dr Bige Szabolcs- : Karszalag és fityula

– történt itt Európában… *

 

   

Leutaztam délre egy régi barátomhoz, akit a háború óta nem láttam. Ottrekedt egy kis faluban. A front miatt nem tudott visszajönni. Elvett egy menekült lányt, s most vele él. Öt gyermekük van.

Este érkeztem meg, s nagy örömmel, szeretettel fogadtak. Tiszteletemre levágtak egy kecskeollót, s a kemencében pirosra sütötte a gazdasszony. Bor is került az asztalra. Igaz kissé savanyú, de legalább tiszta szőlőlé, nem bolti pancsolás.

Vidáman emlegettük fel közös gyermekkorunkat, az ismerősöket, a régi tájakat, csínytevéseinket, s egyebeket, ahogy ilyenkor szokás. Végül megkérdeztem, hogy honnan került ide a felesége, s hogyan. Erre lefagyott arcukról a mosoly, a viszontlátás öröme mély bánatnak, szomorúságnak adta át a helyét.

— Mondd el te! — fordult az asszony felé a barátom. — Tudja meg első kézből, milyen sorsod volt, miken mentél keresztül, s mi lett a vége.

— Kezdem azzal, hogy a háború mindent megváltoztatott, mindent összekuszált. Senki sem lehetett már biztonságban. A megszálló hadsereg nem tudta fenntartani a rendet, az időnként betörő partizánok gyorsan kifosztottak néhány házat, raktárt és villámgyorsan eltűntek. Rabló, fosztogató bandák járták a várost, aki ellenállt, megölték. Rettegésben éltünk. Rozoga kis házunk éppen hogy megvédett az időjárás viszontagságaitól. Élelmünk alig volt. Anyánk a régről maradt értékeinket cserélte ennivalóra. Nem voltunk mi mindig szegények. Apának volt munkája a bankban, és bár szerényen, de tisztességesen éltünk, minden kikerült, aminek a szükségessége felmerült. Még félre is tettünk egy jobb, nagyobb házra.

— Szép fejlődésnek indult a város, a vidék, a háború előtt — szólt közbe a barátom —, de folytasd.

— Azon a szörnyű napon, éppen kinéztem a hátsó ablakon, mikor megláttam, hogy két feketeruhás, álarcos alak jön a házunkhoz. „Meneküljetek!” — kiáltottam, és felrohantam a rozoga lépcsőn a manzárdra, de közben magamhoz vettem az asztalról a húsvágó bárdot. Az álarcosak berontottak, és se szó, se beszéd, lemészárolták aput, anyut, és a kishúgomat. Velük jött egy lány is az utcából. Ő mutatta meg, hova érdemes betörni, tudhatott róla, hogy anyu mivel csereberél. „Van még egy gyerek” — mondta, de a rablók leintették, hogy nem érdekli őket, inkább azt mondja meg, hogy hol vannak az értékek. Borzalmas megrázkódtatás volt látni, amink a családomat kiirtják, s akkor ez a nyomorult perszóna el akarja árulni azt is, ami még megmaradt! Elöntött az indulat, és onnan fentről, ahol álltam, teljes erőmből hozzávágtam a húsvágó bárdot. A fején találtam el. Rögtön meghalt. A banditák felüvöltöttek, én hátra futottam a fenti szoba felé. Dübörögve rohantak fel a lépcsőn, hogy elkapjanak. De a rozoga lépcső leszakadt a két nagy ember súlya alatt, és az egész alkotmány a manzárd egy részével együtt összedőlt. Rá a rablókra. Én ott álltam rémülten egy megmaradt keskeny párkányon. Meg sem mertem mozdulni. Attól féltem, kibújnak a romok alól, és engem is felkoncolnak. De nem mozdult semmi, csak egy-egy vakolatdarab hullott még le.

— Félelmetes! — jegyeztem meg.

— Valami hihetetlen nyugalom szállt meg — folytatta. — Félelmem elmúlt, csak a düh maradt bennem. A törmelékeken lemásztam, és félredobtam néhány letört deszkát, lépcsőmaradékot, hogy lássam, kik a támadók. Mindketten halottak voltak. Lehúztam az álarcukat, de csak ismeretlen arcokat láttam. A lány holttestét megragadtam, és odahúztam a romok mellé, a szüleimet és húgomat a konyha kövén terítettem ki, szemüket lezártam és egy-egy ruhadarabbal letakartam őket. Még most is csodálkozom, honnan volt erőm mindezt végigcsinálni. Aztán kimentem a hátsó ajtón, és felkerestem a szomszédban lakó barátnőmet. Ott nála szakadt át a gát: zokogva borultam a vállára, s alig tudtam elmondani mi történt. Léna, így hívják a barátnőmet, az egészségügyi szolgálatnál dolgozott, ő fertőtlenítette a házakat, lakásokat. Most elővett két vöröskeresztes karszalagot, fityulát és két Vermorelt — fertőtlenítőkészüléket —, egyet magának, egy másikat meg az én kezembe nyomott. A hátunkra vettük, és úgy mentünk vissza. A permetezőkkel mésztejet spricceltek szét, ahol fertőtleníteni kellett. Odaérve a házunkhoz, mi is azt tettük. A romokat, a halottakat, és főleg az ajtót, ablakokat különös tekintettel a kandi kíváncsiakra. Mikor ezzel végeztünk, kivettem a tálalóból az iratokat: a személyit, az anyakönyvi kivonatokat, és ház tulajdonlapját. Kevés pénzt is találtam, és néhány értékesebb ékszert. Ezeket is magunkhoz vettük, és átmentünk vissza a Léna lakásába. Este szóltunk a papnak, hogy intézkedjen a temetésről.

— Nagyon bátor lány vagy! — szóltam újra. Nem tudtam megállni, hogy ki ne fejezzem csodálatomat.

— Ettől az időtől — vette vissza a szót —, rendszeresen jártuk a környéket, és ahol láttuk, hogy tragédia történt, bementünk fertőtleníteni, és összeszedtük az iratokat, és elrejtettük Léna lakásában. Ha elfogyott a fertőtlenítő mésztej, a katonákhoz mentünk, adjanak. Úgy látszott szívesen adtak, de mintha féltek, vagy inkább irtóztak volna tőlünk. De nem bántuk! Mikor az utcában és a környéken végeztünk a kifosztott, tönkretett házak, lakások fertőtlenítésével, az összeszedett iratokat betettük egy táskába, és úgy karszalagosan, fityulásan, hátunkon a Vermorel-lel, elindultunk kifele a városból. A falvak kissé jobb helyzetben voltak, mert a rablóbandák a városban fosztogattak, a falusiaktól nem reméltek zsákmányt. Az első faluban a bementünk a paphoz. Kényszeredett mosollyal fogadott. Nem is tárgyaltunk vele, csak annyit mondtunk, küldetésben vagyunk, és hogy adjon ennivalót a további utunkra. Ott is hagytuk hamar. A következő falut kerülővel értük el. Az elágazásnál jobbra tértünk, majd az első dűlőnél irányt változtattunk. Nem bíztunk a papban, akitől most jöttünk el. Ebben a másik helységben már egész másképpen fogadtak a paplakban. Mindjárt bizalmat éreztünk a pap iránt, és később sem csalódtunk. Odaadtuk neki az iratokat, hogy ha majd helyreáll a rend — a házak, lakások jogos tulajdonosai, vagy rokonaik visszavehessék javaikat.

— Hát, így történt — tette még hozzá nagyot sóhajtva.

— És veletek mi történt ezután? — kíváncsiskodtam.

— A permetezőgépeket beállítottuk a csűrbe a többi mezőgazdasági gép közé, mondván, jó lesz majd szőlőt permetezni, a karszalagokat, vöröskeresztes fityulát megtartottuk, csak éppen nem tettük fel, és kimentünk egy távoli tanyára. Ott beálltunk béresnek. Dolgoztunk a mezőn, gondoztuk a kevéske állatot, amit a háború meghagyott. A pap szavára fogadtak be. Túl vagyunk már mindenen, csak a gyötrelmes emlékeken nem. Álmomban gyakran visszatér annak a borzalmas napnak minden pillanata…

 

Legutóbbi módosítás: 2008.07.10. @ 16:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 610 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.