„Sokszor dühe, megalázottsága felülkerekedett vágyódó asszonyiságán. Ilyenkor kapkodó, vádló sms-eket írt a férfinak, ám választ nem kapott egyikre sem… Dóra, később megbánva a heves kitöréseket, félve, remegve bocsánatot kért Csabától, amiért egy kicsit elragadtatta magát. S Csaba mindig nagylelkűen meg is bocsátott…” (Varga Nóra: Függőség – http://7torony.hu/content.php?c=10931 )
„Kérj bocsánatot!” – hallja a legtöbb gyermek számtalanszor. Dóra is hallotta eleget. Meg is tanulta rendesen a leckét… S az ilyen leckéknek mi felnőttek gratulálni szoktunk. „Jó szülő voltál, helyesen jártál el…” – kapja a szülő gratulációt a szülőtársaktól. Nekem pedig szentségtörő gondolatom támadt: megsérteni a bocsánatkérés szent tehenét, megkérdőjelezve jogosságát.
Miért is kell egy gyermeknek bocsánatot kérnie? „Mert úgy illik.” Miért illik? „Mert egy jó gyermek így viselkedik.” De egy jó gyermeknek miért kell így viselkednie? „Háát… mert úgy illik!”- kapjuk fel a vizet egy ilyen kérdésre. De miért is kapjuk fel a vizet? Mert nem tudunk rá értelmes választ adni, s ez frusztrál bennünket? De miért is leszünk dühösek ilyenkor? A düh arra jó, hogy képessé tegyen arra, hogy harcba szálljunk jogainkért. De milyen jogunkért szálltunk harcba? Mi lenne, ha a hitünk tévhitnek bizonyulna? Kicsúszna a lábunk alól a talaj? Hiszen, ha még ilyen soha meg nem kérdőjelezett hitünk is hamisnak bizonyulhat, akkor milyen tudásunkban bízhatunk meg? Talán inkább, félnünk kellene? S mi ehelyett dühösek leszünk? A be nem vallott félelmünket a haragunkkal tévesztjük össze? Hát már a saját érzelmeinkben sem bízhatunk?
Hova lesz gyermeki őszinteségünk, amelyet úgy tudunk irigyelni felnőtt létünkre? Hol vesztettük el? Talán a családi javítóintézetben, ahol megtanítottak „helyesen viselkedni?”
Érzelmeink nemcsak arra jók, hogy színessé tegyék életünket. Racionális gondolatainknál sok esetben jobb útmutatók. Tudom, tudom, abban is vakon hiszel, hogy „féken kell tartani érzelmeidet, mert az érzelmek rossz tanácsadók”. Tényleg? Vagy csak a hamis érzelmeink sugallnak rossz tanácsokat félrevezetvén bennünket? Hát ha például dühösek leszünk, amikor félnünk kellene, akkor ugyancsak téves döntést fogunk hozni! S ha félünk, amikor dühösen kellene jogainkat kiharcolnunk, hát… Tudom, tudom, veled is megesik, mert te jó ember vagy, nem önző.
„Viselkedj, ahogyan illik!” „Nem illik dühödet kimutatni, ne légy dühös!” „Ne félj!” „Ne sírj, ne légy szomorú!” Vagy egyszerűbben: „Ne érezz, vagy legalább ne mutasd ki semmilyen érzelmedet!” De miért is ne? Mert én, a szülőd kellemetlenül érzem magam, ha te félsz, bánatos vagy, vagy dühös? Nem vagyok én ilyenkor „kissé” önző? Amikor a gyermekemnek fáj, hogy elromlott kedvenc játéka, akkor ne sírjon, mert én kellemetlenül érzem magam?
„Köszönd meg a babát nagyinak, mutasd meg neki, hogy milyen nagyon örvendesz neki! Nehogy megmondd, hogy te csalódott vagy, mert baba helyett autót akartál szülinapodra, megsérted vele! Milyen kellemetlenül fogja magát érezni, ha te így viselkedsz! Nem szégyelled magad? Kérj azonnal alázatosan bocsánatot!”
„Ha jól belegondolok, a bocsánatkérés egyenesen pofátlanság. Nem elég, hogy eltörtem a nagyi vázáját, még azt is elvárom tőle, hogy mondja: „Megbocsátok.” Igen, így, feltétel nélkül. S aztán ha ő megbocsátott, akkor csinálja azt őszintén, s ne kellemetlenkedjen nekem azzal, hogy fájlalja a vázáját! Nem illik olyat tenni! Hiszen erre tanít engem is nap, mint nap! Az igazi szeretet a feltétel nélküli nemde? Ja persze, ha ő megbocsátott, akkor én feledhetem az egészet. Hiszen ha megbocsátást kaptam, akkor minden bűnöm törölve, s feltétel nélkül szerethetjük egymást. Megengedem a nagyinak…
Az istenért, nehogy azt mondja nekem, hogy „Jaj, Csabika, a kedvenc vázám, hogy sajnálom!” akkor inkább adjon egy taslit. Azt túlélem valahogy, megkaptam érte ami járt, s feledhetem az egészet. De miért is haragszik, amikor a kishúgomnak lekenek le én is egy taslit? Na jó na, kiegyezek egy szidással, két fülem van, elmorgok egy „bocsássmeget”, egy picit úgy teszek mintha sírnék, ahhoz jól értek, hogy két könnycseppet elővarázsoljak, s el van intézve. Ja igen, még azt is megígérem hatezernyolcszáz-negyvenkettedszer, hogy soha többé nem leszek rossz. S akkor megengedhetem a nagyinak, hogy bocsásson meg. Hiszen alig várja… S én is megbocsátok neki olyankor, mert megvert, megszidott.
Ja igen, nekem semmi szükségem arra, hogy mondjam, hogy bocsánat, de hát ha ennyire rá akarnak venni, akkor ezt ki lehet használni. A leghatásosabb stratégia, hogy nem tartom be. Akkor megint „lefizetnek”. Hát nem rendes vagyok? Megengedem a nagyinak, hogy megbocsásson…
Hát, ha belegondolok a szomszéd kislánynak, Dórának rosszabb helyzete van. Naponta térden csúszik a megbocsátásért. Állandóan fél, hogy nem szeretik többé, s elhagyják. Mióta megszületett az öcsikéje azóta még jobban fél. Mindenki csak a kicsit rajongja körül, őt meg elhanyagolják. Néhányszor mondta is, erre azt kapta, hogy „Nem szabad féltékenynek lenni. Nem illik!” De kapott ő is egy jó módszert. Mindennap csinál valami balhét. Ekkor már biztos ráfigyelnek. Kihúzza a lutrit, akkor ő térden állva bocsánatot kér, megígéri, hogy soha többé, s akkor ölbe veszik, megbocsátanak neki, s megvigasztalják. Ez az ő legnagyobb öröme. Azért én aggódom érte. Azt hiszem ő még azért is képes bocsánatot kérni, amiért meglökték az utcán.”
„- Gondolom, bocsánatot szeretnél kérni – próbáltam neki segíteni.
Picit elhúzódott, rám nézett csillogó szemmel és azt mondta.
– Megbocsátok neked!
Úgy megdöbbentem, csak hallgattam, de ő újabb kegyet gyakorolt.
– Ugye most jó neked, hogy megbocsátottam!” (Kovács Ilon, Megbocsátok… http://7torony.hu/content.php?c=11989 )
Hová lesz ez az őszinteség? Az amelyik őszintén szívéből megbocsát annak, aki őt „meg akarta nevelni” Hiszen ő nem tett semmi rosszat. Csak kipróbálta, hogy mi lesz, ha elismétli azt a szót, amit hallott. Ezért kellett ekkora balhét csapni? Furcsák a felnőttek. De meg lehet bocsátani nekik. Miért is kérik, hogy mondjam „bocsánatot kérek?” Hogy ők tudjanak megbocsátani? Miért, anélkül nem tudják? Úgy, mint én… De egy kérdésem még maradt: Miért nem mondhatom, hogy „Sajnálom, hogy eltörtem a vázát?” Mert őszintén sajnálom. Nem is kellene alakoskodnom. Se megaláznom magam… De furcsák ezek a felnőttek…
Legutóbbi módosítás: 2008.06.07. @ 08:28 :: Vandra Attila
