Nagyajtai Kovács Zsolt : UTOLSÓ SZERETŐ(regény) II.

Csend, csend, csend. Az a néhány pillanat, amíg a hallottakat felfogjuk, és még a tudatosulás előtt egy tizedmásodperccel megértjük azt, nagyon hosszú tud lenni.*

 

 

 

 

István előrelépett párat a roncs irányába, egy hang azonban azonnal megállította.

— Uram, jöjjön el onnan, legyen szíves. Ez egy baleset helyszíne, illetéktelenek nem tartózkodhatnak a területen — a rendőr karja már nyúlt is István kabátja után.

— Tényleg? — kötözködött István, akit szemmel láthatólag igencsak megviseltek a látottak és nem bírt magával. — Én azt hittem, ez itten a Vídám Fiúk matinéja…

A rendőr elsötétült képpel fogta meg a karját Istvánnak, de az utolsó mondatot már Pálos is hallotta és szólt a rendőrnek.

— Engedje el, hadnagy úr… velem van. Az autó vezetője gyerekkora óta a barátja volt.

A hadnagy megértően bólintott, de nem hagyta egyedül Istvánt, aki fittyet hányva az ilyekor betartandó és egyébként általa is ismert minden szabálynak, egészen közel ment a kocsi elejéhez.

— Álljon meg, uram, nem szabad olyan közel lépnie! — szólt rá erélyesebben a hadnagy. — Nem érti? Hová megy?

— Mit gondol? — kérdezte kissé szemtelenül István. — Piknikezni Rózsafüredre…

— Ne idétlenkedjen, uram. Jöjjön, visszamegyünk a százados úrhoz.

— Várjon már egy pillanatot, hadnagy úr. Csak azt akartam megnézni, hogy hol van a lába a barátomnak. Még most is a gázpedálon van. Maga szerint ez nem különös? Mégiscsak a féken kellene lennie, nem gondolja?

A hadnagy egy sóhaj erejéig ránézett Istvánra, majd ő is vetett egy pillantást a roncsban ülő test aljára.

— Igaza van, tényleg a gázt nyomja még most is. De le is csúszhatott a lába a fékről, az ütközés ereje is lehetett akkora, hogy visszalökte a lábfejet a gázpedálra meg még millió más lehetőség van magyarázatként az ön megfigyelésére. Fényképfelvételek készültek, elemezni fogják őket. És ne feledje, a hókotró kocsi vezetője sértetlen maradt, csak sokkos állapotban van, még most nem kihallgatható. Ha valaki, akkor ő tud majd igazán segíteni. Jöjjön, menjünk hátrébb, összetapossuk az esetleg még fellelhető kerék-és féknyomokat.

István szófogadó kisgyerekként követte a hadnagyot.

— Bocsásson meg a gyerekes viselkedésemért.

A harmincas évei közepén járó, nagydarab, csupa nyugalom rendőr visszafordult István felé.

— Megértem önt, nincs miért bocsánatot kérnie. Megrázó dolog ilyesmit látni. Mindamellett azt hiszem, tudom, hová akart kilyukadni a vizsgálódásával. De nézze csak, itt a hóban még nehezen ugyan, de föllelhető a barátja autójának a keréknyoma. Látható, hogy ki akarta kerülni az ütközést. Hogy szándékosan ment volna neki a hóekének, azt nehezen hinném el.

— De a lába a gázpedálon…

— Lehet, hogy abban a pillanatban a vezető úgy gondolta, nagy gázzal el tudja kerülni az ütközést, de a hókotró sebességét nem mérhette föl pontosan vagy azért, mert a sűrű hóesésben későn látta meg, vagy valami más, most még nem ismert körülmény elvonhatta a figyelmét. Higgye el, a vizsgálat alapos lesz és mindent ki fog deríteni.

Időközben Pálos is befejezte jórészt magánszorgalomból végzett helyszíni szemléjét és érdeklődve hallgatta a hadnagy feltételezéseit.

— Menjünk, István. Nincs miránk itt szükség.

István körülnézett, keserűen sóhajtott egyet, majd rágyújtott.

— Valóban ni… illetve várj csak! — állt meg a szeme egy egyedül álló alakon. — Egy percet tudsz még várni — majd elindult a pasas felé.

Faragó Dezső, a magányos szemlélődő ott állt az út szélén egy két számmal nagyobb télikabátban, mint amekkorát termete feltétlenül indokolttá tett volna, gallérja fölhajtva, hosszú, erősen őszülő haját teljesen eláztatta a hóesés. Soha nem hordott semmiféle fejfedőt, ilyenkor télen különösen nem, úgy volt vele, hogy így legalább állandóan szellőzik a feje és különben is ha nem hagyná ott valamelyik kocsmában a sapkáját, akkor úgyis lefújná a szél a fejéről és ő nem szaladgál utána. Dezső egyidős volt Istvánnal, húsz éve idült alkoholista, valószínűtlen volt, hogy valaha kigyógyul belőle. István gyerekkora óta ismerte, fiatal korukban együtt jártak középiskolába, majd az egyetemre. A diploma megszerzése után mindhárman — Vásárhelyi Ferivel együtt — elhelyezkedtek egy kelet—magyarországi építőipari vállalatnál, ahol kivételesen igen hamar felfigyeltek a három nagyon ambiciózus, kiváló tehetségű fiatalra és rájuk bízták a cég egyik főüzemének vezetését, amely aztán a rendszerváltásig nagyszerű eredményeket ért el. Dezső magánélete azonban elég korán zátonyra futott és két barátja minden segítsége is kevés volt ahhoz, hogy visszahozzák őt az egészséges emberek közé. István már legalább két éve nem látta, csoda, hogy most egyáltalán megismerte. Dezső jó szokása szerint most is olyan részeg volt, mint a kapa. Állt, vagy inkább a széliránnyal szemben imbolygott az útpadkán és igen élénk gesztikulációkkal kísért magyarázatba merült el saját magában a közlekedési eszközök biztonságosságának kérdésében, különös tekintettel azok műszaki állapotára. István odaért hozzá és barátságosan megfogta a kezét.

— Dezső… — szólt halkan —, te vagy az? Hogy a fenébe kerültél ide?

Dezső egy pillanatra mintha megmerevedett volna, oldalra pillantott és másodpercekig úgy nézett Istvánra, mint aki ufót lát.

— Na nini csak, né’ mán oda, kit látok — tért magához lassan. — A Besterczei, tűzoltóvödör legyek, ha nem. Nincs momentán egy szivarod?

— Nincs. Cigarettám van momentán, ha kell.

— Az van nekem is még három szál — legyintett Dezső. — És pálinkád?

— Idefigyelj, te répaagyú. Pálinkát sem hordok magamnál mindig, csak ha színházba megyek. Most nem oda indultam. Azt kérdeztem az előbb tőled, hogy hogyan kerültél ide? Szólt neked valaki, idehozott valaki vagy csak erre csámborogtál? — István szinte szótagolva faggatta valamikori jóbarátját.

— Én itt lakom — vigyorgott Dezső önérzetesen és egy kisebb széllökéstől majdnem hanyatt dobta magát.

— Te itt laksz? — István csakugyan meglepődött. — Ne marhulj már, Dezső, hisz errefelé a gazdagok laknak, te meg hát, hogy is mondjam, izé…

— Nem értesz te ehhön! — böffentett lekicsinylően Dezső. — Itt lakom, ha mondom, csak a tulaj nem tud róla. Vahalo… valahogy elfelejtettem belejke… bejelent… kezni. Na. Csak kimondtam.

— Mi az, hogy a tulaj nem tud róla? — álmélkodott István. — Elloptál egy villát, agyonverted a tulajt, vagy mi?

— Mondom, hogy nem értesz te ehhön, komám — magyarázta fölényesen Dezső. — Itt, ezekben a kulipintyókban ezer olyan helyiség van, amiket a tulajdonos vagy soha nem, vagy csak nagyon ritkán használ, tehát természetes, hogy az ember fogja magát és beköltözik a lomkamrába például. A házigazda inkább hálás is lehetne, hogy rendben tartom az illető helyiséget, lett légyen az lomkamra vagy üvegház vagy mittudomén micsoda. Érted már?

— Aha — bólogatott István. — De ezekben a vityillókban riasztó működik, azzal mit csinálsz?

— Titok — emelte fel mutatóujját Dezső. — Minden riasztót ki lehet játszani. Neked elmondom, hogy…

— Majd máskor, Dezső — szakította félbe István —, máskor. Most azt mondd el nekem, mit láttál itt egyáltalán. Láttad a balesetet?

— Láttam, de nem jól emlékszem. Ha volna egy kis pálinka…

— A fene egyen meg, te szivacs! Az előbb mondtam neked, hogy nincs nálam pálinka. Ellenben van nálam valamennyi pénz. Odaadom neked, ha elmondod, mit láttál.

— Hohóóó! — derült fel Dezső. — Jövő héten megadom…

— A gatyádat is szétrúgom, most már biztos. Beszélj már!! — kezdte elveszíteni a türelmét István. — Mit láttál?

— Nézd meg ezt a balkanyart. Ferkó innen jött, hátulról, a város felől — bökött hátra hüvelykujjával Dezső —, tehát neki kellett balra fordulnia, a hókotrót nem is nagyon láthatta, nemcsak a házaktól, hanem mert arra erősen lejt az út. De nem ez volt a baj. A karambol azon a ponton történt, ahol Ferkónak vissza kellett volna húzni a kocsit egyenesbe, csak ezt nem tudta megtenni valamiért. Szerintem a kormány beragadt, eltört vagy tudomisén. Fékezni nem akart, mert csak jobban megcsúszott volna. De hogy miért ment legalább hatvannal, azt hét öregasszony sem tudná megmondani, pedig azok együttvéve főleg nagyon okosak. Hol az a lóvé, öreg cimbora, mert kezdek itten fázni.

István ámulva hallgatta Faragót. Ez az ember tökrészeg, már vagy húsz éve alkalmi munkából tartja el magát, égen-földön nincs senkije, látszólag nem érdekli semmi, mindenki azt hiszi, hogy teljesen leépült szellemileg és fizikailag egyaránt. Erre tessék, most itt van és előáll egy olyan szemszögből alkotott véleménnyel, ahonnan neki soha nem jutott volna eszébe vizsgálni a balesetet. Mindig is erről volt híres. Amikor valamilyen építészeti problémán gondolkodtak, Dezső két perc alatt kitalált valami első hallásra eszementnek tőnő megoldást, amiről két perc alatt bebizonyosodott, hogy nincs annál jobb. Úgy látszik, az agytekervényeit egyelőre megkímélte a pia…

— Dezső, te még mindig zseni vagy — ölelte meg István a kissé megrökönyödött embert.

— Mindaddig nem megyek vele semmire, amíg nincs egy vasam se — nyugtázta a dicséretet Dezső elviselhetetlen szomjúságot érezve és fázva.

István benyúlt a kabátja belső zsebébe és kivette a tárcáját. Kivett belőle egy ötezrest és átadta Faragónak.

— Vigyázz rá, ne mutogasd mindenkinek, mert még azt hiszik, loptad. Holnap délelőtt tíz körül legyél ugyanitt. Eljövök, beszélgetünk még egy kicsit — nyújtotta a kezét István, majd visszasietett Páloshoz, aki türelmetlenül és fázósan kocogtatta egyik lábát a másikhoz.

— Már azt hittem, itt akarsz posztolni egész éjszaka. Mindjárt lefagy a lábam — morgott korholóan Pálos.

— Engem semennyire sem érdekel a lábad — nézett rá István. — Miért nem húztál valami normális cipőt rá, amit ilyen időben kellő És egyáltalán, te hívtál ide engem, nem én jelentkeztem. Mondd csak, tulajdonképpen ki a fene vagy te, hogy neked külön szólnak a rendőrök egy ilyen balesetről, ráadásul ismered is őket egytől egyig? — kezdett István gyanakodni.

— Ne kérdezz fölösleges dolgokat, majd megtudsz mindent időben — közölte fölényeskedve Pálos. — Igyekezzünk haza, mert megdermedek — tette hozzá.

Pálos Géza hatvanadik életévét taposta, feleségétől külön élt jó két éve, hogy elváltak-e már hivatalosan is, azt nem lehetett tudni róla, erről nem beszélt soha senkinek. Néhány apróbb kaland után néhány hónapja kialakult egy új kapcsolata egy nála harminc évvel fiatalabb hölggyel, de hogy ki a hölgy, mit csinál, kiféle, miféle, azt nem tudta senki. Csak azt, hogy kefél-e. Pálos amolyan magányos farkas volt, aki egész életét arra tette fel, hogy így vagy úgy, módszerekben nem válogatva, senkit nem kímélve hatalmas vagyonhoz jusson. Céljának elérése érdekében hajlandó volt mindenre, korrupt volt, alamuszi és álnok. Különleges tehetsége volt ahhoz, hogy mindig jó időben legyen jó helyen, olyan befolyásos emberek között, ahol néhány kétértelmű, ámde jelentőségteljes kijelentése után egy-két fontos ember kissé megijedjen, majd hogy baj ne legyen, rendszerint kinevezték valamilyen igen fontos beosztásba. Építészmérnökként szakmai tudása jelentéktelen volt, viszont kiváló érzékkel vette észre az építőipar gazdasági baklövéseit és a maga sunyi módján ezeket ki is használta. Munkatársai és főnökei egyaránt utálták, környezetében ember nem akadt, aki akár egy baráti beszélgetésre egyszer is meghívta volna. Pálos azonban ezeket nem is igényelte, neki bőven elegendő volt az, hogy hivatalos megbeszéléseken vagy fogadásokon találkozhatott olyan emberekkel, akik kénytelen segítségével gyarapíthatta már most sem csekély vagyonkáját. Főnökei és a miniszteriális urak pedig hiába utálták, nem tudtak mit kezdeni vele. Tudták, hogy Pálost jelenlegi beosztásaiból nem lehet felmenteni, mert akkor vele buktak volna ők is, így tehát csak egyet tehettek. Hagyták, csináljon mindent úgy, ahogy jónak látja, végül is áldásos tevékenysége pénzügyi oldalát tekintve szinte több is volt, mint jó.

Beültek a terepjáróba, Pálos indított, egy ipszilonnal megfordult és szótlanul Istvánék háza felé vette az irányt. István sem volt beszédes hangulatában, gondolataival volt elfoglalva. Dezső elméletét igyekezett feldolgozni magában és összevetni a látottakkal. Bárhogyan is elemezte a lehetőségeket, be kellett látnia, hogy Dezsőnek valóban igaza lehet. Vásárhelyi soha el nem követett volna olyan hibát, hogy egy kanyarból ne tudjon időben kijönni, vagy hogy helytelenül válassza meg a sebességet. Amikor érezte és felfogta, hogy az autó kormányozhatatlan, valószínűleg rálépett a gázra, arra számítva, hogy a megnövekedett sebességgel még a hóeke előtt át tud menni és az árokban, a puha havon landol Csakhogy a havas, csúszós úton a kocsi kerekei inkább megpörögtek, a sebesség nem nőtt és még nem tudjuk, hogy a hóeke milyen sebességgel érkezett… Csak így történhetett, ez a Dezső nem olyan hülye. Soha nem is volt az.

— Mi a fenén töprengsz? — riasztotta fel Pálos érzelemmentes hangja.

— A balesten, a lehetőségeken, Vásárhelyin, meg az egész életen… Kicsi korunk óta a legjobb barátok voltunk, egymás gondolatát szavak nélkül is ismertük. Annyi minden szépet akart csinálni még az életben, tervei voltak, reális álmai voltak…

— Hát most már nincsenek — Pálos hangja inkább cinikus volt, mint részvétteljes. — Eggyel kevesebben vagyunk, mit kell ebből akkora ügyet csinálni?

István kerekre nyitott szemmel, megdöbbenve kereste a szavakat.

— Miiit? Mi van? Azonnal állj meg, te kőbunkó! Gyalog megyek haza. Egy ilyen lelketlen szaralakkal nem megyek tovább egy métert sem. Tegyél ki, hallod?!

Pálos a legsunyibb mosolyával a képén fékezett, István szinte kapkodva szállt ki a kocsiból. Mielőtt becsapta volna az ajtót, még odaszólt Pálosnak.

— Hétfőn megbeszéljük ezt a szemét viselkedésedet, öreg. Ne aggódj.

— Ha lesz rá még érkezésed — nézett összeszőkült szemmel Pálos, majd gázt adott és eltűnt a késő esti hóesésben.

István feldúltan indult tovább hazafelé. Mire gondolt ez a szemét Pálos? Mi az, hogy „ha lesz még rá érkezésed”? Mit forgat a fejében ez a buzi? Vásárhelyivel ők ketten kiválóan vezették a céget, papíron ugyan Pálos volt a vezérigazgató, de hát azt mindenki tudta, hogy a szakminisztériumban betöltött és nem teljesen szakmai tekintélyével kivívott beosztása miatt kaphatta meg ezt a titulust is, és annál sokkal több esze volt, minthogy akár szakmai kérdésekbe, akár személyi ügyekbe beleszóljon. Néha kisebb, teljesen jelentéktelen formai dolgokhoz ragaszkodott, néha bevitt olyan munkákat is a cégbe, amihez neki személyes érdekei főződtek és a cégnek egyáltalán nem hiányoztak, ezen kívül azonban nem szólt bele semmibe, tudta, hogy nélküle jobban mennek a dolgok. István számára ezért volt meglepő a szinte fenyegető hangsúly, ahogy Pálos az utolsó mondatát kijelentette.

Negyedóra kemény hótaposás után kissé kimelegedve, de kellemesen elfáradva ért a ház ajtaja elé. A kerítésen át látta, hogy a garázskapu nyitva áll és csak azért nem csapkodta a szél a kapuszárnyat, mert a szél a kapu felé fújt, így nem tudott beleakaszkodni. Azt is látta, hogy a garázs üres, a kocsi még nem áll benn. Ezek szerint Elvira még nem jött haza, pedig már fél kilenc is elmúlt. Letopogta a havat a cipőjéről, amikor az utca végén meglátott egy kocsit a ház felé kanyarodni. Az autó vezetője országúti fényszórót használt, aminek vakító hatása a friss havon megsokszorozódott. A kocsi megállt a ház előtt és Elvira szállt ki belőle.

— Legalább a reflektort kapcsold le — szólt hozzá István —, ha már a kéziféket nem használod, amikor megállsz.

Elvira megcsúszott egy hóbuckán és kis híján István ölébe esett. István enyhe italszagot érzett rajta, ami azért is volt meglepő, mert Elvira igazán ritkán iszik alkoholt.

— Jó hosszú sor állhatott a pénztárnál, ha csak most értél haza, kedvesem — morgott István. — Alufóliát legalább kaptál?

— Mit kaptam? — csodálkozott el Elvira egy pillanatra, majd hirtelen kapcsolt. — Ja, igen, persze. Nyisd már ki a kaput, hogy be tudjak állni.

— Nyisd ki magadnak — kezdte István, de inkább elharapta a mondatot. Jobb, ha látja, mit tarol le a felesége, mint tette azt néhány máskori beállása alkalmával. Elvirának nem pont az autóvezető és manőverező képessége volt a legelőnyösebb tulajdonsága, most azonban baj nélkül bekormányozta a kocsit a garázsba. Kiszállt, bevágta a kocsiajtót és egy nagy sóhaj után határozott léptekkel az oldalsó ajtón át bement a lakásba.

— Nem viszed a cuccot, amit olyan fontos volt a boltba venned? — kiáltott utána István, de nem kapott választ. Akkor voltál te a hiper szupermarketba, amikor én Gorbacsovnál, gondolta, majd becsukta és bezárta a garázskaput, visszament és bezárta a nagykaput is, azután visszanézett az utcára. Az úton egy piciny, sötét, csillogó dobozka hevert, nemrég kerülhetett oda, mert még egyáltalán nem takarta be a hó. István fölvette, megnézte közelebbről, egy ékszeres kis doboz volt, mélybordó, nagyon szép kivitelben. István kinyitotta, gyönyörű szép aranygyűrű volt benne, tetején három darab csiszolt gyémántkővel. István nézte egy darabig a kis remekművet, majd összecsukta a dobozkát, zsebre tette és lassú léptekkel bement a házba.

Szeretője van. Eddig is sejtett valamit, pár apró jelből lehetett következtetni rá, csak nem hitte, mert nem akarta hinni. Szeretője van, tőle kaphatta ezt a gyűrűt. Biztos, hogy tőle kapta. Szeretője van, attól ilyen szétszórt, azért ilyen ideges. Délután is biztos korábbi időpontot beszéltek meg és mivel ő késett, ezért Elvira is késett. Mindegy, este kilenc óra van, azóta már mindent bepótolhattak.

Belépett a nappaliba és látta, hogy Elvira eszelősen keres valamit a kézitáskájában. A retikül tartalma tökéletes rendszertelenséggel kirámolva hevert az asztalon.

— Keresel valamit, én kedvesem? — érdeklődött István negédesen.

— Igen, a kis do… — Elvira szeme szikrákat szórt, rájött, hogy majdnem elszólta magát, ezért beleharapott az ajkába. — … pénztárcámat.

— Ott van tíz centire a bal kezedtől, a lomhalmaz közepén — mutatta István.

— Nahát, tényleg — hadart az asszony — de jó, ez legalább megvan. De te hol voltál délután, hogy annyit kellett várni rád?

— Valami olyasfajta boltban is lehettem volna, mint amilyenben te voltál most alufóliát venni. Most azonban örüljünk annak, hogy a pénztárcád legalább megvan. Más kérdés, hogy nem is azt kerested.

— Hanem mit kerestem, te nagyokos?

— A kis ékszeres dobozkádat, amit ma délután kaptál piciny kis töltelékkel a „boltos” haverodtól. Itt van ni, tessék — nyúlt be a zsebébe István és kirakta a dobozt Elvira elé. Az asszony elsápadt és kicsit dadogva kérdezte.

— Hol… izé… hol ejtettem el?

A nappaliban ekkor jelent meg Ancsa kissé kócos feje.

— Sziasztok, helló, papi. Nem azt mondtad, hogy ha hazajössz, elmondod, hogy van a Feri bá’? Nagyon megütötte magát? Otthon van már?

— Milyen Feriről beszéltek? — kapott az alkalmon Elvira és rögtön érdekelni kezdte a dolog, csak ne a gyűrűről kelljen beszélni. — Csak nem a Vásárhelyi Feri? Hogyhogy megütötte magát? Leesett valahonnan?

— Befognád végre a szádat egy picit?! — csapott az asztalra István a türelmét vesztve. — Ancsur, menj vissza a szobádba… Illetve nem is kell. Hallgasd csak, hogy Anyád milyen szép népmeséket tanult mostanában. Hogy hol ejtetted el a dobozodat? — fordult ismét a feleségéhez. — Hát kinn az utcán, valószínűleg akkor, amikor megcsúsztál és a nyakamba leheltél néhány pohár pezsgőt. Hol is van az a szuper hipermarket, ahol állítólag fóliát kellett vásárolnod soha nem látott akciós kedvezménnyel?

Elvira habozott, kereste a szavakat, keze össze-vissza matatott az asztalra kiborított ezerféle holmi között, láthatóan minden határozott szándék nélkül.

— Nem volt nyitva… izé… leltároztak.

— Mit kavartok itt? — kérdezte Ancsa feszülten. — Anya, mi van? Hol ittál te pezsgőt és ki leltározik? És főleg mi van a Feri bácsival, papa?

— Várj egy kicsit, kislányom, mindenre sort kerítünk, csak várj egy kicsit. Anyád sajátos üzletpolitikával találkozott, amely szerint a hipermarketek újabban karácsony előtt pár nappal tartanak átfogó, mindenre kiterjedő leltárt, különös tekintettel a háztartási alufólia tekercsekre.

— Ne gonoszkodj, István, ezt meg kell beszélnünk, de ne a gyerek előtt.

— A gyerek elmúlt huszonnégy éves, túl van már egy-két dolgon az életben. Hadd hallja ő is, hogyan állnak a szülei.

— Rendben — vett egy nagy levegőt Elvira —, végül is úgyis megtudja. Tehát igen, van valakim, nagyjából egy hónapja. Most is nála voltam, most úgy érzem, hogy szeretem. De hogy hogyan jutottam arra az elhatározásra — Elvira elsírta magát —, hogy másnál keressek boldogságot, arról nem vagyok hajlandó beszélni nektek. Te úgyis tudod — emelte könnyes szemét Istvánra —, Ancsa pedig nem értené meg, majd csak húsz év múlva…

— Ne becsüld le a lányod szellemi és erkölcsi ítélőképességét — gyújtott rá István kivételesen a nappaliban és most nem szólt rá senki. — Nem hülye ő…

— Nem is azt mondtam — hüppögött Elvira —, csak azt, hogy ehhez a döntéshez végig kellett élni egy ilyen házasságot, amiben egyébként nem voltam boldogtalan, de elszürkült, egyhangúvá vált, merev lett és én tudod, hogy imádom élni az életet és tudom, hogy te is más nők után kajtatsz.

— Nem lehetett volna ezeket esetleg megbeszélni, mielőtt ekkora marhaságot csinálsz? — nyomta el a csikket István és most egyszerre sajnálta és szerette a feleségét. Elvira, az örökifjú, életvidám, szókimondó, ma is csábítóan csinos asszony, miért nem szólt neki, hogy valami baj van? Bár ezt ő, István is megérezhette volna, csakhát a rengeteg munka, amit Ferkóval vállaltak… Ferkó. Hol is van ő most?

— Papi — szólt közbe Ancsa halkan —, mi a fene van veletek? Megbuggyantatok ti, vagy csak elakadt az egyik kereketek, persze az, amelyik a többit hajtja. Közel harminc éve éltek együtt, nem tudtok egy kis olajat szerezni és kitakarítani a fejeteket?

— Igen, azt hiszem, igazad van — állt fel István az asztaltól. — Holnap délután megbeszéljük a dolgokat Anyáddal. Menjünk, hátha alszunk egy kicsit.

— Ülj csak vissza, papa. Mi van a Feri bácsival?

István szinte megmerevedett pár másodpercre, majd alig hallhatóan közölte.

— Kollégám és barátom, Vásárhelyi Ferenc és felesége, cégünk titkárnője és mindenese, Vásárhelyiné Borossa Éva ma délután tizenhét óra körül eddig nem tisztázott körülmények miatt bekövetkezett autóbalesetben életüket vesztették.

Csend, csend, csend. Az a néhány pillanat, amíg a hallottakat felfogjuk és még a tudatosulás előtt egy tizedmásodpercre megértjük azt, amit az elhangzottak kifejezni akarnak, az rettenetesen hosszú tud lenni. A tizedmásodperc eltelte után ösztönös reakció, hogy elfelejtjük azt, amit az imént már megértettünk és újabb hosszú percekbe kerül, amíg valóban felfogjuk és megértjük azt, amit felfognunk és megértenünk kell. Elvira és Ancsa mereven figyeltek egy pontra az asztalon, majd szinte egyszerre néztek Istvánra.

— Te honnan tudod? — kérdezte Elvira.

— Onnan, hogy miután te elmentél, Pálos telefonált, hogy menjek vele, neki szóltak a rendőrök, ő megy a helyszínre. Persze hogy vele mentem.

— A hülye Pálos mióta olyan baromi fontos pasi, hogy neki külön szól a yard? Ki ez, rendőrségi főtanácsos, vagy mi? — firtatta Ancsa.

— Jó kérdés. Jó lenne tudni, persze a Pálos esetében én már semmin sem csodálkoznék különösebben — felelte István, majd eszébe jutott Pálos rosszindulatot sugárzó vörös képe, de nem szólt erről semmit, csak sokatmondóan széttárta a karját. — Nem értem, nem értem…

— Valamit lehet tudni arról, hogy hogyan történt? — Elvira még mindig hitetlenkedve nézett Istvánra.

— Azt, hogy mi történt, azt tudom én is, hiszen ott voltam. Az, hogy hogyan történt, ami történt, az egyelőre még csak feltételezés, ráadásul az én elméletem szerinti… illetve nem is az enyém. Emlékszel még a Faragó Dezsőre?

— Persze — ugrott be Elvira memóriájába rögtön — az a hurkapálca vastagságú, égimeszelő manus, akivel együtt indítottátok a céget. Hogy kerül az ide?

— Nem volt az olyan égimeszelő, legfeljebb hozzád képest — vigyorgott István, de hamar észbekapott. — Bocsánat. Szóval Dezső látta az egész balesetet a történése pillanatában. Elmondta nekem, amit látott, és kitalálta, hogy mi miért történhetett. Valószínű, hogy igaza van, de meg kell ismerni előbb a rendőrségi jelentést.

— Ki fogja neked azt megmutatni, papa? — kétkedett Ancsa.

— Ha más nem, akkor Pálos. Csak nem azért hívták oda, mert olyan szép ember, akiből erőt meríthetnek a további munkájukhoz…

— Ez igaz — bólintott Elvira. — De azért van egy-két kérdésem még. Hol történt a baleset pontosan?

— A Viktória utca alsó végénél, a pesti kereszteződésben.

— Mit keresett ott a Faragó Dezső?

— Ott lakik.

— István, ne beszélj hülyeségeket. A Viktória utcában és annak környékén mindenhol az újgazdagok laknak, még a pesti kereszteződés felőli alsó végénél is. A Faragónak soha nem volt háromszáz forintja sem, nemhogy ott háza.

— Nem is azt mondtam, hogy háza van — tiltakozott István, — hanem azt, hogy ott lakik. Hogy milyen minőségében lakik ott, az most nem fontos, az a fontos, hogy látta a balesetet. Mi a következő kérdés?

Lujzika eddig is igen nagy figyelemmel hallgatta gazdáját, fejét értelmesen félrefordította, nyelvét icipicit kidugta szájából és érdeklődéssel pislogott. Most azonban nem bírta tovább a mellőzöttség érzését, rugóit egy szemvillanás alatt működésbe hozva István ölében termett.

— Nohát, nohát, már éppen ideje volt — nyugtázta elégedetten István a kutya döntését. — Tehát?

— Másodszor tehát nekem az nem világos, hogy miért a Pálosnak szóltak és miért nem a gyerekeiknek? Mármint a rendőrök.

— Ez két kérdés, nem is egy. Hogy miért a Pálos volt az első, azt még én sem tudom. Tartok tőle, hogy ez a szemétláda valamilyen általam sem ismert rangot vagy tisztséget, vagy a fene tudja, hogy mit tölt be a közlekedésieknél, tekintve, hogy ugye Pálos Géza nem csak építész, hanem közlekedési szakmérnök is. Hogy hogyan szedett össze magának ennyi oklevelet, azt jobb ha nem kérdezitek. Van neki és kész. A másik kérdésre pedig (Lujza ne fészkelődj már annyit!) az a válasz, hogy a Vásárhelyi — gyerekek éppen Szegeden vannak az egyetemi kollégiumban és éppen vizsgáikra készülnek. Ebből éppen a jövő héten nem lesz vizsga, az fix.

— Borzasztó… — nézett el valahová a semmibe Elvira. — Nem is tudom elképzelni sem, hogyan történhetett… Mit mondott a Dezső? És hogyan lakhat ott egyáltalán?

— Szétrúgom a szoknyádat, Lujzika, ha tovább ficánkolsz — simogatta meg a kutyus fejét István. — Késő van, Elvira és nem hiszem, hogy most Dezső tartózkodási jogcíme lenne a legnagyobb és azonnal tisztázást igénylő problémánk, főleg nem a mai napon a veled történtek után. Kiviszem az ebet és aztán lefekszem.

— Azt hiszed, hogy rólad nem tudok egyet s mást, te nagy erkölcscsősz?! — támadott azonnal Elvira mintegy védekezésképpen, de István egy megsemmisítő pillantással sikeresen elnémította, majd kilépett az ajtón. Lujzika boldog ugrándozással törte a havat.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest