Kovács-Cohner Róbert : Miért hallgatsz, anyám?

Nyomtatás

Kovács-Cohner Róbert – Uzsoki Erzsébet

Miért hallgatsz, anyám?

Mítoszkísérlet öt szereplőre és egy karra két nem létező és egy harmadik felvonásban

Hálával Dénes Mónikának

József Attila és Baudelaire nyomán

Konzulens: Turczi István

Szereplők:

F – A férfi

FN – Hímnemű narrátor. Gúnyos. Luciferi.

N – A nő. A kegyetlenül szerelmes, érzéketlen-érzékeny, sokat járt vámpír, később ex-vámpír.

NN – Nőnemű narrátor. Nem gúnyos. Tárgyilagos. Sejtelmes. A háttérből szól.

A – A pókanya.

KAR – A kar. Némely előadásokon ugyanaz a színész játssza egyedül, mint az anyát. Általában a kar első és második tagja nőnemű, a kar harmadik – férfi – tagja mögöttük ül egy eggyel feljebbi lépcsőfokon. A kar skandál. Vagy nyög. Más szerepe nincs, csak ha átgondoljuk.

Nem beszélnek:

L: A lány. F szerelme. És viszont.

Helyszínek:

Ágy egy szobában valahol Erdélyben, ablak, ég, őr, galaxisok, stb., majd a pókanya hálója és környéke, ahol az első felvonás játszódna, ha lenne. Említésre kerül még valami katlan és egy másik szoba ugyanabban a házban. Ahol az ágy van mármint. Ahol – a másik szobában . a másik, itt nem szereplő lány feküdt. a meg nem írt második felvonásban. Szilánkokon.

I. szín

Tíz és majdnem tíz évvel ezelőtt

Vajúdás. A pókanya vajúdik. Küszködik. Lüktet. Négy gyermekét egymás után hozza világra. Végigsimít rajtuk gyengéden, de közönyös arccal. Ők életre kelnek. Magzatpózukból állnak fel az anya karjainak erejétől: mozdulatára kinyitják szemük. Az anya fáradt. Miután mind a négy gyermekét megszülte, szétválasztja őket. Két fiú gyermeke karjaiba veszi őt, s a lányokkal a négy gyermek pókhálót alkot. A pókanya liheg. Zavarják a küszöb alól a gyerekszobából átúszó hangok. Fáradt. Az egyik fiú megszólal:

FN: A Pókasszony fáradt. Szól:

A: Teleszőttem már az egész házat. (körbemutat a galaxisok felé)

Nincs senki, senki, aki nálam többet láthat.

Félhomály. Talán magam, magam, csak magam vagyok.

Gyermekeim hálómban túlfeszített hangszalagok, és én élek és dagadok, dagadok…

FN: …..és legutolsó szobájából küszöb alól kúsznak ki a tehetelen dallamok.

A és KAR: Egy utószóval ajtót nyitok. Magamból ennyit adhatok. Hálódba szőve. Mégis élek.

Elázott hernyó…..lágyságtól vemhes….. duzzadó báb…..félelmeiddel dagadok….

És köldököm alól lihegnek, lesnek a pókhasú töredékekből font felizzó, szilánkos dallamok.

A pókasszonyt leteszik gyermekei. Ő hátat fordít gyermekeinek, akik tovább állnak, nem néznek utána – hátat fordít a közönségnek, törökülésbe ül, egy tükörrel szemben. Nem mozdul többé.

II. szín

Két-három-négy évvel ezelőtt, hajnal. Másnap.

Egy fekvő, szomorú lány úszik be a képbe. F nézi. Alszik ő is – gondolja. A lány ránéz. F már nem látja. Üvegek körös-körül. Emberek fekszenek izolált szobákban: F, FN, N, NN – és a lány. Egy hajnalig tartó éjszaka maradványai. A lány visszahajtja a fejét. Szilánkokon alszik. Sziszeg. Elhallgat. A fiúra néz. Nem akarja felébreszteni. Lehajtja fejét. A fiú felnéz. Látja, hogy a lány alszik. Sírni kezd. Az erkély ajtaja kinyílik, és ahogy elhomályosodik a színpad, szél támad – N lép be rajta és megcsókolja F-t. A színpad teljesen elsötétedik.

III. szín

Most

FN: Selyemsálat adott búcsúzóba.

F: Nyakas legény voltam világéletemben.

Most sálam leng alkonyként felettem:

FN: mint ahogy a nap tér nyugovóra.

Két vége szétszakadt glória –

Két vége a szélben elmereng.

F: Sápadt nyakamon fognyomod dereng:

FN: nyirokká lett a rőt ambrózia.

F: Véres felhők és a mámor – szájízem: savó.

FN: Elkésett, berozsdált, foghíjas nyaktiló:

Egy zsalu zörren, s nyílik újra – libikóka –

F: Örök éjbe vitt a férfi libidója.

FN: Régen volt.

S most megint

bekúszik a zsanérok között

szatén függönyök mögül a szobába szél.

KAR: (Suttogva: Nem.)

N: Csak az ég vöröslött és karikás szemeid.

Eldobott borosüvegeken bukdácsoltam át,

hogy megmutassam,

hogyan nyomják ködfátyluk alól

a hegyek a csillagokhoz

szürke orrukat.

Már nem aludtál. Éberen vártad őt.

NN: Ő nem jött.

A másik szobában részegen feküdt.

N: Némán mutattam fel elhagyott hazámra.

Csak azt akartam, hogy lásd,

NN: ahogy a havasok

kuvaszként szimatolnak bele az éles csillagokba,

N: s aztán halld,

NN: ahogy villámok hangján

felvonyítanak.

F: Édesanyám!

KAR: suttogva: Nem!

F: Hallgattasd el megint.

KAR: (suttogva: Nem!

Skandálva/énekelve: Nem-nem-nem-nem (a következő négy sor alatt))

FN: Hazudik. A szél csalfa hangján szólnak újra szavai.

F: Nem nyughatok. El kell mondanom, de…

Csak zihálok

és nincsenek szavak.

KAR: (Nem! – a következő nyolc sor alatt kitartanak két disszonáns hangot (szekund))

FN: A szeme vöröslött. Diotima:

F: ő zavarta el fázós álmaim.

FN: Mintha az ég vörösborból inna –

a vér a felhő fátyolfoltjain.

F: Már tudom, hogy ő csókolta rája,

FN: mert visszfénye táncolt ajkain.

Denevérszárnyként lengett vörös sála:

a hold osont a csend zsanérjain.

KAR: (A következő négy sor alatt skandálja/énekeli szeptimben: Nem. Nem. Nem.)

F: Fölém hajolt az eperajkú nő,

s nedves ajkait a számra nyomta.

Szájából cseppent rám a csontvelő –

Zsigeremből vágyaim kiszívta.

N: Csitulj. Üres mellkasom már nem dobban meg szavaidra.

S te csalárd: a te mázsás szíved is elvittem –

hogy ne sírj, hogyha eljön a hajnal.

NN: Egy férfi nem sír.

N: Én alábuktam, s én buktam alá az éj mélységei felé –

lehúzott a lüktető húsdarab.

És visszajöttem újra. A katlanból jöttem vissza érted –

hogy járd be velem a csillagok pókhálójának sarkait.

Hogy megmutassam, hogyan fülelj a szférák zenéjére.

Hiába próbálsz sírni.

Csak én voltam ott, hogy szárnyakat adjak neked.

Hogy felvigyelek oda, ahol már nem csalódhatsz többet.

Ahonnan már nem vágyhatsz vissza az Anya pókölébe.

NN: Ahol csenddé lesz a csend, és feketévé az ében.

N: S te? Te ott maradtál. Nem jöttél velem,

kiszakadtál ölemből, mikor átkaroltalak,

hogy felvigyelek.

Anyádhoz vágytál vissza

és a lányhoz,

aki helyetted szilánkokra guggolt.

NN: Ő sírhatott. Ő ordíthatott.

N: Elmosolyodtam. De csak azért, mert

nem hagyhattam, hogy sírni láss.

a katlanban ifjú melleim közé árkot hasítottak –

most én viszem a te szívedet is:

szárnyaim neked adtam.

Nem tudsz sírni. S hogy te sírni láss,

azt nem hagyhatom.

NN: Függöny lengett. Szatén.

N: Most már csak a szelek hangján szólhatok.

KAR: (Nem, nem, nem – skandálva, szekundban a következő nyolc sor alatt)

F: Hallgattasd el, anyám, újra hív:

hív, hogy végre utánarepüljek.

Ne hagyd, hogy e cafkának felüljek –

most megállna, ha dobogna még e szív.

Bezárnám szemem hideg borzadályban,

de szemhéjaim már rég áttetszőek.

Keblén száradtak könnyeim az ágyban:

Mondj mesét, mit elhalt anyák szőnek.

FN: Egy csontváz kuszált roncsa maradt meg csak,

oly hangú, mint csikorgó szélkakas.

F: Utánaszállnék, kérném, adja vissza,

de bőröm sápadt, szájízem avas.

Beszélj, anyám. Vagy vedd őt magadhoz,

hallgattasd el a szelek dallamát.

Ha nem fogadsz be, dalolj fároszokhoz,

s sződd gumókba teste vánkosát.

N: Én bolyongtam, s te nem találhattál rám.

Így adatott. Megmentettelek.

F: Nem találok rád szavakat.

N: Nem kellenek szavak. Repülhetek veled. Csak engedd,

hogy beléd kapaszkodjak.

FN: És vörös sálába kap a szél,

már nem stóla – rőt denevérszárnyak.

F: Hallgatsz anyám. Megkereslek ott fent,

hol hálóvá simulnak az árnyak.

N: Hát hiszel. Szorítsd forradásos melleim –

érezd szívem helyén az űrt. Repülünk.

S látod, már közeledünk.

Őt láttam a vörös katlanban,

mi színével festett pírt halott arcomra.

-Csak visszfény. Ne félj. –

Anyádat láttam, kihez helyettem mindig visszavágysz,

Most elkísérlek hozzá, a magas mélység gyomrába .

Ne félj. Hisz az ő műve minden.

NN: őszövi át a fákat, a köveket.

A rendszer: ő maga.

N: Közeledünk.

Nézd: galaxisok – az ő pókgumói.

Nézz körbe – zöld és kék és bíbor, fekete –

fiak és lányok, kik visszatérnek hozzá,

mint te meg én.

De oly nehéz. Alacsonyan szállunk.

Fáradok.

Így nem érünk oda.

F: Anyám, ha hallgatsz, hát megteszem,

kitépem karmai közül szívemet,

és eldobom, ha így elérhetem

otthonod: nyálselymes íveket.

FN: Véres, lüktető húsgolyó zuhan:

F: A fiad.

Csak testem s teste marad –

és te hallgatsz. Még mindig hallgatsz.

És ő… ő hol van?

N: Ő is ott lesz. Benne. Gyomra egy zugában.

Lenyelte őt, s magába fogadta –

lenyelte a szilánkokat.

Lenyelte a ködöt, a csillagokat – a kuvaszokat is.

Ne félj. Csak hagyd magad. Elernyedsz.

KAR: Igen – suttogva

F: Elernyedek.

KAR: (Igen! – suttogva)

NN: Most már könnyű lesz. Nincs félelem.

Nincs bánat. Csak a test és a ragacsos anyag.

N: Hagyd magad.

Emlékszel? Egyszer melléd feküdtem.

KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő hat sor alatt)

NN: Vörös szatén.

N: Szeretkeztünk.  És ő?

NN: aludt részegen, éles szilánkokon,

N: amíg az én körmöm vésett véres csermelyt a hátadra.

Az én arcom tükröződött leváló körmeidben.

S mi szeretkeztünk.

F: És ő?

KAR: (két disszonáns hang, szeptim a következő két sor alatt: igen-áááá)

N: Ott lesz ő is. Benne. Velünk. Az anyában.

Csitulj. Szeretkezni fogunk.

KAR: (Lihegés, egyre erősödő igenek a kar női tagjaitól a következő öt sor alatt)

N: Eldobtuk a súlyos, öklömnyi világot.

Aki fátyoltalan lát engem, s meztelennek,

nem kér holdat, napot, mennyet vagy csillagot.

Csak szeretkezünk.

Törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass.

NN: Éjszaka volt. A havasok

vérre éhes kuvaszokként gyűltek az ablak elé.

N: De a mi csendünk átkúszott a küszöb alatt,

és betakarta fázós, sápadt testeink.

NN: Csend volt. S az lesz mindig – örök hallgatás.

N: Most már örökké ölemben maradsz.

Bennem. S a fenti mélyben –

benne is.

Viszlek.

(elindulnak a háttal ülő, közönyös Pókanya felé.)

F: S ő talán még vár rám valahol

egy másnapon szilánkok halmain…

N: Részévé lett ő is.

A húsa része már – tőle is gyarapodott.

Hidd csak el.

Egyek leszünk mind.

Csitulj. Ernyedj csak el –

F: És én elernyedek.

Megbocsátok –

N: Megérkezünk

(FN és NN lassan leguggol az anya mellé, magzatpózba helyezkedik, amilyenből az első felvonásban felálltak volna sorra, ahogyan az anya megszüli őket.)

—

F: Veled, benned. Húsodban. Meséid között.

mi, fáradt denevérek, hálódba akadunk.

S te: köröttünk, hálódban mind fölött –

Elálmosodom. Ő is itt van. Itt vagyunk.

Aludjunk, Diotima. Alszik ő is. Fel sem ébredt. Itt maradunk,

anyám: benned, veled – dagadunk.

—

A: – Hát itt vagy. Visszajöttél belém. Oltottad éhemet.

Fáradt voltam. Álomba ringatlak.

Ébredek.

Kinyújtom nyolc karom.

Bepólyállak.

Csitulj.

N: Csitulj. Szeretkezünk.

(F és N is begubóznak. Magzatpózba helyezkednek. Lehajtják fejüket. Az anya feláll. Felveszi a pózt, amiben az első felvonás elején állt.)

A: Így ni. Most már nem tart sokáig.

(F még felkiált, kitör magzatpózából🙂

F: – Miért hallgattál, anyám?

A: – Csitulj.

Nem találtam magamra szavakat. >

KAR: (A kar egyik tagja az első szót, a második a második kettőt, a harmadik az ezután következő két szót kiáltja. Ezek után a kar első tagja a szöveget kezdi halkan mondani, a második a második sornál lép be az elsőnél, míg a harmadik az elejétől visszafelé mondja egyre hangosabban a szöveget, míg végül már ordítanak, s mikor az első kiáltja: szavakat!, elhallgatnak.)

Nem, nem találok, nem

találom, nem találok, nem

találom, nem találok szavakat

nem találok magamra szavakat

(A kar első tagja szeptimben tart ki két hangot, míg a második egyre hangosabban, már szinte hisztérikusan olvassa végig a szöveget, a második ugyanezt, a szavakat visszafelé sorolva, egyre őrültebb kakofóniában:)

KAR: Nem, nem találok, nem

találom, nem találok, nem

találom, nem találok szavakat

nem találok magamra szavakat

(A kar első tagja halkan:)

Nem találok magamra szavakat.