknak, mert azt hiszi:

minden több, mint amennyi valójában,

s ha bárki tudná a valóság magában-

létét és a saját magáét úgyszintén,

talán bele sem kezdene, nem élne.

Az élet lényege – akár a színpad,

föllép rá valaki és Valakivé képzeli magát,

úgy is játszik, akárha jelentése lenne,

megemel?dik, hasonlattá lesz, és ez igen!

Elégedetten képzelt vállán veregeti magát, örül.

Ha megérkezem, tudom,

kabátom hova tegyem, és a kalapom.

Ha megérkezem, ismer?s

fények, hangok fogadnak, és alakok,

azt is tudom majd, testemet hová

tegyem le, amikor megérkezem.

Hát nem mindegy,

ki miben látja meg a rendet?

Szépek vagyunk, mert halandók –

szimbólumaink vannak,

mert elhittük az id?t – s ha egymás szemébe nézünk,

akárha tükörszobába zárnánk másik magunk –

s miközben megszületnünk kéne,

?sgyermekünknek ?sszül?i vagyunk,

és egyszer élünk, ha végtelen sokszor is.

                                   III.

Hiányból is lehet építeni istent.

Az a hiány istene.

Tudásból a tudás istenét építheted.

Nem te építed.

Elfogadhatod s megélheted.

Negyvenedik napja esik.

Keresek hegytet?t, felfújható matracot, amin átvészelem.

Els? napja esik.

Oly letört vagyok.

A front.

Öngyilkos leszek.

Elveszett kutyámért

kéne mennem a sintértelepre.

Elment.

Ítélet.

Mindennek van mögöttes jelentése.

Szeretem az emberiséget.

Föloldódnék benne,

mint egy mocskos folt a hatalmas vízben.

Reklámszöveg.

Az id? szomorú.

Azt jelenti: beborult, es?re hajlik.

Sírni kezd, mert az id? vigasztalan.

Isten nem arra van, hogy célt t?zzön eléd.

Isten nem határhelyzet.

Isten egyébként közös m?:

? és nagyrészt te.

Miként a természet, ha észreveszed.

Senki nem kéri számon t?led,

miként töltöd ki azt a vázat.

Kérdések visszhangzavarában,

vagy az egyetlen válasz magányában

bölcsességünk ennyire sz?kül: élni kell.

Közösségi élmény:

az itt-tartás félelmét megosztják veled,

mások úgy hívják: szaporodás;

pedig az egész genetika,

ha visszacsavarjuk, végül is,

úgyszólván egyre megy.

Hát persze, hogy tehetetlen az isten,

ha úgy szétspriccelt bennem s tibennetek.

Ha összeraknánk is az egészet,

tükör nem lenne,

csak heg hátán heg.

Tócsába szórt milliárd csepp.

És az es? esett.

                                   IV.

Ha lélek van – öröklét van,

s akkor etikának is kell lennie.

Egymásba fonva éljük

másikba fogódzó énünket.

Sorsát adjuk annak,

kinek köze van hozzánk,

s mi vagyunk lélektana:

kivetített belseje, aki visszahat.

És tudjuk a szerelmet és a boldogságot,

amikor a bels? kékség összekapaszkodik

a nagy fels? kékséggel.

Szinte közöny, de legfens?bb szerelem.

                      V.

                     u.i.:

Két soha közé szorult mindig  –

Miért nevetném ki életem?