kisslaki : Krisztus a hóviharban

*

     

 

Azon a bizonyos negyvennégyes télen a Sávoshegyen, ritka harapós hideg ölelte dermedtre az erdőt. Az öreg Baranyi borpincéje mellett állt egy aggastyán juhar. Gyökerei, mint fagyott karvalyláb markolták a földet, hogy az öreg törzsét ki ne tépje a jeges hóvihar. A pince mögött egy félszekérnyi zsuppköteg maradt az őszi tetőjavításból, beköltözött abba egy vénséges vén, agyafúrt varjú a családjával. Fonyódról. A madármatuzsálem jó előre megérezte csontjaiban az eljövendő kemény telet.

Párja békésen öltögetett egy pár foltot az elkopott dolmányára. Néha-néha kinézett a nád mögül, de vissza is húzta csőrét, mert olyan hideg volt, hogy még a kutyák hangja is belefagyott a hajnalba.

Persze az ágyuk, meg a tankok bírták az ugatást. Lenn a kihalt faluban a karácsonyi éjféli misének már biztosan lőttek. Korponai kántor helyett Sztálin orgonál majd a Megváltónknak. A zsinagóga megvan még, szomorú elhagyatottságban az elégett hívei nélkül. A falusiak nem is sejtették, hogy a halálba viszik a zsidókat, mikor kitelepítésről beszéltek a rendeletek, sajnálták a szerencsétleneket, mikor a főutcán végighajtották őket. Baranyi testvér, a félkarú postás mondta is, hogy ő ellene lenne az ilyesminek, mert ezek tisztességes emberek, de a kaposvári főgyepüvédő testvér kiadta ukázba, hogy menniük kell, még azt is megsúgta neki, hogy megkapja a zsidó Kertész körorvos házát — persze arról az öreg Baranyi nem beszélt…

Ahogy teltek a napok, úgy fogyott a falu is. Már úgyszólván minden családban volt kit siratni. A vidéket Keszthelytől egészen a Dél-Balaton vidékéig harci övezetté nyilvánították. A gazdák távolban élő rokonaikhoz menekültek, egy részüket a hatóság Zalabesnyő környékére telepítette s csak egynéhány portányi, makacs család húzódott meg — tehénnel, lóval — titkon a környező szőlőhegyekben, a Jóisten kegyeiben bízva. Inkább velük döglenek — mondták —, de a hazai földön.

Így érkezett el a negyvennégyes Szenteste.

A sztálinorgonák sípjai víj-víj-víj-t sikoltva köpték csillagszóró gyanánt a végtelen égre bombáikat, majd veszett dühükben egymást harapni visszazuhantak a hófödte földre.

Már öreg estére fordult, mikor ifjabb Baranyi Gyuri pincéjük felé lopakodott. Körülötte-felette az égi zenebonát már tán észre sem vette Ballábán, az elfagyott ujjait vagy már két napja nem érezte. Géppisztolya valahogy vállán felejtődött, tán már maga sem tudta, hogy Siófoktól mért cipelteti magát idáig az a rohadt fegyver. A hegy kihalt, de Gyuri azért pincéjük előtt óvatosan bokortól-bokorig szökellt, hogy elérje a házat, majd körbenézett mielőtt benyitott volna az ajtón, ahogy azt a katonáéknál tanulta.  

Amint belépett, mint akit a villám sújtott volna, megmerevedett. Azt hitte, hogy elméje feladta a dolgát, s bolondját járatja vele. Apját látta nyilas karszalaggal, ahogy egy hordónál ül, s békésen borozgat Leipziger zsidóval, a patikussal. Azok is megdermedtek egy pillanatra, azt hitték, hogy fegyveres csendőrök törtek rájuk, akik a falragaszok szerint — szép magyar szakszóval élve – mindenkit a helyszínen felkoncolnak, akit érvényes papír nélkül találnak. Igaz az öreg csak azért kapna golyót, mert a katonaszökevény fiát rejtegeti, de Leipzigernek meg a katonának már ugyan édes mindegy lenne, hány marékkal mérnék beléjük a töltényeket.

Ahogy lassanként az első döbbenetből magukhoz tértek, Leipziger elmesélte a fiúnak, hogy mikor hírét vette, hogy a zsidókat deportálják, rögtön ide menekült, mert ugye ki a fene keresne egy dekkolót a helyi nyilaspárt vezetőjének a pincéjében. Baranyi úr meg ma este itt találta, mikor váratlanul hazatermett Marcaliból s rányitotta a pinceajtót.

— Rossebit annak a rohadt ládának! — káromkodott az öreg Baranyi. — Én csak itt akartam elásni, nehogy a németek vagy az oroszok rátegyék a mancsukat.

— Ez a magyar népé, Gyurikám, mondta nekem Hoffmann körzetvezető testvér ma délután a bevetés előtt. A csatában minden megtörténhet, ezért vidd haza, s ásd el a pincédben. Ha nyugvás lesz, szolgáltasd be a nemzetvezetőknek, mert ez az ország tulajdonát képezi. Meg akartam itatni a kulacsomból, de már hősi halált halt szegény. Vettem hát a ládikát, a parancs szerint hozom, hogy elássam… És kit találok itt? Legjobb lett volna, ha ezt a zsidót is melléásom — kacsintott Leipzigerre az öreg, az meg csak legyintett, megszokta az ugratást, hiszen már az első világháborút is végigcsinálták együtt, a két gyerekkori kamerád. 

— Én meg csak beleuntam apám —, mormolta kiégett szívvel a mundérba bujtatott elfásult, ifjúkorát megölt gyerekember.

 Kezébe vette a földön sunyin kushadó géppisztolyát és, hogy kísértésbe ne hozza, kivitte, és a zsupp-halomba lökte. Majd dolga végeztével visszaballagott a házba. A dolmányos varjú felriadt, szitkozódva papucsába lépett, de látta, hogy semmi különös nem esett, hát visszabújt a felesége melengető szárnyai alá.

Lenn a néma faluban, a kis templom, egyetlen, még épen megmaradt színes ablakán Mária csodálkozva látta, amint fia, Jézus Krisztus leszáll az oltárképről és tógáját vállán általvetve, sietős léptekkel a szőlőhegynek veszi az útját. A szélkavarta hópelyhek, mint fehér báránykucsma ültek meg a Megváltó fején és sarus lábnyomát még sokáig látni lehetett a félméteres hóban. Ha a messzi ágyúdörgés meg nem zavarta volna néha az éjszaka csendjét, azt lehetett volna hinni, hogy béke van.

Szenteste.

Később mikor a Megváltó bezörgetett a Baranyi pince ajtaján, az ittlevők rögtön megismerték. Meghajolva köszöntötték, s helyet szorítottak neki a kis dobkályhánál.

Jézus nem szólt. Nem mondta, hogy miért jött s miért pont ide. Ők meg nem kérdezték.

Az öreg tiszta poharat vett elő, az egyetlent, amit még Karlsbadból hozott magával ’17-ben. Teletöltötte vörösborral, s szótlan alázattal nyújtotta az Úrnak. Koccintottak, némán a születésnap alkalmára, ittak, és csak csöndben nézték, hogy a mécses kínlódva küzd, hogy élve maradhasson. Leipziger zsebéből elővarázsolt egy újat, s a régi lángján meggyújtotta, mielőtt az, az utolsó lobbanással kihunyt volna.

Később, amikor a csendőrök berúgták az ajtót, jutott eszébe Gyurinak, hogy talán mégis kissé elhamarkodottan dobta el a géppisztolyát, de az sem változtatott volna a lényegen.

— Falhoz! Papírokat az asztalra! — ordította Korporai százados. Átvizsgálta a három írást. Fel sem nézve az iratokból, hangosan olvasta:

— Leipziger: bujkáló zsidó. Ifjabb Baranyi szakaszvezető: katonaszökevény.

— Hát te ki vagy? — fordult az Úrhoz.

— Názáreti Jézus Krisztus.

— Hát ez jó! Hallod Dezső? — nyerítette Mácsai tizedeshez.

— Aszongya, hogy ő a Krisztus. Mégegy bujkáló zsidó.

Annyira röhögött, hogy kicsordultak a könnyei.

— Na, jól van Iccig, állj csak szépen a Leipziger mellé!

— Dezsőkém, itt van még a zsidó bújtató, öreg hazaáruló. Na, gyerünk, mert így sose járjuk végig a hegyet. Az éjféli misére otthon akarok lenni. Vár az asszony meg a gyerek. Idén lesz először karácsonyfája.

A ház előtt igencsak sötét volt, a nyomjelző fénycsíkok cikáztak az égen, majd néha-néha egy-egy világító gyertya röppent a magasba, hogy látni lehessen a gyilkolni valót.

A négy bűnöst, a fehér házfalhoz állították, áldásosan fénybe borította őket, egy sztálingyertya, ahogy az lassan ereszkedett le a Balaton felett. A kétlábra állított géppuskasorozat rögtön végzett velük. 

A Názáreti zsidó még kapott a századostól egy kegyelemlövést, mert úgy tűnt, mintha még mozgott volna. 

— Meg ami biztos, az biztos.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.12. @ 18:17 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de