"Mindig vissza kell térjen a reggel? Sosem ér véget földi hatalma? Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét. Sosem fog örökkön égni a Szerelem titkos áldozata? A világossághoz mérték idejét; viszont id?tlen és határtalan az Éjszaka uralma. – Örökké tart az álom. Áldott álom – ne túl kevésszer boldogítsd az Éjnek áldozókat."
/Novalis/
Úgy mesélik az elsüllyedt hegyek
a Sz?z Hajnalból bomlott ki az Éj,
s rózsás Éósz keblére szüntelen,
míg csendje zsong, nyugodni visszatér.
Köpenye széle arannyal szegett,
ez ?rzi titkon lehunyott szemed.
Elréved? hangja álomba csal,
de szép csapda ez: kicseket ígér,
smaragd helyett smaragd-szín? dallam,
csillag-kottája reggelig ér.
S hogy e dal ne sz?njön zengni soha,
legyél az Éj szelíd menyasszonya.
Valaha fehér sirályok húzták
a Földre a Szerelem fátyolán,
ma jégcsap-szárnyakkal járja útját,
kísérve létünk b?vös nyomdokát.
Síratja tán a Hold is a Kedvest,
ha a f? reggel harmattól nedves.
S miért hív engem, míg él a Nappal
egy bús vágy vissza, vissza az Éjbe?
Miért nem szólít álomba halkan,
trónusa mellé, sötétl? mélyre?
A világosság csak koldus-arany,
nem énekli báját sehol a lant.
Úgy mesélik az elsüllyedt hegyek,
egy nap a harmat elvész a dallal,
s örökké ölel az Éj kegyelme,
létét áldozza érte a Hajnal.
S szép lesz minden, bár dal nélkül talán:
?is gyászol egy elvesztett anyát.
