Szulimán Eleonóra : EMBER ÉS SÁR

Nyomtatás

Ráfeküdt az éjre a hajnal

madárdallal, méltóságteljes

bíborszínű nyugalommal.

Mozdulatlanság, feketeség

az éj, megtörte a pirkadat.

Ugye tegnap sem adtad el MAGAD?

Egy tál lencséért, pár ezresért,

meglehet sokan kérték, kérnék?

Talán mégis?… Nem álltad hát

szavad? Szóval igaz! FELADTAD

MAGAD, a hited, az álmodat!

Az ébredés nehéz lesz, amint

ráeszmélsz, hogy mégsem érte meg.

A hajnal színei beszövik

álmodat. A tegnapot új nap

követi, s Te már nem vagy a régi!

Önámítás minden perced ezután.

Ne tedd! Kövesd a jót, míg lehet!

A hajnalok hűvösek, szépek,

a nappalok bűnösek. Te egyre

mélyebbre süllyedsz az iszapban,

míg teljesen elnyel a mocsár,

a láp. Még kapálódzol, nyújtod

kezed, süllyedsz, kiabálsz, MÉG ÉLSZ!

Látod, már senki sem figyel Rád!

S a többiek?  Egyre mélyebbre,

lejjebb süllyednek, táplálékuk

a sár, egymást sem dobálják már.

Többen, egyre többen vannak a

lápban, lassan eggyé válnak ők

EMBER ÉS SÁR, EMBER ÉS SÁR…

Nem látják már a bíborszínű

hajnalt, nem hallják a madárdalt.

Elmerültek mind a kénes-bűzös,

hűvös, örökös sártengerükben.