Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 13.

13.

 

Sándor újabban minden reggel rituálisan levizitelt, észre se vette, hogy hátratett kezekkel járkál az ágyacskák között, mint egy professzor. Szó ami szó, egy kicsit annak érezte magát, de legalábbis főnöknek. Az a tudat, hogy valakiket vezethetünk, és azok kisebb-nagyobb mértékben tőlünk függenek, magabiztosságot ad. Ami nagyon jó! De ha a magabiztosságból kinő a csalhatatlanság hamis illúziója, nagy baj van, mert ettől már csak egy lépés a diktatúra.

Beregi doktor sohasem gondolkozott a saját vezetési stílusán, talán nem is tudta, hogy létezik ilyesmi. Ő egyszerűen vakon hitt mindabban, amit a tankönyvek írnak, és amit becsülettel meg is tanult a hat év alatt. Beregi csak egyféle megoldást ismert, a legjobbat, azt, amit a nagykönyvek írnak, mert az szent! Ezeknek a betartása számára olyan természetes volt, hogy személyes ellenségének tekintette azt, aki ellentmondott neki, vagyis annak, ami a könyvekben van.

Ugyan, ki is mert volna ellentmondani neki? Ticho megpróbálta eleinte, de Beregi leszidta a sárga földig. Ticho volt számára a vörös posztó, egy vállrándítása, egy nemtörődöm ajakbiggyesztése elég volt ahhoz, hogy feldühödjön. Emília mondott volna neki ellent? Emília senkinek nem mondott ellent, még önmagának sem, Emília még gyermek. Cosmolici tata pedig öreg volt, sok főnököt túlélt, bólogató bölcs. A két terepes védőnő fáradt, lestrapált asszony, alig várták, hogy végre otthon is lehessenek a saját családjuk körében. Nekik minden jó volt úgy, ahogy van, csak hagyják őket békén. Ilcu, a tetűirtó? Meg se mert szólalni, nem is igen tudott, nehezen fűzte a szavakat egymáshoz. Mária és ţaţa Olga? Ugyan! Talán még Olga néninek volt néha más a véleménye, de olyan halkan, olyan haloványan, hogy azt észre se vette senki.

És a betegek, hozzátartozók? No, csak az kellett volna, hogy azok merjenek ellentmondani Bereginek. Talán ki is dobja őket. Egy adott pillanatban olyan furcsa gondolata támadt, miszerint minden beteg részben önmaga is hibás azért, mert megbetegszik. Tehát mindenki, aki nem tartja be az egészségügyi szabályokat, az bűnös, önmagával, de gyakran másokkal szemben is, olyan bűnös, mint az, aki lop,  vagy — ne adj isten — gyilkol.

Sándor újabban minden reggel rituálisan levizitelt, észre se vette, hogy hátratett kezekkel járkál az ágyacskák között, mint egy professzor. Szó, ami szó, egy kicsit annak érezte magát, de legalábbis főnöknek. Az a tudat, hogy valakiket vezethetünk, és azok kisebb-nagyobb mértékben tőlünk függenek, magabiztosságot ad. Ami nagyon jó! De ha a magabiztosságból kinő a csalhatatlanság hamis illúziója, nagy baj van, mert ettől már csak egy lépés a diktatúra.

Ezen a reggelen elégedett volt. A szülőotthonban a négy anya és hat csecsemő akkurátusan feküdt a saját ágyában, nyakig betakarva, az ablakok nyitva, hogy szellőzzön a szoba, pedig milyen nehéz volt megmagyarázni, hogy a huzat, mint betegségokozó tényező nem létezik, de a rossz levegő méreg. Csak úgy véletlenül, de hogy mindenki lássa, végighúzta ujját a ruhásszekrény tetején. Poros volt.

A váróteremben már ültek vagy öten, azok csak várjanak vizit utánig.

Ahogy belépett a gyermekfektetőbe rögtön feltűnt, hogy valami nincsen rendben. Amióta átfestették  az újonnan kapott hat gyermekágyat, és Tóthfalvi két paravánt is csinált, nagyon jól nézett ki a fektető. Jobb oldalt két-két ágyacska a spanyolfalak között, majd a három megfiatalított vaságy. A válaszfalak valamelyes védelmet biztosítottak a fertőzés ellen, de pszichés hatásuk is van, egyedivé válik minden beteg, nem folynak össze az esetek. Ez egyébként a boxrendszer, a klinikán is így van, akkor miért ne lenne Hideşti-en is így?! Büszke volt erre a saját létesítményére, nagyon szerette.

Bereginek elállt a lélegzete. Egyik vaságy mellett egy civil ruhás férfi — mármint köpeny nélkül — öltözteti a fiúcskát. Mellettük az  öregasszony gügyög az álmából fölvert gyermeknek. Az orvos nem szólt, kivárt, maga mögött érezte az egész személyzetet a dermedt csendben. Erősen forrt benne a düh, de elhatározta, hogy ezalkalommal csendes lefojtott indulattal oldja meg a helyzetet. Az nagyon hatásos!

— Maga mit csinál itt!? — sziszegte.       

— Hazaviszem a gyermekem.   

— Nem gondolja, hogy ezt előbb velem kellett volna megbeszélnie? És hogy merészelt ide belépni köpeny nélkül!?

— Nincs mit beszéljek magával, maga nem tudja meggyógyítani. Nem ért hozzá! Tíz napja szurkálja, és most még betegebb, mint amilyen volt.

Tényleg már több, mint egy hete kezelte a fiúcskát tüdőgyulladással, de a láza csak nem szűnt meg. Üzent, hogy jöjjön be az apja, beszélni akar vele, nem hitte, hogy ilyen fordulatot vesz a dolog. Úgy érezte, szétveti a düh, de uralkodott magán.

— Ide figyelj, fiam! — szólt a nálánál jóval idősebb férfihoz, pedig soha felnőttet nem tegezett. Moldvában, ha valakinek csak egyetlen csíkocskával magasabb a rangja, beosztása, gondolkodás nélkül letegezi  a másikat, korra való tekintet nélkül, mint bojár a kasznárját, mint intéző a jobbágyat, mint ma is mindenki a parasztot.

— Mondom, ide figyelj, fiam! Én hívattalak, hogy megmondjam,  a gyermeket el kell vinni röntgenre, a tüdőgyulladása meggyógyult, de még mindig lázas.

— Miért nem adott neki Penicillint?

— Fogd be a szád! Attól tartok, a fiadnak kezdődő tébécéje van.

— Micsoda?! Hogy az én fiam tüdőbajos! Hallod anyám ezt a hülyeséget? Hát ez a doktor nem ért hozzá! Még ilyet… Ilyen sértést!

Igen, így mondta, sértést, mert azon a vidéken a tetű természetes, a szifilisz betegség, de a tébécé az szégyen.

Közben a gyermek sírni kezdett, az apja pedig egyre szemtelenebb lett.

— Elviszem Békásra, ott okos orvosok vannak, nem olyanok, mint maga, aki megbetegítette a gyermekemet. Én munkás vagyok — verte a mellét —, ezért még felelni fog!

— Igen — mondta az öregasszony, és álla alatt meghúzta a fekete kendőt.

Eddig tartott Sándor magára erőszakolt nyugalma. Vörös karikákat látott, kiszáradt a torka és már  szinte érezte jobb öklén a  pofátlan pasas reccsenő állkapcsát. Szerencsére valaki — talán Ticho — megfogta  a karját. Így csak a gallérját ragadta meg, felemelte, és mire az feleszmélt volna, már ki is lökte a váróterembe.

— Mars ki a fektetőből! És ha még egyszer szemtelen leszel velem vagy a személyzetemmel, szétrúgom a hátsó feledet! Értetted? Lelépni!

Beregi halkan, szinte suttogva beszélt, így szokta, amikor nagyon haragszik. A  pasas ijedten menekült ki az épületből, a hársfákig szaladt, csak onnan lesett vissza óvatosan.

Az orvos kimért léptekkel átment a várón, benyitott a vizsgálószobába, de még hallotta, amikor az öregasszony elmenőben még ezt mondta:

— Hát a doktorul nyik semmit se tud.

Rágyújtott egy cigarettára, hogy megnyugodjon. Érezte, hogy igaza volt, mégis sajnálta, amiért ennyire elveszítette az önuralmát, de a leborzasztóbb mégis az, hogy vannak emberek, akik kétségbe merik vonni az ő szakmai becsületességét. Azt merészelte mondani, hogy ő, Beregi Sándor nem tud semmit, pedig ő mindent megtanult, amit kellett, minden vizsgáját lette… „Úristen, ha ez az alak feljelent, világgá fogják kürtölni, hogy  nincs is meg az államvizsgám, tehát nem is vagyok orvos még egészen. És ha még az is kiderül, hogy politikai okokból kommunizmus- és pártellenesség miatt zártak ki az egyetemről… Mind verte a mellét, hogy ő munkás! Hát én mi vagyok? Persze Cămătaru, a kollegák és minden bizonnyal a személyzet is tudják ezt, de minek ezt, de… El se mondhatom, hogy  azért zártak ki, mert nem tudtam hazudni, és nem akartam megalázkodni a pártos elvtársak előtt. Így lettem osztályellenség én, a legnyomorultabb proletárcsalád sarja. Bezzeg a kollegáim nagy része, akik soha semmit se csináltak, de engedelmesen felemelték a kezüket, amikor szavazni kellett, azok mind végzett diplomás orvosok. Én pedig felcseri fizetéssel, itt a világ végén is rettegek, hogy mi lesz, mert homlokomon a bélyeg. Nem csoda, hogy Ticho olyan, amilyen. Tudja, hogy  egyazon fizetési kategóriába tartozunk… Egye meg a fene ezt az egész igazságtalan életet! Köpöm ki a tüdőmet értük, kimosom őket a tetűből és a koszból, reszketek minden rongy kis életért… Állj meg Beregi!! Térj észhez! Nem az egyetem fura ura és nem ez a szemtelen,  primitív munkás fogják megváltoztatni az orvosi magatartásodat, az életfelfogásodat… Sándor, légy te magad, ne próbálj más lenni, mondta neki valaki régen, akit ő nagyon szeretett…” Eddig juthatott el, amikor belépett Ticho. Lebiggyesztette az ajkát, és lekicsinylően legyintett.

— Ugyan ne rágódjék doktor úr, mit vár egy ilyen részeges alaktól, aki a falu utolsója, a felesége is elhagyta, azért ment el Békásra dolgozni. Áh… szemét!

Jól esett, amit a felcser mondott és utána Emília is, aki egy csókot nyomott Sándor füle mögé.

— Nagyszerűen csinálta doktor úr! — és ezzel ki is viharzott. De mintha összebeszéltek volna, egymásnak adták a kilincset, Ilcu jött be.

— Coane doktor, Atitienu elküldte a kerékpárt.

— Mit?!

— A biciklit. Odatámasztottam a doktor úr ajtajához, és ezt is küldi.

Átadott egy nyugtát, ami Beregi Sándor nevére volt kiállítva: egy darab Carpaţi kerékpár, ára 860 lej és rajta a pecsét, hogy kiegyenlítve. Sándor úgy érezte magát, mint vihar után, amikor a nap áttöri a sötét felhőket, és újra megindul az élet. Emelt fővel lépett ki a várószobába.

— Nos tisztelt hideşti-iek, hallották, mit mondott az előbb az az ember: rossz orvos vagyok, nem tudok semmit, én betegítettem meg a fiát. Aki ezek után mégis úgy gondolja, hogy velem akarja gyógyíttatni magát, azt megvizsgálom, de nekem is van egy feltételem: aki hozzám jön, azt tegye, amit én mondok neki! Nem azért, mert én vagyok a legjobb orvos a világon, de pillanatnyilag én tudom a legjobban, mi a baja.

Itt már úgy érezte nem egészen értik, amit mond, de fölösleges is erről beszélni. Valahol nagyon mélyen azt is belátta, hogy bizony eléggé cirkuszi magamutogatás ez az egész, ennek ellenére megnyugodott és boldog volt. Hogy ehhez a kerékpár is hozzájárult? Minden bizonnyal, de annál sokkal fontosabb, hogy ismét el tudta hinni önmagáról, hogy jól csinálja azt, amit tesz.

Mária  óvatosan, egy tányéron egyensúlyozva (hol tanulta ezt?) behozott egy csésze teát.

Kinn a váróban Emília tánclépésekkel közelített hozzá, majd megperdült, hogy bemutassa, milyen bő rózsaszínű szoknya van rajta és teljesen ujjatlan blúz. Nagyon csinos volt. Sándor úgy viselkedett, mintha semmi se történt volna. A múltkor — a tojásrántotta vacsora után —  a lány visszautasította. Talán jobb is így — gondolta át Sándor a helyzetet. Nem akarta újrakezdeni.

 Beült a vizsgálószobába, hozzáfogott, hogy átolvassa még egyszer a pellagráról írt tudományos dolgozatát, amit majd Botoşani-ban kell felolvasnia, de nehezen ment. Egyre a Dunában térdeplő felrobbantott hidak jelentek meg szemei előtt, ahogy azt gyermekkorában a háború alatt látta. Szomorú volt.

Emília jókedvű. Se kopogtatás, se figyelmeztetés, és már fenn is ült az asztalán.

 — Mit olvas a főnök? Szerelmes levél egy doktornőtől?

Most kék szarafán volt rajta, amiben feszülő mellei még jobban érvényesültek. Sándor nem tudta, mire vélje ezt az egészet, pontosabban el akarta hitetni magával, hogy nem tudja. Tény az, ha más viselkedik így, már rég rendreutasította volna, de Emília…

Alig telt el egy negyedóra, megint bejött a lány, furcsamód egészen csendesen, szendén, mint egy kisiskolás, de telt ajkai mögött ott vibrált a kirobbanni készülő kacagás. Közben ismét átöltözött, most tiszta fehérben, erősen testhez simuló, hasított dokkszoknyában, teniszcipőben állt meg előtte. Sándor csak nézte, és gerincén lassan felfelé kúsztak a forró hangyák. A lány is érezhetett valamit, hátrálni készült, de Sándor magához rántotta, szorosan fogta a derekát, és hosszan, nagyon hosszan nézte mielőtt megcsókolta. Emília most hevesen csókolt. Sándor úgy érezte, teljesen eltűnik a széles ajkak között, egészen beléhatol, feloldódik a lányban. Csókolta a fekete szemöldökeit, a füle tövét, a nyakát és egyre hosszabban azokat a húsos ajkakat, melyek úgy magukba fogadták, mint két comb, hogy az már szinte beteljesülés volt.

Emília hirtelen kicsúszott a karjaiból és az ajtó felé futott.

— Hová mész?! Gyere! — tört ki Sándorból és a kezét nyújtotta feléje. Emília keble táncolt, tekintete zavaros volt és olyan mozdulatot tett, amiről nem lehetette tudni, hogy igent vagy nemet jelent. Elszaladt.

Sándor nehezen aludt el. Gyötrő álmai voltak. Ott állt a Duna-parton, tankok dübörögtek a szétlőtt hidakon, az égő vízen… feléje csattogtak… és jött egy lány fehér szoknyában… integetett… mintha Emília lett volna… egészen biztosan ő volt és hívta… Sándor elérte, magához ölelte… szorosan, nagyon szorosan… egymásra borultak… egymásba hatoltak… érezte a forró testét. Érezte egész testével! Istenem, ez nem is álom!!

— Nyugodj meg szívem, nyugodj meg végre! Itt vagyok… a tied vagyok — suttogta a lány.

Lihegve ölelte magához és fogalma sem volt, mikor és hogyan került melléje, az ágyába, de nagyon jó volt! Sándor újabb és újabb beteljesülésekre vágyott és csak most értette meg, mennyire kell neki ez a nő.

Már lilán derengett a hajnal, még mindig egymás karjaiban pihegtek. Aztán Sándort elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy nyílik az ajtó, fényes reggel van, Emília lép be megfésülve, ropogósra keményített fehér köpenyben.

— Cseréld ki a lepedőt, itt van egy tiszta — dobta az ágyra, és két ujjával csókot hintett feléje.

 

Beregi kölcsönkérte a nyerget Blaga doktortól, Lupăceanu morgott, hogy Odaia vemhes, nehéz az út, ennek ellenére ügyesen felnyergelte a kancát. Sándor szerencsésen nyeregbe került. Ha valaki látja, azt hihette volna,  régi, tapasztalt úri lovas, legalábbis a csizmája után ítélve, pedig életében kétszer, ha ült lovon, valamikor gyerekkorában, de akkor is csak szőrén. Lupăceanu elővigyázatosságból nem is eresztette el a kantárt, eleinte lépésben vezette Odaiat a kapuig, azután megfuttatta, lám mi történik a lóval s lovassal? A kanca nem tiltakozott, Sándor boldogan kacagott, végre szabad volt, mehet.

— Ne zavarja a lovat doktor úr, és ügyeljen, ott ahol sár van, elcsúszhat! — kiáltotta utána a használati utasításokat a derék testőr. Odaia nyugodtan lépegetett, de ha nógatta, galoppba váltott. Csak az volt a kellemetlen, amikor tócsába lépett, a sáros lé gyakran felcsapott az arcába, szemébe, alig látott, és az ülepét a nyereg kellemetlenül verdeste. Túl a falun letért a legelőre, ott nem csapott fel annyira a sár. Lassanként rájött arra is, hogy csak minden második ritmusnál emelje meg az alsó felét, így sokkal könnyebb.

Olba csak négy kilométerre van Hideşti-től, addig simán ment minden, de beleizzadt a testi gyakorlatba. Nagyon sajnálta, hogy kucsmát tett, nem valami vékony sapkát, mert ha levette gőzölgött a feje, de fújt a hideg szél, ha feltette folyt róla az izzadság.

Már jól benne jártak a novemberben, esett az eső, hideg volt, reggelre bekérgesedtek a tócsák. Feltétlenül el kellett mennie Bordancára, szekérrel lassú és nehéz az út, gondolta, lóháton könnyebb. Olyan hír jutott el hozzá, hogy Bordancán sok a lázas gyermek, és tele vannak kiütéssel, ez valami járványos betegség lehet, a végére akart járni. A nyári tetűirtás óta nem járt Bordancán, már nem is igen emlékezett az útra, csak arra, hogy messze van, és nagyon kell figyeljen, hogy vegye észre, mikor ért be a faluba.

Olbán megbámulták az emberek, pedig elég sok határőr jár erre lóháton, igaz mások a lovak és a lovasok.

Sándor egyre biztosabban ült a nyeregben, Odaia nyugodtan kocogott, egyszer-kétszer meg is csúszott, de nem történt semmi baj. Sekély, alig egy méternyi árok került az útjukba, Beregi rácsapott a gyeplő szárával, valahogy úgy képzelte Odaia majd ugrik egyet, ahogy azt a cowboy filmekben látta, de a vén kanca elővigyázatosabb volt és megállt. Meg ám, de olyan hirtelen nyomta be két első lábával a féket, hogy Beregi szép ívben átrepült a feje felett az árkon túlra. Nem ütötte meg magát a vizes legelőn, csak sáros lett, és amíg elgurult kucsmáját felszedte, Odaia szép csendes galoppban elfutott. Sándor utána, utol is érte de csak a farát! Gyorsabban szaladt, hogy elérje a zabolát vagy kantárt, de erre a ló is gyorsított. Nem szaladt el, á dehogy! Ha Sándor lassított, Odaia is lépésre váltott, sőt előfordult, hogy meg is állt, de csak addig, amíg az orvos túl közel nem került hozzá.

Sándor minden ravaszságot megpróbált: nagy kerülővel eléje futott, és úgy tett, mintha nem is nézne rá — mármint Odaiara —, aztán egy óvatlan pillanatban rávetette magát a gyeplőre, mint Dorohoiban Zsigmond Albi labdáira, de hiába. Sőt megpróbált háttal közeledni a nyugodtan álló kancához és elkapni valamit rajta. Egyszer sikerült a farkát megmarkolnia, húzta, de hiába, Odaia galoppozott tovább, és még jobban befröcskölte sárral. Csak azt nem értette, honnan tudja a ló, hogy ő közeledik hozzá, amikor soha hátra se nézett?

Beregi már nem tudta, hol vannak. Odaia  csak ment előre, ő tudta. Nem volt, mit tennie, a lóra kellett bíznia magát, de nem a hátán, hanem csak egy-két méterre a farkától követte az oktalan állatot.

Az is megfordult az agyában, hogy véletlenül még átlépi a szovjet határt. Lenne is ott csodálkozás, hisz ilyen őrült nem született még a világra. Meg is mosolyogta magát, mert ez a veszély nem fenyegette, hisz ott a Prut, ott legalább megáll Odaia. „Bár jönne egy határőr, az meg tudná fogni ezt a dögöt, de sehol egy emberfia.”

Megeredt az eső, hideg jegyes cseppek hullottak izzadt fejére, mert a kucsmát kézben vitte. Még abban reménykedett, hogy a lelógó kantárszíj valamibe beleakad, és megfogja ezt a sintérnek valót, ezért egyre a ciheresek felé terelte, de a világért meg nem akadt volna.

Mikor már azt hitte, az országból is kigyalogolt, füst szállt fel a bokrok mögül, ott volt Bordanca a földbevájt viskóival. Szabad tűzön, hatalmas üstben főtt egy egész birka, körülötte a cigányok dugaszolt bort ittak, egy szál harmonika húzta a culájt. Valaki esőernyőt tartott a hangszer fölé. Sokkal több cigány volt most, mint nyáron  tetűirtáskor.

— Igen, mert hazajött az egész falu, itthon vannak a fiatalok is, a gyerekek járnak iskolába, minden rendben van — jelentette a vajda, aki megismerte az orvost.

— Mit ünnepelnek főnök, milyen nap van ma?

— Nem ünnepelünk semmit, ma ez a ház a soros. Levágott egy birkát, megfőzzük, és közösen megesszük. Holnap a következő ház a soros — magyarázta a vajda.

Többen is ráncigálták sáros kabátját, hogy igyon az üvegükből. Végül a vajda egy frissen bontott Cotnarit adott a kezébe. Sándor jó alaposan meghúzta, de a torkán akadt…

— Hol van a lovam? — körülnézett, nem látta. A vajda füttyentett egyet, és rászólt egy purdéra, hogy hozza oda a kancát. Perceken belül jött a hat-hétéves gyerek, kantárszáron vezetve a jámbor állatot. Beregi még húzott egyet a borból, aztán bezavarta a purdékat, és végigjárta az odúkat.   

Több mint tíz kanyarós gyermeket talált. Egyik-másik lila volt a sűrű kiütésektől és a kínzó köhögéstől. Feljegyezte a nevüket, aminek nem sok értelme volt, mert egytől egyig  Cârpaci-nak hívták mindegyiket, a keresztnevek ismétlődtek és, hogy mikor születtek úgysem tudta senki. Néhány értelmesebb asszonynak elmagyarázta, hogyan kell a gyógyszereket adagolni, ha majd Hideşti-ről megérkeznek.                

Örömmel üdvözölte az iskolamester, alias testőr kapitány, és hosszú botjával utat vágott a gyermektengerben. Tele volt az osztály, kicsik, nagyok mind egy teremben. Bordancán az iskolaév nem a Tanügy Minisztériumtól függött, itt október közepétől március elejéig tartott az iskolai év, azután úgyis elment mindenki vályogot vetni. Az iskolában is volt néhány kanyarós, de nincs mit tenni, előbb-utóbb úgyis minden gyermek át fog esni rajta, akkor már jobb, ha egyszerre az egész falu. Persze szerencsésebb lett volna, ha tavasszal tör ki a járvány, akkor kevesebb a  tüdőgyulladásos szövődmény, de  itt már nincs, mit tenni. Beregi azon töprengett, mit csináljon, hogy a járvány ne terjedjen át a többi falura is, mert akkor egész télen járhatja a terepet.

Bordanca elszigetelt kicsi falu, három oldalról a Prut egy kanyarja, tehát a szovjet határ veszi körül. Útja csak egy van, ha azt egyáltalán útnak lehet nevezni, amin Beregi a lova után szaladt. Olba hat, Hideşti tíz kilométerre van ide, abban reménykedett, hogy télvíz idején a cigányok nem mozdítják ki gyermekeiket a faluból. Ezt megmagyarázta az embereknek, de azok nem nagyon figyeltek rá, különben is pont akkor szedték ki a főtt birkát, és egy tisztára súrolt asztallapra tették, de már mindenki részeg is volt. Beregi kiabált, hogy megbünteti őket, ha csak egyetlen gyermek is el meri hagyni a falut, a cigányok zabáltak.

Egy fiatalasszony tányért nyújtott feléje nagy párolgó húsokkal, rézgombos bicskával.

— Hagyja doktor úr, most úgysem lehet velük beszélni, majd azután.

Dühös volt Beregi, de belátta, legokosabb, ha leül a lova elé egy favágó tuskóra, és szépen megeszi a birkahúst, amíg még meleg.

A vajda megnyugtatta, majd ő! A kincstári iskolamester pedig fest egy plakátot, hogy kiskorú a faluból se ki, se be.

Sándor előre félt az úttól, ezért taktikát változtatott: hagyta a kancát, menjen ott, ahol akar és úgy, ahogy akar. Szerencsésen hazaérkezett.

 

Olga néni, amíg a port törölte, csak úgy mellesleg elmesélte, hogy hazajött az a gyerek, akinek az apja olyan szemtelen volt, nincs a tüdején semmi, de valamilyen gilisztát találtak benne. A férfit egyébként kidobták Békásról, mert állandóan részeg volt.

Bereginek kisebb gondja is nagyobb volt, mint egy részeges hőbörgése, nyakán a kanyarójárvány, próbálja megfékezni, amíg még lehet. Mindenkinek kiosztott egy-egy falut, amit figyelnie kell, felvilágosítás, plakátok, büntetés — ha kell —, de főleg arra kell vigyázni, hogy ne kerüljön bordancai gyerek ki a faluból, mert akkor vége.

Természetesen önmagát is beosztotta, de azt már nem ígérte, hogy ismét lóháton virtuskodik. Emília azt javasolta, igyon aludttejet, az állítólag enyhíti az izomlázat. Ajánlotta, hogy meg is masszírozza, jó volt, annál is inkább, mert összeborulás lett a vége.

Teltek a napok, semmi változás, csak egyre hidegebb lett. Kiderült, hogy legfeljebb még egy hétre van fájuk, az idei kiutalás még nem érkezett meg, pedig a szülőotthonban, gyermekfektetőben, sőt már a vizsgálószobában is fűteni kellett és persze főzni.

— Lupăceanu menjen a községi ciheresbe, és hozzon néhány szekér fát — adta ki az utasítást.

— Igen ám, de azt ki is kell vágni! Egy nap kivágom, másnap elhozom, akkor hogy megyünk Bordancára?

— Úgy, hogy mindenki elboldogul Odaiával, amikor mi Bordancára megyünk, maga kivágja, másnap hazahozza.

— És ha éjszaka ellopják?

— Akkor hazahozod este!

— Igen ám, de engedély is kell a néptanácstól.

Beregi érezte, ha nem lép fel erélyesen egyik kifogás a másikat követi, pedig ez a kocsis nem is volt lusta ember, csak olyan moldovai… Bezzeg a Fliscu gyerekek.

— Ide figyelj Lupăceanu, én holnap este egy szekér fát akarok látni az udvaron! Lelépni! — De még volt kifogása a testőrnek: — és mikor hozok vizet a lajttal?

— Ví-gyázz!… Hátra arc!… Indulj!!

Kész, ezt megértette.

Ha nagyon fáradt volt, vagy dühös, bement a fektetőbe Rodicával játszani. Már ismerte, ügyesen ült a karján, megcibálta a haját, gügyögött. Mindenki megszerette, a védőnők, Emília sőt a férfiak is, ezt-azt hoztak neki, megette a cozonacot, puliszkát, kenyérhéjat, pedig könyv szerint még túl korai lett volna. Beregi tudta, hogy Mária a mindennapi borsból is ad neki, de hagyta, mert nem történt semmi baj, jól fejlődött a gyermek. Először történt meg Beregivel, amióta elvégezte az orvosit, hogy nem tartotta be a könyvek csalhatatlannak vélt szentenciáit. Rodica már ötkilós volt. Az apja, szegény hetente egyszer bealázkodott és kérte, hogy nézhesse meg.

Tóthfalviné úgy látszott, beválik a délutános nővéri poszton, nem sokat mozdított, de tiszta asszony volt és a takarításba is besegített.

Elküldte a védőnőt Mereuţi-ba a mocskos bolond asszonyhoz, lám mi van azzal a kékszemű babával a rongyok között a viskóban? Utasította, ha úgy látja nem javult a helyzet, hozza el a gyermeket. Elhozta.

— Levetkőztetni, kopaszra nyírni, megfürdetni és mindenét elégetni! — ami nem nagyon tetszhetett a védőnőnek, mert másnap azt híresztelte a faluban, hogy a doktorul nyik összegyűjti az elhagyott gyerekeket, és árvaházat csinál a Frank-kastélyból, amit természetesen Olga néni is megerősített.

Magához hívatta Tóthfalvinét és közölte vele, hogy mától kezdve minden nap fel fog súrolni egy-egy szobát, kezdje a váróteremmel. Injekcióznia nem kell, azt majd elvégzi ő, az orvos. „Lássuk mit szól ehhez az aktivistáné, hogy tudjam, hogyan döntök a próbaidő letelte után.”

Rongybaba két kézre fogta a pléhtányért, és kiitta a levest, a krumplidarabokat kézzel tömte a szájába. Mindent megevett, amit elébe tettek, de nem lehetett szóra bírni. Nem sírt, nem futott el, de tágra meredt szemeiből a fogságba jutott állat félelme villogott.   

Sanda hálóinget, vastag köpenyt varrt neki. Különben ügyesen rendezte két kis porontyát.

Ha nem szoptak eleget, mert mindkettőnek nem jutott, rögtön kiadta valakinek a szülőotthonban, hogy szopjon még annyit, amennyi a mérleg szerint kell. Jól fejlődtek és csodák csodája, még csak nem is tüsszentett egyik sem. Sanda kikerekedett, megasszonyosodott, elmúlt a pellagrája, és ami a legfontosabb: felnőtt lett. Az apjának megüzente, ne féljen, a gyermekeit ő neveli fel, nem lesz a terhére. Gyermekei apjának is üzent, ha eddig nem érdeklődött utána, ezentúl meg se próbálja, mert ha bejön, kikaparja a szemét. Piros szalaggal lófarokba kötötte a haját, naponta lemosta magát és megszidta azokat a szülőnőket, akik piszkosan jöttek be. Ő szolgálta föl az ételt, elmosogatta a tányérokat, éjszaka őrködött a szülőotthonban, de a fektetőbe is be-benézett. Emília szerint többet ért, mint Tóthfalviné.

Este megérkezett Tóthfalvi elvtárs, Beregi nagyon jól tudta, hogy  miért jött, előre félt ettől a találkozástól, de elhatározta, nem enged. Az aktivista felesége végeredményben takarítónő, akkor annak is használja!

Az asztalosból lett pártaktivista leült, hümmögött és olyanokat mondott, mint „Hát maga hogy’smint teccik lenni?” „Nincs valami fáintos időnk.” „Aztán gyönnek a betegek a diszpenzárba?” Beregi türelmetlenül rászólt — Nyilván azért jött, mert mondani akar valamit. Hát mondja. Várom!

A kis fekélyes ember újból rágyújtott, vakarta az üstökét, de az orvos olyan mereven nézte, hogy Tóthfalvi belevágott a közepébe: — Akarok venni egy disznót! — nyelt egy nagyot.

Beregiből kitört a kacagás, mert egyáltalán nem ezt várta, de hozzá tartozik az igazsághoz, hogy meg is könnyebbült attól, amit hallott, még inkább attól, amit nem hallott.

— Miért mondja ezt nekem?

— Mert nincs elég pénzem, és arra gondoltam… vegyünk egyet közösen.

— És mennyibe kerül egy disznó?

— Úgy hat-hétszáz lejért már lehet kapni.

Sándor gyorsan számolt, de lelki szemei előtt már nagy sonkák lógtak, vörös kolbászok tekerődztek és egyből nagyon éhes lett.

— Rendben van, de csak elsején lesz pénzem — bólintott Sándor büszkén, most fog életében először disznót vágni, saját magának.

— És csinálunk bűrsajtot — ujjongott Tóthfalvi. — Két bűrsajtot csinálunk!

Sándornak fogalma se volt mi az a bűrsajt, de ismét bólintott.

Mint a gyermek, este, amikor lefeküdt azt számolta, hányat kell még aludni a disznóvágásig. Még hármat fizetésig, másnap lehet disznót vágni.

Ezen az estén Emília nem volt nála. Nagyon hiányzott, ha nem jött.

Bordancán szűnőben van a kanyaró, már minden gyermek átesett rajta, Lupăceanu három szekér fát hozott, inkább csak gallyat, az is zöld, de ez is jobb, mint a hideg kályha. Baba — mindenki csak így szólította a kis rongyost — ma megszólalt:

— Mamaligát akarok!

Egész nap ott lábatlankodik a konyhában, a szülőotthonban, mindenki kedvence, tanítják kanállal enni, mosdani, a latrinát használni. Tóthfalviné kerített valahonnan egy ócska kaucsukfejű babát, azzal jár, játszik, alszik a gyermek. Egyébként az aktivistáné szó nélkül súrolja a napi egy szobát, ţaţa Olga biztatása mellett. Hiába, ő sem bírta volna már sokáig egyedül, Sanda még besegített neki.

Sándor még nem aludt, amikor felzörgették, Olbára hívták egy asszonyhoz, fáj a szíve. Hisztériás krízis, mint a múltkor a milicista felesége — gondolta —, de azért kifőzött fecskendőt is tett a sürgőségi táskába. Csizmát húzott, amiről kiderült, hogy nem valami minőségi áru, teljesen átázott a bordancai „lovaglás” alkalmával, szóval szép ez a csizma, de nem jó. Mégis felhúzta, mert hideg, fagyni kész idő volt, kucsma is kellett.

— Nagyon nagy úr a fia Bukarestben a repülőknél, a minisztériumban és mindenütt — mesélte a beteg szomszédja, aki érte jött.

„Hát legyen! Ha hisztériás, kap egy injekciót, meg  egy pofont és még alszom is valamit az éjszaka.” De nem volt hisztéria, ezt már az ajtóból látta. Nehezen lélegzett, nagyon sápadt volt és úszott a hideg verejtékben. Pulzusa oly szapora és kicsi, hogy alig tapintható.

—  A szívem… a szívem fáj rettenetesen… meg fogok halni — suttogták a szederjes ajkak —, borzasztóan fáj!

Beregi, amíg a vérnyomásmérőt figyelte, el is határozta, mit fog tenni. Gyorsan felszívott egy fél fiola morfint szőlőcukor oldatban, és lassan beadta vénásan. Közben már azon gondolkozott, mi legyen a következő lépés? Két apró tablettát dugott a beteg nyelve alá.

— Mi ez, nitroglicerin? — kérdezte az asszony  —  máskor segített, ma semmit, de még soha nem fájt ilyen szörnyen a szívem… féltem, hogy meghalok!.. Most már kezd szűnni…

Mintha elszenderedett volna, és rendesebben lélegzett.

— Mi baja a nővéremnek, doktor úr? Attól félek, meghal. Még soha nem volt ilyen rosszul — sírdogált a másik asszony, ezek szerint a beteg húga. Csak ők ketten laktak a kicsi házban.

— Szívinfarktusa van — mondta Beregi, és biztos volt a diagnózisában. „Halálfélelemmel járó mellkasi fájdalom, ami nitroglicerinre nem szűnik és vérnyomásesés társul hozzá…” — idézte fel a tanultakat. Ennyi elég is lett volna, de még azt is megtudta, hogy azelőtt rendszeresen szedte a nitroglicerint, amit Bukarestben írtak föl neki.

Hatvanas őszülő, szikár asszony volt. Elaludt, de továbbra is sápadt, szederjes, a vérnyomása nem emelkedett.

— Mentse meg, doktor úr, nagyon hálásak leszünk, az unokaöcsém nagy ember az Egészségügyi Minisztériumban!

Óvatosan megvizsgálta, a szív állapota egyáltalán nem volt biztató. Ritmusosan vert ugyan, de gyengén húzódott össze, csak kevés vért bírt kipumpálni magából, mint a fáradt kezű fejőasszony, aki már nem képes összeszorítani a tehén csecsét, és kipréselni belőle a tejet. Tüdeje felett egyre több szörty-zörej jelent meg, és a vérnyomása nem akart emelkedni… Beregi lázasan  gondolkozott: ha így hagyja, fokozatosan kialakul a szívelégtelenség, reggelig meghal. Ha ad neki egy Strofantint vénába, megerősíti a szívizmot — ami még épen maradt — és rendbe hozza a keringést úgy, mint Veszelovszki bácsinál. Igen ám, de ez veszélyes művelet, és ezt Beregi nagyon jól tudta. Ha túlságosan felerősíti a szívet, az olyan erővel húzódik össze, hogy az elhalt rész megreped, meghasad a szíve — ahogy mondják —, és akkor vége!

Amíg a cigarettáját szívta, érezte mekkora felelősség hárul rá, de a fiatalabbik Barabuleanu — így hívták a nővéreket — egyre csak mondta, hogy mindkettőjük férje meghalt, csak a nővérének van egyetlen fia, az, aki olyan nagy ember a minisztériumban.

Beregi felfigyelt arra, hogy két moldovai asszonynak csak egy fia legyen, ez furcsa. Még egyszer megvizsgálta a beteget, de nem javult a helyzet. Döntött. Beadott egy fél fiola Strofantint… Nemsokára emelkedni kezdett a vérnyomás, a tüdeje is feltisztult, nyugodtan aludt. Éjjeli négy óra volt, hová mehetne ilyenkor, meg aztán otthon úgyse lenne nyugodt. Ledőlt egy heverőfélére a konyhában, gyékényfonat védte a falat. Különben tiszta ház volt, és valami olyasmit látott, amit eddig csak Veszelovszki néninél az egész körzetben: vadcseresznye-, meggy- és szilvabefőtteket a szekrény tetején. Az ifjabbik nővér meg is kínálta dulcsácával, egy kanálkával egy pohár vízben. Erre kötelezte a hagyományos moldovai vendégszeretet. Jobb volt, mint semmi.

Mikor ismét az órájára pillantott, hat óra múlt, úgy látszik elszundított.

Barabuleanu néni ébren volt, és azt mondta, már nem fél attól, hogy meg fog halni. Beadott még egy injekciót, aztán felleltározta a gyógyszereket, amik otthon voltak. Konyhafióknyi orvosságos doboz, fele üres, egy része lejárt, de használható is volt közöttük. Receptet írt, és megígérte délben visszajön.

— Akkor minek a recept, megkérem a doktor urat, hozza ki a gyógyszert.

Nem voltak túl sokan a rendelőben, talán azért, mert hideg eső hullott, ilyenkor inkább otthon gubbaszt a beteg is. Bejött a könyvelő, az a vékonycsontú szőke gyerek, akinek pont a vöröskeresztes bál éjszakáján perforált a fekélye. A gyomrával nincs semmi baj, de bedagadt a torka, csúnya, tüszős mandulagyulladás, alig tudott nyelni. Szívbillentyű hibája is volt, minden bizonnyal reumás eredetű, amin egy ilyen mandulagyulladás sokat ronthat. Láthatólag nem vette komolyan, amit az orvos mondott, minek is, hisz sohasem fájt a szíve, mandulagyulladása pedig minden évben kétszer-háromszor is van. Majd elmúlik ez is.

Sándor felírta milyen edényekre, fűszerekre lesz szüksége a disznóvágáshoz. Tóthfalvi már meg is alkudott egy százkilós disznóra, hatszázötven lejért. De ismét kikötötte, hogy „Aztán bűrsajt, az legyen, mert az a legprincsipálisabb a disznóból.” Végre megtudta, mi az a bűrsajt, így hívta Tóthfalvi a disznófősajtot.

 

Sándor a buszra várt, hogy beutazzon a rajoni gyűlésre, amikor észrevette Vili mentőjét a szövetkezeti bolt előtt, indulóban Darabani felé. Vili a kormány mellől Atitienut hallgatta.

— Egyszerűen vidd neki haza, és mondd, hogy üdvözlöm.

Vili mellett az a jólfejlett zsidó fiú ült, aki Sándort olyan nagyon kinevette, amikor húst vásárolt tőle, úgy látszik tényleg Vili öccse.

Beregi nem sokat teketóriázott beugrott hátul a mentőbe. Valaki feküdt a hordágyon, teljesen betakarva, a feje is. „Talán hulla” — gondolta és óvatosan megemelte a pokrócot… alatta véres lepedő és az alatt… istenem, ha nem látja, nem is hitte volna: egy disznó feküdt. Egy megnyúzott, kibelezett disznó.

 

A havi gyűlés úgy folyt, mint rendesen, Hideşti-et megdicsérték, mert nem halt meg egyetlen csecsemő sem novemberben, de Cămătaru minden körzetet letolt, mert még mindég sok a tetű!

— Doktor elvtársak! Ne hanyagolják a deparazitálást! Ha kell, porozzák be az egész lakosságot hetente, ha kell naponta… van DDT-nk elég.

— Csak az semmit se ér! — szólalt meg Gyüge Gabi mély basszus hangján.

— Mi az, hogy semmit se ér? Hogy merészel ilyesmit mondani Doktoru Gjuga? Ez egy tudományosan bebizonyított, eredményes módszer, mi már évek óta csináljuk, rendszeresen!

— Éppen erről van szó. Ha olyan eredményes, miért kell évek óta csinálni? És ha rendszeresen csinálják, miért van még mindég annyi tetű Moldvában?

Mindenkiben meghűlt a vér. Gyüge Gábor vaslogikája megdöbbentette az orvosokat és felbőszítette a prezídiumot. Cămătaru és a pártos elvtárs egymásra néztek, kölcsönösen azt várták, hogy a másik foglaljon állást, de egyiknek sem akaródzott. Végül felállt a párt jól táplált, de csalhatatlan, négy vagy öt osztályt végzett becsületes aktivistája. Véres szemeit körbehordozta a termen, megköszörülte a torkát, de szerencsére Gyüge Gabi nem hagyta szóhoz jutni.

Gábor kiment az asztalhoz, elővett  egy penicillines üveget és felmutatta.

— Ez az üveg félig DDT-vel, félig tetűvel van tele. Három napja tartok száz tetűt a porban, de egy se döglött meg. Én azt mondom, ezek a tetvek ellenállóak a DDT-vel szemben, tehát hiába porozunk! Csak ennyit akartam mondani, elvtársak!

Zúgott a gyűlésterem, volt, aki hangosan, mások halkabban kacarásztak, az óvatosabbak csak mosolyogtak, de mindenki elismerte Gyüge Gábor talpraesettségét, csak a főnökség nem. Ismét fölállt a potyazabálásokon meghízott pártelvtárs — és most már osztályharcos —, dühtől fűtve, munkás öklével az asztalra csapott. Néma csend… De Gábor gyorsan felemelte bütykös nagy paraszt kezét és elkiáltotta magát:

— Látom, nem hisznek nekem! Hát tessék, nézzék! — és egy hirtelen mozdulattal kiborította az üvegecske tartalmát a főnökség asztalára. Egyszerre száz virgonc tetű futott szanaszét, hátukon a gyilkos DDT-vel.

Cămătaru írtózva hátrált, az orvosok nyakukat nyújtogatták, Gyüge Gabi kéjesen vigyorgott. Elsőnek a pártos elvtárs tért magához, megragadta a főorvos aktatáskáját, ráborította a tetvekre és erélyes mozdulatokkal, a tetűirtás legősibb, de legbiztosabb módszerét használva agyonnyomta a férgeket.

— Tisztelt főorvos elvtárs — állt fel a kolozsvári jól képzett belgyógyász —, mielőtt bárki, bármit is szólna, kérem, engedjék meg mondjak valamit. Nekem több tudományos folyóirat jár, épp tegnap olvastam egy  közleményt, a Iaşi-i Közegészségügyi Kutató Intézet kimutatta, hogy igenis megjelentek a DDT-rezisztens tetvek. Gyüge Gábor barátomnak igaza van, javasolom vegye fel a kapcsolatot a Iaşi-i kollegákkal, talán együtt is működhetnének! De ha a DDT bizonyítottan már nem jó, akkor mivel porozzanak a kollegák? Van valami más? Én nem értek hozzá, de ennek utána kellene nézni…

— Csak a halottnak nincsen tetve, elvtársak — vigyorgott a pártkiküldött boldogan, hogy végre elmondhatta a saját véleményét, ennek a sok ingadozó, kispolgári értelmiséginek.

 Cămătaru a szünetben belékarolt és félrehívta Beregit.

— Van magának egy Barabuleanu nevű betege?

— Van. Szívinfarktus, tegnap alakult ki, ott voltam nála egész éjjel.

— Honnan tudja, hogy infarktus, EKG nélkül?

— Kórelőzmény, klinikai tünetek és, ahogy a kezelésre reagált.

Beregi hosszasan el kellett mondja, sőt magyarázza az infarktus tüneteit, a főorvos még mindig csóválta a fejét.

— Jobb lett volna, ha mentőt hív, és beküldi, nem… nem hozzánk, inkább Dorohoiba — ráncolta a homlokát  — tudja, a fia…

— Bárki is legyen a fia, az anyukája nem bírta volna ki a szállítást ezeken az utakon, belehalt volna. Holnap, de inkább holnapután vigyék, ha akarják, de addig ellenzem.

— Maga túlságosan bátor, mert még túl fiatal, de nem éri meg! Tudja, milyen skandalumot fog rendezni a fia, ha meghal az anyja otthon?!

— És ha a mentőben, vagy a kórházban hal meg, az jobb?

— Azért már nem te felelsz, édes egyetlen fiam, érted végre, te keménynyakú magyar! Hát nem látod, hogy segíteni akarok rajtad?! A fia el akarja vinni repülővel a fővárosba.

— Kicsoda, micsoda a fia, annyit hallok róla?

— Pilóta a mentőszolgálatnál.

— Na és? Az anyja nem bír ki egy repülőutat.

— Na és! Buta vagy. Ez a Barabuleanu sok fejest repít ide is, oda is, mindenkit ismer a minisztériumban. Sok rosszat tehet nekünk.

Sándor még mindég furcsállta, hogy ezek itt hol tegezik, hol magázzák egymást a pillanat hangulatától, esetleg intimitásától függően. Azért a nagyobb a kicsit, a főnök pedig mindenkit letegez, visszategezni senki se meri.

Gyűlés után benn járt mind a két boltban fűszerekért, de majoránnát sehol se talált, nem is hallottak róla. Végül a patikus adott egy keveset a sajátjából. A piacon fokhagymát vásárolt és Vali öccsétől egy egész disznófejet, hogy legyen elég „bűrsajt.” Tulajdonképpen udvarias, kedves ez a legény, és mindig olyan tiszta a köténye.

Ahogy hazaért, rögtön kiment Olbára az öregasszonyhoz. Határozottan jobban volt: telt pulzus, megfelelő vérnyomás. Hallani sem akart a kórházról, ő már volt Bukarestben is, de most sehová nem akar menni, kezelje csak  a doktorul nyik idehaza, az a legjobb.

           

Másnap reggel Sándor Máriát megelőzve begyújtott a konyhában, hogy vizet melegítsen a nagy fazékban. Szekéren hozták a disznót, szép hosszú orra volt, mint egy vadkannak. Lupăceanu hurkot kötött a disznó első lábaira, egyiket Tóthfalusinak, a másikat Sándornak adta, hogy fogják, aztán tenyerébe köpött és felemelte a fejszét.

— Ne! Az istenért, mit csinál?! A disznót le kell szúrni.

— Ahogy Erdélyben szokás! — ragyogott fel a valahai királyi testőr szeme — úgy is tudom! És hozott egy kést.

Tóthfalvival oldalára borították a rúgkapálózó állatot, és Lupăceanu már szúrt is. Magasra emelte a kését, úgy sújtott le vele látványosan, mint Bánk bán az operában. Megszúrta a disznót, de istenem, hol! Ki látott már ilyet? A disznó jobb oldalán, az első sonka mögött döfte be a kést, amit aztán forgatott, mozgatott, csavargatott, mégse folyt vér, csak egy kicsi habos lé. Aztán újra szúrt és még néhányszor, amíg végre kilehelte tüdejét a szegény állat, mert azt összevissza faricskálta, és a mája is kapott néhány szúrást, csak a nagy erek nem. Alig folyt ki egy csupornyi vér az előkészített lábosba, a többi a mellkasban maradt, és teljesen átivódott vérrel a jobb első sonka. De hál’istennek a disznó már nem élt.

Idejében megmondták, hogy perzselni fogják a disznót, nem nyúzzák!

Errefelé megnyúzzák a disznót, mint a kecskét, a bőrét megszárítják, aztán feldarabolják bocskornak. Ezért olyan szép szőrösek a moldovai bocskorok. A disznóbőr legértékesebb része a háta közepe, ott hosszabb, keményebb a szőr. Ebből szabnak egy-egy darabot, amit a lábukra kötnek, de úgy, hogy a szőrszálak hátrafelé álljanak, akkor nem csúszik a bocskor hegynek felfelé menet. Világos, hogy innen ered a „szőrös talpú” megnevezés, ami nem is csúfnév, hanem valóság — mulatott magában az idegenbe szakadt fiatal orvos, hogy erre is rájött.

— Jó, akkor megpergeljük, úgy ahogy Erdélyben szokás — fontoskodott ismét a kocsis és meg akarta gyújtani a szalmát.

— Úgy bizony! — lökte félre Beregi a szalmát és rálöttyintett egy veder vizet a hosszúszőrű állatra.

Lupăceanu kiabált, hogy elrontott mindent, nem fog leégni a szőr, aztán morgott, végül csak bámult, hogy bizony így tövestől jön ki a szőr.

Sándor kevés szalmával, kis tűzzel pergelte a disznót, majd surlókefével, meleg vízzel tisztára mosta. Ez már tetszett őfelsége háború előtti őrzőjének.

Tóthfalvi csak vonogatta a vállát, ő bizony már elfelejtette. Ezentúl mindent Sándor csinált, csak a bélpucolással gyűlt meg a baja, ahhoz sem ő, sem más nem értett.

Éppen a megfőtt fejhúst darabolta össze, amikor izgatottan hívták, mert Bukarest keresi telefonon. Természetesen Barabuleanu, a pilóta volt. Mondta, ha Beregi úgy gondolja, két órán belül ott van Dorohoiban, ott le tud szállni, és viszi az anyját.

— Az anyja nem szállítható, főleg repülővel nem, de ha úgy gondolja, hozzon egy   professzort Bukarestből, az nem árthat.

— Pár nap múlva érkezik — válaszolta, és megszakadt a vonal.

Sándor négy disznófősajtot töltött, sok lett a két fejből. Ott sorakoztak az asztalon a májasok, kolbászok, paprikás tokaszalonnák, hogy öröm volt nézni. Meg is csodálta mindenki, még a szülőotthonba beutalt asszonyok is. Eddigi egész orvosi tevékenységével nem aratott ennyi sikert, mint ezzel a disznóvágással. Még Emília is csodálkozott, hogy orvos létére ehhez is ért. Pedig nem is igazán értett hozzá, de ezek még annyira sem.

Cosmolici bácsi elmesélte, mit csinálnak ott náluk a disznóval. Nem pancsolnak ennyit vele! A fejét megfőzik és megeszik rögtön disznótoros vacsorára. A megnyúzott disznót kettőbe hasítják, és felkötik a padlásra, aztán minden nap vágnak belőle, ameddig elfogy. Itt hideg van, eláll, és mire elmúlik a fagy, elfogy a hús is. Újabban a jobb gazdák lesütik az egészet, ráöntik a forró zsírt, így tovább is eláll.

Sándor érdeklődött, füstölő sehol sincs, de nem is kell, mert mire mindenki kapott egy falat kóstolót, a betegek is, már nem nagyon volt, mit füstölni. Mikor már minden készen volt, kiderült, hogy megmaradt az a cseppnyi vér… Sándor gyorsan rizst főzött, hozzá löttyintette a vért, és jól megfűszerezte. Ezt hívják grojzának a Bánátban, és a szolgák kapták reggelire.

Sötétedéskor jött meg Coana Fliscu, a zöldruhás asszony, jókor, hogy még megkóstolja, amit készítettek. A grojza receptjét kikérdezte. Azért jött, mert a kisebbik fia köhög és piros kiütések jelentek meg rajta.

Beregi rögtön tudta, hogy ez kanyaró. Tehát nem egyenesen, hanem lóugrásban terjed a járvány. Nem Olbán, hanem a legfélreesőbb faluban Vatrán folytatódik. Megtudta, hogy Vatrán cigányesküvő volt, nyilván valaki gyereket is vitt oda, de most már nincs mit tenni, itt a járvány. De Sándornak ma még ez se tudta kedvét szegni.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ferenc