Gyalay Korpos István : LENKE 1946-1950. harmadik rész

Nyomtatás

Mit is hozott ez az év?

Az Iskola több tanerős lett, a csupaszív tanítóból igazgató. Néha felügyelni járt be az osztályokba, gyakrabban büntetni. Valahogy, egy ideig megúsztam a verést, de a fahordás megmaradt és az állandó fenyegetőzés. Most az volt a baj, hogy többedmagammal vasárnapi iskolába jártunk és egy szünetben, a vécé háta mögött próbáltuk elmondani a Hiszek Egy-et. Az Igazgató ordított.

— Nincs Isten! Ezt már nagyon sokan, köztük Marx, Engels, Lenin és főleg Sztálin elvtárs is megmondta. A papok mételyezik a népet, szívják a vérüket. Ezennel bejelentem, hogy itt, nálunk megszűnik a vallásoktatás. Punktum!

A plébános, egy ebéd idején, diszkréten, és nagyon bizalmasan közölte a szüleimmel, hogy az adott körülményekre való tekintettel, jobbnak találná… egyszóval tartózkodnunk kellene a misék látogatásától, inkább vecsernyére járjunk.

 — Itt, kérem, ki kell várni a végét.

Az apám felcsattant… — ugyanúgy, mint kivárták, hogy a nácik halomra öljék a zsidókat, pedig tudtak róla.

A nagyanyám egyszerűen kidobta, még azt se várta be, hogy az ebédet befejezze.

— Hitvány viselkedés ez, plébános úr, mi ha megyünk, nem magához, hanem a mi Istenünkhöz járulunk. Önnek semmi joga ezt megtiltani. Ki a házamból!

Tavasszal colorado bogarakat gyűjteni hajtottak ki a krumpliföldekre. Nem a mi hibánk volt, hogy bár egyet se találtunk. Ezért figyelmeztetést kapott az egész iskola. Másnap kijöttek a tanítók is. Egyesek még széthajtogatták a leveleket, a többiek ott szivaroztak a szélen és röhincséltek. Az egyik kislány valamilyen bogárat lelt. Lelkesen szaladt oda.

— Ez egy közönséges katicabogár! Ha még egy ilyennel állítasz ide, pofont kapsz!

Nyugtalanító hírek jöttek. Peteléből, Szászrégenből szedik össze a szászokat, mindenüket elkobozzák és éjjel viszik el őket. Több, ismert, nagyon jó gazda, nagyon szorgalmas család neveit emlegették. A hírek igaznak bizonyultak. Némelyeket ismerte a nagyanyám is.

Az apám nyugtalan lett. Hámot varrt az istállóban, én szurkoztam a cérnát, amikor kérdés nélkül megszólalt:

 — Annyiszor kérdezted, hogy miért hoztunk haza. Igazad van, hogy megkérdezed. Valóban tévedtünk. Ha, egy bármilyen kis lehetőségem lett volna a megkapaszkodásra, soha el nem jövök. De tudd meg, hogy az a nép kutyább, mint ez! Hiszen láttuk, hogy mire képes! Azt hiszed, hogy később, szó nélkül megtűrnek? Helga megvédett volna, egy darabig, de ne felejtsd, hogy neki volt egy másik élete is. Elmegy filmezni, ide-oda. Amíg járja a világot, velünk kurtán-furcsán elbánnak. Azért mondom, hogy tévedtünk, mert Helga megígérte, hogy segít téged mindenben, az iskolától, bármeddig. Meg volt a lehetősége, pénze és láttuk, hogy nagyon szeretett téged. De nézd, az úton is barátokra tettél szert. Tudod-e, hogy az a másik család, Gyulusék, onnan a vagonból, nem kaptak Kátyától ilyen papírost, csak szimpla menetlevelet? Itt, meg Lenkéhez csapódtál. Igaz, anya és én tanácsoltuk. Miért mondom mindezt? Lásd, vitetik el az embereket, lehet, hogy hamarosan rám kerül a sor. Nagyon remélem, hogy hozzátok nem nyúlnak. Tehát, rád bízom anyát. Úgy teszel, ahogy a legjobban tudod, csak vigyázz rá!

Mert itt, mi a baj? Tudod, hogy az én nevemen nincs semmi. Az anyád nevén kevés, ezért nem lehetne kulák. A földek a nagyanyád nevén vannak, ez itt köröskörül minden. Az anyád elhalt nővérének a férje, Samu bácsi, hiszen ismered, minden hónapban idejön veszekedni, a részéért. Kértem, könyörögtem, Samu osztozzunk meg. Nem akarta és nem akarja, mert neki Bándon, megvan a saját birtoka. Ha elvinné a járandóságát, ő kerülne kuláklistára. Egyszerűbb, havonta idejönni és veszekedni. Az a tervem, hogyha megosztozunk, eladjuk, ami az anyád nevén van, és valahol veszünk egy kis házat. Ezzel elkerülnénk ezt az iszonyú nyomást, amelyik még fokozódni fog. Igaza volt annak a komiszárnak. Itt az osztályharc. Sajnálom, hogy én, aki nem vagyok birtokos és te, aki még kiskorú vagy, belekeveredtünk ebbe a forgószélbe. A nagyanyád nem akar lemondani a haszonélvezetről. Ismeri, nagyon jól ismeri a rokon, de földéhes parasztok sunyiságát. És fél az éhenhalástól. Én megígértem, hogy bármilyen időkben eltartom, minden falatunknak a fele az övé. Dehát, látod, hiába.

— Moziba megyünk. Holnap reggel indulunk. Gyalog Vásárhelyre. Az tíz kilométer oda, tíz vissza. Három megállóval oda, hárommal visszafelé. Kötelező. Az Ifjú Gárdát fogjuk megnézni. Mindenki hozzon élelmet, pénzt. És pofa be, mert odaütök!

Elindultunk. Esett az eső, sár volt az úton. A tanítók szekéren, mi gyalog. Előttünk egy próbaidős fiatal tanítólány menetelt. Néha visszaszólt, hogy ne csüggedjünk, közel az első pihenőhely.

— A Kakasos háznál megállunk pár percre. Eszünk valamit, azután tovább.

 A megállónál, átugorttuk a sáncot és ki, amivel tudta, kezdtük letakarítani a cipőinkről a nagy csomókban lógó sarat. A társam, egy alacsony fiú kibontotta a kapcáját aztán semmilyen módon nem tudta visszatekerni. Késésben voltunk. A csoport nem indult el, de már sorakozott az út szélén. Jön a felvigyázó lány, sürget, kiabál, az anyánk paraszt istenét szidja, majd szólította a csupaszív Igazgatót, aki frissen, ruganyosan leugrott a szekérről, mogyorófa pálcát hajtogatott a kezében, majd megállt előttünk.

— Na, mi van Úrfi? Nem ízlik a menetelés? Na, várj csak, kiverem én belőled a lustaságot.

Átlépett a sáncon, a sarat kerülgetve tartott felénk.

— Nem az ő hibája, igazgató úr! Nem tudom visszatekerni a kapcáimat. Az anyám rendezte el, még a reggel, kibontottam, mert vérzik a lábam, és most nem tudom visszacsavarni.

— De enni tudsz, az anyádat. Na, gyorsan vissza a sorba. Engem nem érdekel a te büdös kapcád. Na, várj csak.

Odasuhintott a pálcával. A gyerek hátán sárnyom maradt és lassan sírni kezdett. Nem törődött a veréssel, inkább a felhólyagzott, vérző lábát simogatta és azt nézte. Tudtam, mi következik. Ahogy guggoltam a barátom mellett, háttal a tanítónak, hangosan felkiáltottam, hogy engem többet az életben meg ne üssön. A kiabálásra odajött a felesége, lefogta a férje karját, majd tovább vitte.

— Na, Lajos! Az a gyerek nem hibás, tényleg fájhat a lába. Mi ütött beléd? Megint ittál? Érzem a leheleteden. Ülj fel a szekérre és nyughass!

Valahogy beértünk, megnéztük a filmet és valahogy hazaértünk. Este lett már. A szülők a kapuban vártak. Engem is várt az anyám. Nagyon elfáradtam, csomók jelentek meg a hajlatokban. Vizes ruha, sósborszeszes kockacukor. Lefekvés.

Másnap az iskolában, magyar órán mindenkit megkérdeztek, hogyan tetszett a film. Mindenki mondott valamit, keveset, mert fájt a lábunk, főleg a lányok nyafogtak. Amikor rám került a sor, felálltam és elmondtam, hogy nagyon tetszett minden és valóban hősies viselkedés volt a fiatalok részéről, amikor az első fasisztát leütötték. Az megérdemelte, mert ok nélkül verte a gyerekeket, kínozta őket.

— Miért csak ez a részt jegyezted meg?

— Az igazgató úr, amikor megverte Antikát, pontosan úgy sújtott rá a botjával. Ott voltam és láttam. Antika ártatlan, de verést kapott azért, mert a fájós lábára nem tudta visszatekerni a kapcát. Ma nem is jött az iskolába. Nem tud járni.

— Ki az az Antika? Nem tudok semmiről semmit.

— Antika a padtársam és a barátom.

— Kikapott? Megverte az Igazgató úr? Hihetetlen! Így volt?

Az egész osztály kórusban erősítette meg, azt, amit mondtam.

Délután, rendkívüli osztályfőnöki óra. Antikát is elhozta az édesanyja. Ott, mindenki előtt levetkőztette és megmutatta a felhólyagzott, vérző lábait és a hátán a bot nyomát. A kék csíkot. Minden gyerek megerősítette, azt, amit elmondtam. Mivel az igazgató elnökölt, vita volt. Mindenkit haza küldtek, nekem várni kellett a folyosón. Antika is ott maradt, mert egyáltalán nem tudott járni és várta az apját, hogy az majd hazaviszi.

— Na, te majd jól kikapod a magadét. Azt tárgyalják, hogy hány napra csapjanak ki az iskolából — mondta a próbaidős lány, aki átment a folyosón.

— Ha kicsapnak, ezt igaztalanul teszik. Most már tudom az utat. Elmegyek gyalog Vásárhelyre a Párthoz és elmondok mindent. Lehetetlen, hogy ne adjanak igazat egy gyereknek. Az biztos, hogy engem többet meg nem üt. Menj, és mondd meg neki!

Behívnak. Az igazgató idegesen tépdesi a muskátli leveleket az ablakban. Az aligazgató kérdez.

— Valóban fasisztának mondtad az Igazgató urat? Tudod egyáltalán, hogy milyen egy fasiszta? Szégyelld meg magad. Ilyent mondani, a mi mélyen tisztelt vezetőnkről? Válaszolj!

— Tudom, hogy milyen egy fasiszta. Mindenki tudja, hogy én ott voltam! Lágerben, a szüleimmel. A moziban is láttuk. Pontosan olyanok.

— És az Igazgató úr, mennyiben hasonlít hozzájuk, mi?

— Minden ok nélkül megverte Antikát és engem is meg akart ütni. Azért kiabáltam.

Beront az Antika apja. Egy búlátott, megkeseredett férfi. A sapkáját a padra csapta és kiabálni kezdett. Nem hadonászott, de vérvörösre gyúlt arca semmi jót nem ígért.

— Mi jogon veri meg maga az én gyermekemet? Járni se tud! Mi jogon mondta neki a kisasszony, hogy büdös paraszt, aki még a kapcáját se tudja feltekerni. Ide hozatják a gyermeket, levetkőztetik. Szégyelljék magukat. Én egy egyszerű ember vagyok. Otthon van még három gyermekem, akiknek enni kell adnom. Nem megyek én a Párthoz, sehova se megyek, mert nincs időm rá, de ha fiam nem áll lábra hamarosan, idejövök és az igazgató úrból többet ember nem lesz! Se a kisasszonyból!

 Megfogta a kezem és kihúzott.

— Gyere ki fiam, ebből a kígyófészekből. Segíts, hazavinni Antikát, a barátodat.

Otthon elmondtam mindent nagyanyámnak. Azért neki, mert ő volt a legkeményebb. Az anyám megint csak sírt volna, az apám meg nem volt odahaza.

— Biztos, hogy így volt? Nem felejtettél ki valamit? Mit mondtál, pontosan!

— Azt, hogy úgy viselkedett, mint az a fasiszta, ott a filmben, aki gyerekeket kínozott.

— Nem mondtad rá, hogy Lajos bácsi, te fasiszta vagy?

— Nem. Ilyesmit nem mondtam. És még valamit nem mondtam el. Hogy be volt rúgva.

— Ezt miért nem mondtad?

— Miért mondjam? A felesége, Margit néni kiabálta hangosan, hogy te megint ittál, mert érzem a leheleteden.

— Ki az, az Antika?

 Megmondtam a nevét és, hogy hol lakik.

— Ismerem az apját. Lajos téged megütött?

— Most nem, mert kiabálni kezdtem. A három év alatt számtalanszor ütött-vert. A tegnap is én vittem be a hasábfákat a hálójukba.

— Te csak tanulj tovább. Nesze, közelebb a lámpa, de előbb, hozd ide a botomat.

— Kezit csókolom, Janka néni! Bejöhetek?

— Gyere Margitka, vártalak. Ha nem jössz, hívattalak volna.

— Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy ez a drágalátós unokája, lefasisztázta Lajost, aki ma intést kapott, és annak a kis parasztkölyöknek az apja halálosan megfenyegette. Most elment, beiratkozik a Pártba. Ez nem jó maguknak, mert Faragó egy szavazattal többre számíthat.

— Persze, hogy nem jó nekünk, de nem jó Lajosnak se, mert én tanukkal tudom bizonyítani, hogy Imrédysta volt. Ő volt az itteni sejt vezetője. Meg is mondom Faragónak, amúgy is mindennap idejön.

— Dehát ezt nem teheti, Janka néni! A múlt, az a múlté. Végül is rokonok vagyunk. Nem?

— Majd meglátjuk, milyen rokonságról beszélsz, mert Faragó azt ígérte, hogy elvitet minket, mint kulákokat, valamint az egész rokonságunkat. Majd ezt is megmondom neki, nehogy titeket kifelejtsen. Azon kívül, elloptátok a Lenke könyveit. Nincsenek a könyvtárban. A hálószobában vannak, nálatok, a saját könyveitek között. Ezt is megmondom.

— Azt gondolja, hogy majd hisz önnek? Végül is kicsoda az az ember? Mind tudjuk, hogy egy részeges, egy utolsó.

— Ne folytasd, mert ezt is elmondom neki, a te részedről.

— Az én részemről. Hát mit mondtam én?

— Te már nem emlékszel arra se, amit most mondtál. Vannak mások, akik emlékezni fognak, arra, amit, a Kakasos ház előtt kiabáltál, hogy Lajos, te ittál, érzem a leheleteden. Na, idehallgass, te aljasabb vagy, mint Lajos, aki ideküldött. Azonnal takarodj ki a házamból, mert eltöröm a hátadon ezt a botot.

Mennyire igaza volt annak a vadásznak, ott fent északon. Odavetett az éhes farkasok elé egy-egy darab farkashúst, hadd kapjanak össze rajta. A falka törvényei szerint a gyengébb szintén véres cafattá válik, rövidesen.  Nagyszerű vadász ez az én nagyanyám. Időt nyertünk.

— Idehallgass! A mi családunk, abból is a férfiak, nem ganéból voltak összegyúrva! Na, csókolj kezet és gyorsan az ágyba. Még itt vagy?

Időt nyertünk, de nem sokat. Bár az apám 49-ben rendbe szedte a gazdaságot, új takarmányozási módszert kísérletezett ki, mindent beadott, még a megemelt kvótákat is, az év őszén egy éjjel elvitték. Hetek múlva tudtuk meg, hogy Vásárhelyen van, a Securitate épületében. Onnan átvitték Kolozsvárra és ott maradt hat hónapig. Amíg ő ott volt, az anyám vette át a dolgokat. Borzasztó volt nézni, ahogy lefogyott, vékony alakja járja a mezőt, szánt, boronál, közben rendezi a háztartást is. Ő veszekedett Faragóval, aki azután is, állandóan nálunk volt, és fenyegetőzött.

Az iskola már fent volt a Kastélyban. Több terem, több tanító, köztük sok igen rendes ember. Az én régi tanítóm nem felejtett el semmit, és egy alkalomkor, tanfelügyelői látogatás alkalmával, szinte tönkrevert. Már az első ütés ledöntött, mert váratlanul jött.

A tanfelügyelő ott ült az asztalnál, mellette az osztályfőnök, és még valaki. Mint ahogy szokott lenni, megszeppenve ültünk a padokban és néztük a táblára felírt mondatot: Vakáció! Egy hét múlva!

Engem addig nem feleltettek, de hírtelen a tanítónő megkérdezte, ki tudna elszavalni, egy verset, hiszen többet is tanultunk. Senki se jelentkezett. Engem szólított. Elég nehezen álltam fel, mert kinőttem a padot, és pontosan a hátam mögött állt az igazgató. A fal és énközöttem. Hátulról ütött meg. Lezuhantam és bevertem a fejem valamibe. Arra még emlékszem, hogy a gyerekek felugráltak, utána — bár igyekeztem minden erőmből — nem bírtam felállni. Szédültem, majd csend lett. Egy árnyat láttam, amint a tanfelügyelőt rázza, aki végül felugrott és ordítani kezdett: — megölöd ezt a gyereket! Mi vagy te? Ember? Nem, állat vagy!

A takarítónő vitt ki a folyosóra a többi gyerekkel, és minthogy nem jöttem helyre, ki az udvarra a kúthoz. Mivel nem volt más kéznél, a feltörlő rongy egyik szélével törölgette az arcomat. Később a gyerekek mesélték, hogy ott bent, a tanítók összevesztek. Az anyám vitt haza később. Egy zsebkendővel kötötte be a fejem, amelyik hazáig átvérzett.

Akkor megtagadtam, hogy többé iskolába menjek. Nem is mentem. Huza-vona kezdődött, mert még egy hét volt a tanév végéig. Végül is, ahogy később megtudtuk, a tanfelügyelő utasítására lezártak és elismerték, hogy elvégeztem azt az osztályt.

Három juhunk maradt. Azokkal jártam ki a mezőre. Ott voltam egész nap. Néztem a felhőket, néztem az eget és ki-kivettem a zsebemből az üvegcsémet. Tudtam már nagyon régen, hogy a lágerbe való küldésünk előtt a vegyészek ciánkális üvegeket adtak minden családnak. Az apám az övét azonnal eldobta, de az anyám megőrizte. Otthon egy kis szóváltás után megfeleztük. Beleegyezett, hiszen annyira kilátástalan lett minden. Mindig magammal hordoztam. Főleg most, mert az a tervem se sikerült, hogy elszegődök inasnak. Sáromberkén, ismertünk egy kádármestert. Elmentem hozzá és megkértem, hogy vegyen fel inasnak. Semmi fizetséget nem kérek, csak élelmet és alvóhelyet. Ha benne van, estére haza se térek. Az öreg, félrehajtotta a bőrkötényét és megkérdezte, hogy én annak a fia vagyok?

— Igen, annak a fia vagyok. Az apámat elvitték, nem tudunk róla semmit. Az anyám kínlódik, de láttam, hogy a múltkor is vért köpött. Én többet iskolába nem megyek, mert kivertek onnan.

Ismertem az öreget régebbről, így elmondtam mindent, hogy és mint történt.

— Nézd fiam, én sokat láttam az életben. Belőled most a keserűség beszél. Mivel ismerem a nagyanyádat, az apádat, én felfogadnálak, de kell az öt osztály. Eddig elég volt a négy is. E nélkül nem megy. Ha otthon az anyád nem látja más hasznodat, gyere ide, akár mindennap. Kihordod a forgácsot, vizet mersz a kész hordókba. Van itt munka elég!

Kijött a felesége is, egy idős asszony, aki ismerte a családomat és hallani se akart arról, hogy ne egyek velük. Estefelé indultam haza. Útközben felkerültem a temető felé. Leültem a Lenke sírjára és ott vártam be a napnyugtát.

Otthon nem mondtam semmit, épp lefeküdni készültem, amikor hallom, hogy az első szobába bejött valaki és az anyámmal beszél. Az Antika apja volt, aki másnapra lakodalomba hívott. A nagyobbik fia nősül.

— Kedves vagy, köszönjük szépen a meghívást, de nézd, milyen helyzetben vagyunk. Ha mi odamegyünk, talán nem tesz jót, se neked, se a családodnak, hogy kulákok vesznek részt a menyegzőn. Sajnos semmit se tudunk nyújtani, az ifjú párnak.

— Asszonyom, ezt mind tudjuk. Nem várunk mi semmit. Megmondom, úgy ahogy van. A maga fia, akkor kiállt az én fiam mellett, de sajnos, hogy végül is ő itta meg a levét. Nekünk nagyon jól esett a kiállás. Az egész falú tudja, hogy mi történt. Csak hallgatnak, mint a gyáva nyulak. Mi szegény emberek vagyunk, de van bennünk emberség. Tehát megtiszteltetésnek vennénk, ha eljönnének. Hol a fiú? Ő nem tagadná meg, mert bátor ember lesz.  Máris az!

Lefekvés után, nem jött álom a szemembe. Milyen árnyat láttam odarohanni és rázni a tanfelügyelő vállát, amíg az feleszmélt és lefogta az újra sújtásra emelkedő kezet? Többen is látták, de csak, mint egy sejtést. Honnan tudta az anyám otthon, hogy velem valami baj van, és mindent odacsapva rohant, át az úton, a parkon, be az épületbe? Ki volt az, aki rám kiáltott — amikor már lehanyatlott a fejem és minden elködösült —, hogy nem elaludni! Nem elaludni! Vigyázz a könyöködre! Egy édes sejtés járt át. Igen ő volt, igen, vigyáz rám, mint ígérte! Aztán az, hogy soha többé nem találtam meg az üvegcsémet? Emlékszem, hogy kivettem a zsebemből, nézegettem, megráztam és visszatettem. Soha nem találtam meg, bár órákig kerestem azon a helyen, majd távolabb. Másnap is. Hiába.

A menyegzőre nagyanyámmal mentünk el. Meglepődtek, de meg is örvendtek, ezek a nagyon egyszerű emberek. Fő helyre ültették, mindenképpen a kedvében jártak. Látszott, hogy ő is jól érzi magát. Evett, elbeszélgetett, majd odaintette a menyasszonyt és a kezébe adta ajándékként a nyakában csüngő fekete gyöngysort.

— Fogadd el, kislányom, és majd asszony korodban viseld, az én és a családom emlékére. Sok boldogságot kívánok. Most küldd ide az unokámat!

Ketten mentünk haza. Útközben alig szólt. Nem volt bosszús, csak annyit mondott, hogy a bátorságnak több formája van.

— Lásd, minket úgy kerülnek, mint a leprásokat. Ezek a szegény emberek meghívtak, elvártak. Ha valaki meg tudja becsülni ezt a magatartást, hát én igen. Azért mentem el, hogy tudtukra adjam. A káposztájuk finom volt, de a húst túlsütötték. A szamarak!

Hír jött, hogy Sáromberkén, az éjjel elvittek egy csomó gazdát, köztük a kádármestert is. Ugyanaz történt a többi falvakban is. Mindennapossá váltak az éjjeli házkutatások, elvitetések, sőt halálos áldozatokról is beszéltek.

A terror rátelepedett a Maros völgyére. Térdig érő posztókabátban, csizmában, simléderes sapkában járó emberek lepték el a falvakat és az osztályharc nevében, a nép nevében, sanyargattak minden családot, amelyeknek volt valamije, a puszta léten kívül. A proletárdiktatúra képviselői, legtöbbször, mint a mi esetünkben is volt, olyan emberekből állt, akik sem gazdák, sem iparkodó munkások nem voltak. Sokan hasznot is húztak és nem keveset az elkobzott tulajdonokból, a kisajátított, kiürített gazdaságokból.

Mi állandó készültségben, rémüldözésben éltünk.

Ősszel beállított egy fiatal tanító, aki rendesen, emberien beszélt velünk. Megnézte a falra kitett rajzaimat, amelyeknek legtöbbje Helgát ábrázolta, ahogy ül az almáskertben. Gildát nem tudtam rendesen befejezni. A szája körül, valami nem volt a helyén. Az anyám még kacagta is, hogy persze nem tudtad megfigyelni, mert annak a lánynak sose állt be a szája. Ezért van ez a kis hiba.

A tanítónak megmondtam, hogy miért nem fogok járni iskolába. Ismerte az esetemet, de mit tehessen. Mindenesetre felírt. A nagyanyám rám kiáltott, hogy „az az ember férget akart faragni belőled minden módon, de ez nem sikerült és soha se fog sikerülni senkinek. Ne is halljak olyasmit, hogy az én unokám ne tanuljon tovább”.

— De ha még egyszer hozzányúl!

— Nem fog többet hozzányúlni, biztosíthatom. Én vagyok erre a garancia!

Nem is tudom, hogyan telt el az a tél. Nekünk, mindenképpen kínkeservesen. Én persze nem lehettem pionír, én persze a téli ünnepeken nem lehettem jelen. Intést kaptam, mert a katolikus templomban láttak, majd a reformátusban. Valahogy már minden egyre ment, az anyám se sírt, mert, mint Lenke megmondta volt, a síráshoz is erő kell!

Március végén, hazajött az apám. Gyalog Kolozsvárról. Lefogyva, megkínozva. Soha nem mondta el, hogy mit kellett kiállnia. Papírost adtak a kezébe, hogy hat hónapra elítélték, mint politikai bűnöst. Indoklás nem volt. Az ügyvéd elmondása szerint, feljelentették innen, hogy suttogó propagandát folytatott, a cséplés utáni, kötelező beadások ellen. Pontosan ő, aki az első volt, aki beadott mindent. Hivatalos értesítést kaptunk, hogy azonnal fizessük ki, az ott létének és kosztjának az ellenértékét, első osztályú szálloda árai szerint. A pénzbehajtó órákig ült a konyhában, evett, ivott, amíg az anyám valahogy, valahonnan, felhajtotta a pénzt.

Az apám teljesen megőszült, már ami haja megmaradt. Nyögött, vért vizelt. Ahogy egy kevéssé összeszedte magát, elbúcsúzott tőlünk és ugyancsak gyalog, elment Dicsőszentmártonba, állás után nézni.

— Kisfiam, én elmegyek állást keresni. Nem maradok tovább egy órát se! Ezt nem gyávaságból teszem, hanem meg akarok kapaszkodni egy bármilyen vékony szalmaszálban, hogy az életünket tovább vigyük. Te már nagyocska vagy, vigyázz anyára. Majd írok!

Irt is, hogy régi ismeretségek révén sikerült segédmunkásként elhelyezkednie a Nitrogénben. Most éppen keres valami lakást. Bármilyent elfogad.

Június közepén, az évzáró napjának éjjelén, elvtársak egy csoportja jelent meg nálunk és közölték, hogy elfogyott a türelmük, adnak egy félórát, hogy az úton várakozó szekérbe kihordjuk a legszükségesebbeket. Itt van a papír, miszerint Dicsőben lesz a kötelező lakhelyünk. Azért ott, mert én ott születtem. A papíron még az is állt, hogy soha az életben, mint kulák családnak nincs jogunk ebbe a faluba visszatérni. Egy szó se volt arról, hogy milyen alapon kobozzák el mindenünket és tesznek ki a házunkból. A dátum 1950 júniusa. Aláírás Josif  Faragó.

Kihordtunk tehát valamiket. Előkerültek a hátizsákok. Egy kevés élelem, egy üveg víz. Nekem megengedték, hogy magammal vigyem az iskolás táskámat és a színes ceruzáimat. Megindult a szekér. A lovat hajtó paraszt szó nélkül ül a bakon. Az utolsó ház után, talán egy méterre megállítja a szekeret.

— Leszállás! Én azt a parancsot kaptam, hogy idáig hozzam magukat. Na, mozgás, mert odacsapok a korbáccsal.

Leszálltunk. Ő meg minden kis holminkkal elment, nem vissza a faluba, hanem egy betérőn felfele a dombra, mert ott lakott.

Ottmaradtunk a sánc szélén. Körülöttünk a fekete éjszaka, bennünk a még feketébb döbbenet. Bizonyára a minket befedő nyári égbolt sok más és rémisztőbb dolgokat látott az idők kezdete óta. A csillagok halványulni kezdtek, és fentebb húzódtak. A Hold szinte rosszallóan nézett vissza ránk, mielőtt eltűnt volna a Gomolyát mögött. Elvettem az anyám kis hátizsákját, kezemben az iskolatáskámmal elindultunk. Nagyanyám jött utánam, a fekete kézitáskájával és a botjával.

— Menj előre, mutasd az utat. Te vagy a férfi.

Az első megálló a Kakasos háznál volt, a második a szentgyörgyi domb teteje és így tovább. Estére a vásárhelyi külső vámháznál voltunk. Ott megpihentünk, egy húgyszagú rettenetesen mocskos helyiségben. Közben vizet hoztam. Egyikünk se szólt, mert mit is mondhattunk volna.

Tovább. Lassan, mert nem tudtunk sietni. Nyárádtőn egy kapualjban üldögéltünk egy ideig, de nagyanyám sietett. Amikor megkérdeztük, hogy hova rohan, mert nekünk aztán, ezen túl semmi se sietős, de egyéb dolgunk sincs ezen a világon, azt válaszolta, hogy nem akar a faluban egy kerítés alatt meghalni. Inkább kint a mezőn, valahol, bárhol. Az este Csapónál ért, pontosan ott, ahol a határ húzódott valaha. Kóberes cigányok táboroztak kint a mezőn. Nem lehetett közeledni hozzájuk a kutyáik miatt. Tehát tovább.

A radnóti útelágazódásnál, teherautót láttunk közeledni Dicső felől. Az apám volt, aki élénkbe jött. Anyám és nagyanyám felültek a sofőr mellé, mi hátul az üres raktérben. Rázós volt az út, a csupasz deszkákon ültünk. A hegy tetejéhez közeledve megkérdeztem az apámat, hogy mi most már proletárok vagyunk?

— Azok vagyunk, azzá tettek!

Kacagni kezdtünk egymást nézve, először azon, amire rájöttünk, majd azon, hogy amikor a kocsi lefele kezdett gurulni a szerpentinen, majd kirázva a lelkünket, a lábunkkal rúgtuk vissza, hol én, hol ő az üres benzines hordót, amelyik állandóan ránk gördült.