Orosz katona baktatott végig az utcán. Néhány napja vonultak csak be erre a vidékre, az arcvonal lassan haladt el?re, s az id? egyre romlott. Hideg volt, kutya hideg. Pedig a katona járt Szibériában, látott embert menet közben megfagyva, s?t még lovat is, amelyik olyan keményre dermedt, mintha önmagának lenne szobra a kietlen, halálfehér pusztaságon.
Most mégis fázott, itt, ezen az átkozott magyar földön, ahonnan a németek olyan lassan takarodtak el, mintha még mindig azt hinnék, megnyerhetik a háborút. Ki tudja, talán azt is hitték. A katona nagyot rúgott egy k?be, a fogát csikorgatta. Az egész teste lúdb?rzött, pedig alig kezdett lengedezni a szél. Szitkozódott, dörzsölgette a két kezét egymáshoz, mégsem lett melege. Ki tudja, talán nem is a teste volt az, ami fázott.
Néhány házzal föntebb egy kutya veszettül ugatni kezdett, megérezte az idegen szagot. A hang olyan hirtelen szakadt fel a csendb?l, hogy az orosz megdermedt, mint akit találat ért. Hosszú, dühödt lépésekkel indult el?re. Hamarosan megpillantotta az állatot. Nagy, bozontos, formátlan jószág volt, s szinte már ?rült módjára csaholt, dobálta a fejét, kapált a lábaival.
A nyakában lánc, az udvar körül magas kerítés, a katona mégsem érezte magát biztonságban t?le. Az ugatás úgy hatott rá, mint a mélyen felbúgó légvédelmi sziréna hangja. Egészen elfutotta a pánik.
– Hallgass! – ordította oroszul, mire a kutya, ki tudja, talán az idegen szót hallva, még veszettebbül kezdett csaholni, tépte-szaggatta a láncot.
– Hallgass! – üvöltötte ismét az orosz, de akkor már belökte a kiskaput.
Puska dördült, s a kutya engedelmesen, nyikkanás nélkül nyúlt el a porban. A katona zihált, a lövés zajától zúgott a füle, remegett. A következ? pillanatban egy parasztember szaladt ki az udvarra, gatyában, mellényben, fegyvertelenül. Az orosz rábámult, várt. A férfi riadtan nézett hol a katonára, hol a kutyára. Ökölbe szorult a keze. A ház falához mindenféle lom volt odatámogatva, jobbára a háború alatt tönkrement kerti szerszámok. Onnan a férfi felragadott egy nagy vasdarabot, s akkor már semmivel sem tör?dve megindult az idegen katona felé. Az orosz csak ekkor eszmélt fel, felemelte a puskát. Miel?tt azonban elsüthette volna, egy kislány futott ki a házból, nagyot sikoltott, odaugrott a férfi elé, kitárta a karját, s azt kiáltotta:
– Ne! Ne tegye, Émus bátyám!
A katona nem bírta hallani a sikoltást, sem az éles gyerekhangot.
– Vissza! – ordította oda nekik tört magyarsággal.
A kislány meg a férfi, Émus bátya halálra váltan álltak, nem mertek mozdulni.
– Vissza, vissza! – kiáltotta megint az orosz, azt hitte, nem értik.
Akkor már az utca fel?l egy másik katona tekingetett befelé, hadd lássa, kell-e segítség. Émus bátya akkor eszmélt csak föl. Ujjai ellazultak, a vasdarab koppant a földön. Sebesen megragadta a kislányt, s belökte maga el?tt az ajtón.
Az orosz meg ott állt az udvar közepén, szétvetett lábakkal a kutya teteme el?tt, s lassan leengedte a puskáját. Végre valami ismeretlen megkönnyebbülés ömlött el rajta. Röhögött. Társa azonban, aki már a kiskapuban állt, nézte, hogyan folyik szét a kutya vére a porban, nézte, s a szíve egészen elszorult. Sóhajtott. Elballagtak mindketten, nagy, súlyos léptekkel. S a katonát, aki a kutyát megölte, még mindig rázta a hideg.
A kislány odabenn felhúzott lábakkal kucorgott a sarokban, ahol a legvastagabb volt a fal. A szíve úgy vert, akár a marokba fogott madáré. Émus bátya a falnak d?lve ült, a földön, feje a térdén, a keze ökölbe szorulva. Csak amikor nagy sokára fölnézett, akkor látta a kislány, hogy a férfi sír. Siratta a kutyát. S siratott talán valami mást is, ami kiveszett ebb?l a szürkére kopott, elfeslett világból.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.31. @ 07:38 :: Rusvai Mónika